Fotók: a fesztivál Facebook-oldala
Augusztus utolsó hétvégéjén tromfolva tért vissza a színpadra a 2010-ben visszavonult Kispál és a Borz zenekar, ugyanis a szombati napra pillanatok alatt elkapkodták a jegyeket, így átgondolták a pénteki napra tervezett Kispál-Lovasi duó akusztikus fellépését, G. Szabó Hunor ült a dobokhoz és Babcsán Bence szaxofonozott, majd a koncert felénél Németh Juci is berobbant a színpadra!
Visszakaptuk a 10 évvel ezelőtti Fishingünket!
– ez volt az első érzésem, amikor péntek délután sátrat állítottam a Panoráma kemping domboldalában. Aztán a második is, ugyanis pillanatok alatt szerezhettünk ételt/italt, feljutottunk a Borfaluba is, ahol csak az elbontott színpad miatt lehetett cseppnyi hiányérzetünk, de lassan ezzel is megbékéltünk. Az itt kialakult évtizednyi barátságokat tovább erősítette, hogy nem kellett egyezkedni, mikor s hol találkozunk, szinte mindenki itt volt most is. Örömömre szolgált az is, hogy a négy üzemelő színpad között voltak kedvenceim is: a világ legszebb építménye, az Orfűi féregjárat, illetve a Tűzhöz közel a maga lenyűgöző helyszínével az erdei tisztáson.
Szeder, Lecsó, Müller Péterék zenéltek a különböző színpadokon, de szinte kézzel fogható volt a várakozás a Kispál és Lovasi duóestjére, már az előttük fellépő Aranyakkordra is szinte teljesen megtelt a Nagyszínpad előtti domboldal.
„A rétek halványak, letérdelni nincs idő” – csendült fel és innentől kezdve már csak szombat reggel ült egy kis csend a kempingre. Sorra kaptuk fiatalságunk slágereit fehéren-feketén, ráadásul olyanokat, amelyek korábban is nem csak ritkán fértek be a koncertek setlistjébe. Bármerre néztem, önfeledten énekelt kicsi s nagy, öreg és fiatal, volt, illetve még aktív válogatott sportoló, színész és zenész. Másfél óra elteltével mindenki összeállt egy képpé, és már azon gondolkodtunk, hogyan varázsoljuk vissza a hangunkat másnapra, holott még az erdei színpadnál nem kis éneklés várt ránk: Bérczesi Robi itteni fellépései mindig léleksimogatóak.
Szombaton délután az időjárás ránk ijesztett egy kicsit, de végül csak a tóban fürdőzőket verte el egy zápor, a kemping dombját szépen elkerülte. Ahogyan az idegen szállják meg a lépcsőházat, úgy szállta meg a kispál-generáció a Féregjárat színpad előtti teret és környékét. Sem Szántó Faszi, sem a közönsége nem hazudtolta meg magát, természetesen szájukra vették a pesti lányokat, és a Bocika sem maradt ki. Annyira jól sikerült ez a koncert, hogy már arról beszéltünk, ez kellett volna legyen a közvetlen felvezetése a Kispál és a Borznak.
Azonban maradt így röpke órácskánk A kutya vacsorája fellépéséig, amit vacsorával ütöttünk volna el, de lehetetlen volt élelmet szerezni. Hiába pakoltak be a szervezők plusz asztalokat/padokat a pénteki naphoz képest, a pultoknál ugyanannyiak maradtak, viszont érzésre legalább kétszer annyian, mint egy nappal korábban. Ami érthetetlen, hisz elméletileg mindkét nap telt ház volt, ami egyaránt hétezer főt kellett volna, hogy jelentsen. Félórányi sorban állás után feladtuk, inkább a Borfaluban próbálkoztunk a vacsorával, de ott is reménytelennek tűnt a helyzet, így kénytelenek voltunk beáldozni a Kutyavacsi koncertet is, hogy legalább néhány sétáló fröccsöt szerezzünk és úgy
verekedjük be magunkat a Nagyszínpad elé.
A zeneipar főispánja, Bödőcs Tibor mondott köszöntőt a várva várt Kispál és a Borz koncert előtt, hogy pár percen belül a kivetítőn fedezzük fel: a tömegen keresztül, stílszerűen Barkasszal érkezik az együttes. És stílszerűen a Ha lefekszem a hóba volt a nyitószám.
Szóval színpadon a Kispál és a Borz, Lovasi, Kispál és Dióssy kiegészülve Bajkai Ferenccel és Szesztay Dáviddal. Előttük pedig a zenéjükön felnövő lelkes közönségük, akik fittyet hányva az ötven éves korukra pogóznak már az Etetésre. Van, aki csak torkaszakadtából üvölti gyerekkora slágereit, holott kell egy bizonyos agytekervény értelmezni a Lovasi szövegeket, miközben Kispál mosolyogva élvezi a zenélést, nyoma sincs már annak a „fáradt öregembernek”, akivel a 2010 április elsején bejelentett négy búcsúkoncert (Kolozsvár, Udvarhely, Orfű, Sziget) egyike előtt beszélgettem a kolozsvári sportcsarnok vécéjében.
Később Brautigam is a dobok mögé ült pár szám erejéig, mint kiderült, az ő kérésére került be a repertoárba a Tejjel kifli, csak hogy még jobban megcsodálhassuk és még jobban értékelhessük Kispi utánozhatatlan gitárjátékát. A Gyónás elején pedig Dióssy jelentkezett egy fantasztikus szólóval, hogy neki is jusson a rivaldafényből. Eljátszották a két, egymásnak teljesen ellentmondó új dalt is (Rózsaszín, Mocsár), ami előtt Lovasi udvariasan felkonferálta őket, hogy aki csak a régiekért jött, nyugodtan elmehessen fröccsért, de szinte senki nem mozdult a helyéről.
Ha az életben nincs már több móka – énekelte Lovasi, majd túlgondolta: miért ne lenne? Teátrálisan össze is esett a színpadon, egyik oldalról jöttek a mentős ruhába öltözött színészek, másikról pedig a kaszás halál, újjáélesztés majd egy ütős performansz. Mondjuk, annyira nem volt ütős, mint ahogy eltervezték, de ha az újjáélesztés a zenekar pályafutásának szólt, akkor welcome!
A Hang és fény alatt bizony megint sok könnyes szempár csillogott és sok-sok szaros csillag nézte, amint a szívünk lökdösi a Holdat az égen át. Visszataps után Knight Riderrel fűszerezett Jövőből jövő lövő és Menjél messzebb, s miután bezárt az égbolt, két és fél óra elteltével a Szőkített nővel elérkezett a búcsú pillanata, közös fotó, LaBamba meg minden. Már épp azon gondolkodtam volna, hogy ezek után hogyan tovább, lesz-e még fellépésük vagy turnéjuk, amikor amolyan hazaküldős nótaként megszólalt a Forever Young. Na, abban a pillanatban mindennek éreztem magam, csak fiatalnak nem.