fotó: a szerző archívuma
Azt hiszem, kevés olyan ember van, aki, ha visszatekint egy szűk hónapot, azt merné mondani, hogy előre látta az orosz-ukrán krízis közeledtét. Én sem vagyok kivétel, és azt hiszem, ha őszinte vagyok magammal, annak idején talán nevettem is a vészjósló amerikai híradásokon: „hagyjuk a mesét, ilyen úgysem történhet meg”.
Mondhatnám, hogy a térséget is jól ismertem, a helyi mentalitást, a kultúrát – hiszen sokat utaztam arrafele, olvastam is róla jócskán, és feleséget is onnan „hoztam” – de végső soron biztosan hazudnék, mert halvány fogalmam sincs, hogy milyen lehet megélni bármelyik oldalról a jelenlegi eseményeket. Aztán mondhatnám, hogy jött a háború és felforgatta a világot, de talán azt már előtte a koronavírus sikeresen megtette.
Bárhogyan is legyen, a hírek vettek egy 90 fokos meredek kanyart, és a háborúról szóló tudósítások zúdulni kezdtek mindenkire – többek között rám is, úgyhogy kedves Pelikán elvtárs, innen kezdődik az én ukrán sztorim, ami talán egy kicsit rövidebb, egy kicsit akciószegényebb, de az enyém.
Minden 1990. december 26-án kezdődött…
na jó talán nem megyek ennyire vissza, elég lesz onnan is, hogy a Máramarosszigeti RMDSZ, a MIÉRT-el egy közös kezdeményezésbe fogott, hogy a bajba jutott ukránoknak és kárpátaljai magyaroknak segítséget nyújtson. A MIÉRT-nek mint ifjúsági ernyőszervezetnek tagszervezete az UIET is, amelynek oszlopos tagja és alelnökeként, valamint városunk RMDSZ-es önkormányzati képviselőjeként (remélem, hogy nem vesztettem el túl sok politikára érzékeny olvasót ezzel a néhány mondattal) mielőbb szerettem volna élni a lehetőséggel, hogy én is hozzájárulhassak ehhez a nemes feladathoz.
Az Udvarhelyszéki RMDSZ, a Kriza János közösségi teremben gyűjtött adományokat, amelyeket a Szentábrahámon gyűjtött adományokkal együtt vittünk fel Máramarosszigetre egy kisebb furgonnal – és most szpojlerezek egy kicsit – később ezt más adományokkal vegyítve vittük át a kárpátaljai Aknaszlatinára (a gyűjtés egyébként azóta befejeződött a Kriza János teremben).
Na de vissza a kezdetekhez: az összegyűlt adományok és az önkéntesek egy részével neki is vágtunk az útnak március 18-án, hogy a hétvégén, a máramarosszigeti gyűjtőpontnál segédkezzünk. Estére érkeztünk meg, ahol még aznap leürítettük az itthonról szállított adományokat.
Bár elég sok ukrán rendszámú járművet láthat ott az ember,
azt hiszem, hogy egy határmenti városban, ez békeidőkben sem lehet másképp. Ezt leszámítva talán más különbséget nem is érzékeltünk aznap este.
Másnap egy nagyobb autó megrakodásával kezdtük a napot. A helyiek elmondása szerint nem könnyű sofőrt kapni, aki manapság bevállal ilyen utakat, megvannak a magától értetődő veszélyei és nem árt ismerni az ukrán „tradíciókat” is (már, ha érti a kedves olvasó, hogy mire gondolok).
Az alapélelmiszerek jelentik a legértékállóbb hiánycikket
jelenleg Ukrajnában és, bár Kárpátalja eddig megúszta a jelentősebb fegyveres konfliktusokat, lassan az üzletek itt is kiürülnek. Román oldalon több gyűjtő- és elosztópont is van, amelyek mind-mind azon igyekeznek, hogy az onnan érkezőket segítsék/eligazítsák, másfelől pedig az adományokat célba juttassák.
És itt teszek még egy rövid kitérőt, hiszen érdemes tudni, hogy az adományok célba juttatása nem kis kihívást jelent – mit sem érnek az adományok, ha azok nem találják meg a valós nélkülözőket. Nem segít a helyzeten az sem, hogy a szabályozások percről-percre változnak (felröppentek olyan hírek is, hogy az ukrán fél olyan gyűjtőpontokat hozna létre, amelyre minden adományt összegyűjtenének és természetesen szabadon rendelkeznének a későbbiekben azok felett). Egy szó, mint száz, a helyi szervezet adományai jelenleg célzottan kerülnek kárpátaljai egyházi elosztópontokra, ahol helyileg döntenek a további sorsukról, azt nem Kijevből igazgatják (még).
Így indultunk útnak ketten, Józef nevű sofőrünkkel,
hogy a határon túlra juttassunk lisztet, konzerveket, vizet, higiéniai termékeket és néhány ágyneműt, amelyet aznap pakoltunk fel az önkéntesekkel.
A határ román oldala kaotikus hatású, a bábeli zűrzavarra emlékeztet: sátrak egymás mellett, különböző segélyszervezetek, amelyek az Ukrajnából érkező menekülőket fogadják, önkéntesek, vallási felekezetek, rendőrök, tűzoltók, mentősök. Sofőrünk szerencsére otthonosan mozog már, elmondása szerint napi 2-3-szor is átjár a határon az utóbbi időben, névről ismer mindenkit – hamar nyílnak a sorompók.
Ahogy elhagyjuk a máramarosszigeti román határt, egy a Tiszán átnyúló, szigorúan egy járműre tervezett, hídon kell átkelni, amelynél nemegyszer megesik, hogy tolatva érkezik vissza valaki, hiszen ha egyszerre engedik el mindkét vámnál, akkor két jármű néz itt egymással farkasszemet. Apró érdekesség, hogy a hídon hemzsegnek a plüssjátékok, amelyeket a menekülő gyerekeknek helyeztek el.
Az ukrán oldalon nem árt
a korábban említett „tradíciók” tartása: kedvességeket szívesen fogad vagy elvárhat bárki. Józef elmondása szerint a határon való átkelés teljességgel kiszámíthatatlan, néha egy óra, néha hat, függ ez a várakozók számától vagy a helyiek kényétől-kedvétől.
Várakozásunk alatt hallottam néhány érdekes történetet is, többek között, hogy pár napja próbáltak itt már millió eurókkal is menekülni, néha a luxusautók egymást érik. Mivel a férfiak jórésze nem hagyhatja már el az országot, többen próbálnak átszökni, volt, aki a kocsiban elbújva, volt, aki a Tiszát átúszva.
Segélyszállítmányt csak bejelentve, egy ukrán kísérővel lehet bevinni, aki a határtól kíséri a szállítmányt. A mi esetünkben ez az aknaszlatinai alpolgármester volt. A kötelező pecsétek után már indulhattunk is tovább.
A határ túloldalán a helyzet nem kevésbé bábeli,
de más értelemben az. A várakozó kocsisor mellett rengetegen várakoznak gyalog is, látni itt síró férfiakat, akik a határig kísérhették családjukat és gyerekeket, akik az anyjuk kezét rángatják, hogy mikor indulnak már. Miután a szállítmány eléri célját, nincsenek felesleges protokoll-körök, nincsenek nagy beszélgetések vagy kávézgatások, egy gyors kézfogás után rakjuk is le az adományokat, és fáradtan-piszkosan már robogunk is vissza a határhoz.
Még egy apró történet jut eszembe, amelyet talán érdemes az út kiegészítéseként papírra vagy pontosabban laptopra vetnem:
Zorjana és családjának történetét –
akinek nevét talán meg is változtattam. Zorjana egy 30-as éveiben járó nő, akinek két gyereke és egy férje van. Harkov mellől érkeztek néhány napja Máramarosszigetre, ahová többekhez hasonlóan férje kísérte le, de neki vissza kellett utaznia, így kerültek a városba hárman, ahol senkit nem ismernek, nem beszélnek sem románul, sem magyarul, sem pedig angolul.
Jelenleg befogadták őket és a helyi RMDSZ is segít nekik, így volt lehetőségem – konyhai orosz nyelvtudásom segítségével – hosszabban is beszélgetnem velük. Zorjana elmondta, hogy három hete nem hallott szüleiről, nem tudja, hogy a házuk még áll-e, kislánya pedig elmesélte, ahogy lebombázták az iskoláját. Egy orosz cégnek dolgozott eddig, de azt mondta, hogy ezután nem tudná és nem is szeretné azt folytatni, nem tudja mit hoz a jövő, de a gyermekeiért ki kell tartania. Talán a kérdéseket mindenki felteheti magának Zorjana történetével kapcsolatban, nem hiszem, hogy tisztem ezt megtenni.
Így értünk el történetünk végére kedves olvasó, nem tudom, illene most levonni valami konklúziót, összefoglalni a történetet, hogy okulhassunk belőle, de talán még bennem sem ért be eléggé, hogy ezt megtegyem, nem vagyok elég okos ahhoz sem, hogy tanácsot adjak bárkinek is, annyit viszont bizton elmondhatok, hogy bármilyen nehéz idők is járjanak, egymásra tudunk csak számítani, éljünk és cselekedjünk hát ennek megfelelően.