Tudtuk, hogy a félévbe belemegyünk, de amikor láttuk, hogy az iskola is innen kezdődik, a telet is itt értük, akkor kezdtünk kicsit türelmetlenek lenni.
fotók: Hodgyai-Lőrincz Eszter
Több mint egy éve annak, hogy egy fagyos januári hajnalban Erdély arra ébredt, nem lehet a szőnyeg alá söpörni már egy nagyon fontos társadalmi kérdést. Szó szerint égető problémává, Csíkszereda városa pedig a szimbólumává, a mintapéldájává vált annak, hogy mi történik, ha egy közösség a kötelezőkön túl nem próbál megoldásokat keresni a gondjaira. Ha behunyja a szemét és saját pillanatnyi kényelme érdekében nagyvonalúan eltekint attól, hogy százak, ezrek élnek a szomszédságában a szegénységi küszöb alatt úgy, hogy maguktól semmi esélyük nincs onnan kitörni.
Egy éve voltunk a csíkszeredai Erőss Zsolt Arénában, egy éve látogattuk meg a megrágott, fagyos disznótetemet, a koromban kaparászó embereket és a fél szobákat a leégett somlyói cigánytelepen. Visszatértünk egy év után, és elmondhatjuk, nem változott látványosan sok minden, lassúak a folyamatok. Igazából talán az ismerkedés és keresgélés fázisában tart még a történet, némi megoldás, némi fény látszik az alagút végén, de nem sok.
Abban a fázisban tartanak, ahol egymásra ismernek a felek: a többnyire roma etnikumú, hátrányos helyzetűek és a többségi, magyar középosztálybeliek. Nahát, te ilyen vagy? A kezdeti fellángolás, a segítségnyújtás lelankadt, megkezdték látni egymásban a jó mellett kevésbé jó tulajdonságokkal is rendelkező teljes embert, a súrlódási lehetőségeket.
– Megint folyik a víz, megint valaki megengedte – erre érkezünk meg az Erőss Zsolt Arénába. És tényleg, jobb oldalt a plafonon nagyjából félszer fél méteres lyuk tátong, onnan érkeznek le a nagy cseppek a tócsába, az elkerített karácsonyfa mellé. Már ott és akkor rájövünk:
az aréna már nem olyan, mint egy éve volt.
A hatalmas adományhalmok eltűntek a földszinti előtérből, a közös ebédlő sincs már sehol, helyettük törött ablakok, kellemetlen szagok és penészes falak fogadnak. Egy éve még családok beszélgettek az asztaloknál, gyerekek szaladgáltak jobbra-balra, most az asztalok és padok nélküli tér óriásinak és kietlennek tűnik. Leharcolt állapotba került az aréna, látszik rajta, hogy több mint száz ember használja kényszerű otthonaként a nem erre a célra tervezett épületet.
Antal Beáta, az arénában élőkről gondoskodó intézmények egyikének, a megyei gyermekvédelemnek a munkatársa vezet fel minket az emeletre.
Még fel sem érünk a lépcsőn, máris nagy változáson akad meg a szemünk. Szavazófülkékkel választották el a teret, és minden családnak külön kis szobája lett, magyarázza Beáta. A paravánokat deszkákkal, terítőkkel, függönyökkel egészítették ki, így választották el egymástól az ágyakat. A szürke és rozsdaszínű téglafalat imitáló fóliák is elég népszerűek, egyesek még tetőt, sőt még bástya-szerű fogazatot is fabrikáltak belőle.
Belátni egy-egy szobába: még több terítő és függöny, képek, párnák, plüssök díszítik őket – hasonló dolgok, mint amiket egy éve többé-kevésbé megégve, sárosan láttunk a telepen. Szürreális a látvány, olyan, mintha egy mesterségesen létrehozott cigánytelepen járnánk.
„Domi, 12-től csinálunk házi feladatokat?”
– néz fel az egyik sarokba Beáta, a terítők közül egy fiatalember dugja ki a fejét, és bólogat. Ő mentorálja a tizenegy estis tanulót, fordul vissza hozzánk, Domi az egyik a négy „nagyon ügyes” közül, akik 8-9-10-es tanulók.
Közben a fiatalember lejön a lépcsőn, és beszélgetni kezdünk. Czine Barna Domokos a neve. 21 éves, családja van, a fia, Raul egyéves, épp a tűzesetkor született, jelenleg a lépcső tetején élnek. Domokos többször is elismétli, célja, hogy kitörjön innen.
El is hisszük neki, iskolába jár, sofőrsulizik, és még a varrógéppel is elboldogul. Korábban, a tűz előtt is ez volt a vágya, amióta „megjött az esze, ezen járt”. Akart már telket venni, de a „cigánygyűlölő vagy tőlük félő” szomszédok nem nézték jó szemmel, így végül nem lett semmi belőle.
Az elmúlt egy évben azonban megszaporodtak a lehetőségei, ismeri el kérdésünkre gondolkodás nélkül. Az esti iskolát nem tudta volna elvégezni, már próbálta, de Szentegyházára kellett volna buszozni. A sofőr suliba egy éve is beiratkozott, de az elméleti vizsgát nem tudta kifizetni, idén a MOL vállalattól kapott támogatást. Az elméleti vizsgája már sikerült, jövő hónapban fog vizsgázni rendőrrel. Varrogatni is szokott, egy bácsi tanította meg rá itt, az arénában, a fiának is készített már kicsi ruhát, mosolyog. A továbbtanulást azért látja fontosnak, hogy el tudjon helyezkedni, legyen „egy normális munkahelye”. Kőműves szeretne lenni.
Délután 4:20-kor kezdődik az esti iskola, összesen négy órát tart, egy-egy tantárgyat tanulnak két-két órában, magyarázza nekünk, hogy kell elképzelni. Szereti, mert „ha látják, hogy az ember akar, tesz érte, akkor odaállnak a tanárok is, valamit mutatnak”, mondja, régebb az iskolában utálta a kémiát, most megértette. A földrajzot szereti a legjobban, de az csak tizedikben lesz. Legalább van, amiért kitartson, értünk egyet.
A felesége is járt estibe, de abba kellett hagynia a gyerek miatt: „nem nagyon vállalják egymás gyermekét négytől kilencig, mert mindenkinek van már. Kicsike a miénk, etetni kell.” Többen is ugyanebben a cipőben járnak, mint a felesége, teszi hozzá.
Ezenkívül járogat dolgozni is, ha hívják valahová. Az is lehet, állandó munkahelye is lesz, az Eco-Csíktól vár választ, hogy mehet-e hozzájuk dolgozni. Dolgozott már ott, csak nem volt elég a pénz, Németországba akart inkább menni, aztán az nem jött össze, az Eco-Csíknál közben kaptak mást a helyére.
– Nem szeretek itt lenni.
Itt úgy telik el az egész nap, hogy az emberek várják, hogy valami legyen…
– foglalja össze röviden, hogy milyenek az emberek napjai bent az arénában. Úgy tudja, még áprilisig ez lesz, addig lesznek itt, utána konténerekbe költöznek, majd szociális lakásokba. Ő szeretné, pláne a szociális lakás rész tetszik neki, mert ott nem kellene „annyit fizetni”. Ha alkalmaznák, kapna minimálbért, kajabont, abból „valahogy megélnének”.
– Mi is el szeretnénk helyezkedni, hogy legyünk normális, korrekt emberek. A szüleim úgy tanítottak, hogy normálisan. Nem vagyok én olyan… Ne magasztaljam magam… – itt egy kicsit gondolkodik – Nem szeretek csúnyán beszélni, nem szeretek semmi rosszat. Mint egy normális, korrekt ember. Nekem ezt tanították, és a családomnak is ezt tudom tanítani.
Ezzel csak az a probléma, hogy amíg „ide be vannak zárva”, addig „ha az egyik hibázik, akkor a másik is hibás a kintiek szemében”, ezt megtanulta, mondja komor arccal. Közben megérkeznek a tévések is, minket pedig leküldenek az emeletről, így búcsúzunk Domokostól.
Amíg a tévések az emeleten forgatnak, a földszinten nézünk körül. A folyosók falai árulkodnak arról, hogy a lakók fele gyerek, hosszú zsírkérta-vonalak teszik színesebbé az eredetileg fehérre festett falat. A kávéautomata, amit tavaly „teagépként” emlegettek, talán valamikor rendetlenkedett, megsérült több helyen.
Az automatától jobbra az öltözőben már nem az anyukák és önkéntesek fürdetik a gyerekeket, itt laknak Vargáék. A családapa, Zsolt udvarhelyi származású, még a Budvár negyedből ismerjük, ahol húsz éve még írni tanult a Caritas felnőtt foglalkoztatóján.
Otthon jobb volt, ott mindent lehetett
Az ajtónál vagy harminc centi átmérőjű tócsán kell átlépnünk, így tudunk bemenni, később mutatja meg az apuka – miután a fia mezítláb végigszalad a pocsolyában – , hogy valójában sokkal nagyobb, a linóleum padló alatt legalább két-három centisen áll a víz. Szaga is van.
Bent, a szobában két ágy van, egyiknek a két lába fazekakkal van kitámasztva, az ágy alatt ruhák, rongyok, macik, evőeszközök, fémdarabok. Bal oldalt az asztalon a számítógépen épp egy film megy, ezt nézik az anyuka és a gyermekek. A számítógép mellett tányérok, két megkezdett kenyér és két konzerv, amit úgy tűnik, bármennyire is igyekeztek, nem sikerült megkezdeni.
Hét gyerekük van, a legkisebb hat hónapos, már az arénában laktak, amikor született, a három nagyobbikat Kolozsváron kezelik, siketek. A többiek iskolába és óvodába járnak. Mármint nem most. Ma reggel elaludtak, így otthon maradtak. Az éjjel az anyuka szőnyeget mosott, a kicsi sírt, így nem aludtak jól.
Azért költöztették őket a földszintre, mert korábban két gyerekük is kizuhant a félemeleti nyitott ablakon, egyik az egyik vasárnap, a másik a következőn. „Ez s ez” – mutatja mosolyogva az anya, hozzáteszi, „hálát az Úrnak nem adhatok, nem sérültek.” Észre sem vették, hogy kiesett, mert „ha láttunk egy mocskot, kettőt, már neki kellett álljunk. Ha nem takarítottunk, nem mozogtunk, jöttek idegenek, szólítottak, szabály szerint kameráztak, rakták a Facebookra, Messengerre, mind hülyeségeket írtak a kép alá. Sértő dolgokat” – panaszolja. A férje mesélte, ő nem tud olvasni. Korábban más család lakott itt, a feleség halálos beteg volt, miután meghalt, költöztek le. Már a két esés előtt készültek rá, meséli.
„Magad előtt képzeled te azt, hogy a te házad elégne, a fehérnép állapotos” – egy éve még a férj így nyilatkozott nekünk a tűzesetről. Most a felesége tisztázza, az ő házuk valójában nem égett le, csak rossz állapotban van, „likas, esik is bé”, ezért maradtak itt, a házat pedig a testvérének adták. Nem szeretik, szívük szerint költöznének, ha lenne ahova. „Otthon jobb volt, ott mindent lehetett csinálni, itt nem lehet. Nem lehet főzni. Az ablak betörött, meg kell csináltassuk, csak legyen amiből. Véletlenül a gyerek megütötte” – indokolja meg.
Közben megérkezik a férj, hozza magával a tévéseket és a barátját is,
„Nézze meg, hogy milyen életben élek itten”
– robog be, mutat a vízre, majd a szoba közepére sétál, onnan magyaráz nagy lendülettel, kihasználva a rá irányuló figyelmet.
Panaszkodik, hogy már nincs „se segítség, se semmi”, pár hónapja adtak „kicsi ruhákot, s ennyi”:
– Kapok 600 lej szociálist. (…) Pár cipőt veszek a két iskolásnak, 200 lej, háromnak már 500. 100 lejből meg lehet élni? Se munkahely, se semmink. Kapunk egy kicsi nyugdíjat ( feltehetően a gyerekpénzre gondol – szerk. megj.) a három gyermekből, 1.000 lejből nem lehet megélni a mai világban – számol. Egyik szülő sem dolgozik, a feleség a gyerekekre vigyáz, a férj 12 évvel ezelőtt kiesett a negyedik emeletről, és megsérült a karja, így nem tud dolgozni. Azért mégiscsak „azért apa az apa, hogy a családját fenntartsa”, így „bazározni” jár: könyveket, telefonokat, fúrókat vásárol a „haveroktól” 50-60 lejért, s továbbadja őket a bolhapiacon.
Az 1.600 lejes „fapénz” kérdése nagyon böki a csőrét, többször is felhozza, hogy vannak „okos embörök” az arénába’, akik „nem ma születtek, mint a rókagomba”, akik „megszülettek, de nem butának, nem anafabétának”, s „van iskolájik meg agyik”.
Ő is egy közülük, 16 osztálya van, az udvarhelyi Tompa László Általános Iskolába válaszolja, mikor megkérdezzük, hova járt egyetemre. Ismerősei is vannak a prefektúrán, Vass Levente parlamenti képviselőt is ismeri, a fiával járt iskolába, fel is hívta őket az ügyben. Az alpolgármester is említi ezt, amikor azt magyarázza, hogy a támogatásra természetesen nem voltak jogosultak, mert az arénában nem fával fűtenek. Többször, hullámokban csaptak fel konfliktusok emiatt. „Jó, de legalább felét” – próbáltak alkudozni, mondja még.
Pontozzák, kié legyen a legjobb
Vargáék az egészségügyi kabinet szomszédságában laknak, itt egészségügyi nevelés van, újszülöttekkel, anyukákkal foglalkoznak egyénileg és csoportosan is. Viziteket tartanak, vérnyomást mérnek, gyógyszereket adnak, családorvoshoz időpontot kérnek, sorolják a kabinet dolgozói. Hozzáteszik, a legnagyobb gondot a családorvosok hiánya jelenti, nem fogadják az itteni embereket, és ha fogadnák, akkor se lenne, mert városszinten hiány van és még nagyobb lesz a jelenlegi orvosok nyugdíjba menésével.
A földszinten, a tavalyi adományok helyén várjuk az aréna koordinátorát, Bodor Emesét. Közben a városháza ételosztásért felelős munkatársától megtudjuk, tegnap tojásleves volt, rizses hús, azelőtt zöldpaszulyleves, csirkecomb-paprikás puliszkával. A lakók nem mindig elégedettek vele, mert a főtt ételekkel nincsenek szokva, a kaisert szeretik s a csontos húsokat pityókával.
A koordinátor mondja el, hogy kritérium-pontrendszert alkalmaznak. A Caritas, az önkormányzat és a gyermekvédelem munkatársai minden nap kitöltik a pontrendszer-táblázatot, ahol olyan dolgokat osztályoznak, mint a higiénia, ruházat, együttműködés stb. Van, aki elérte a 98 százalékot, van, aki a 60-at, 40-et. Ez arra való, hogy a kiköltözéskor az kap prioritást, akinek több a pontja. Öt ház építésére már meg is van a pénz, egy kolozsvári egyesület gyűjtötte, az önkormányzat a területet kell adja.
Bodor még a pozitív változásokról mesél nekünk. A mosodában a gépek, egy kivételével, elromlottak a sok használattól, mert nem ipari gépek, a lakók pedig már annyira ügyesek, hogy megoldják a problémát: két-három család közösen vett magának személyi automata mosógépet.
Már nem kukáznak. Rengeteget dolgoztak a bentlévőkkel, amíg elérték ezt. Nagy az igény a rendszeres tisztálkodásra, ez két-három hónapos munka eredménye. Mindenkinek lett családorvosa, az önkormányzat részéről van egy mediátor, egészségügyi közvetítő és két asszisztens, akikhez be lehet kisebb-nagyobb problémákkal menni. Vannak nagyon ügyesek, akik iskolába járnak, és komolyan veszik.
Van egy lány, aki író akar lenni.
Kíváncsiak leszünk rá. Amikor fent megemlítjük, hogy Moldován Máriát keressük, rögtön ott is terem előttünk a 24 éves lány, és behív a szobájába. A szoba szűkös, de rendezett, csak a legszükségesebbek vannak benne: egy ágy, ágynemű, egy pad, néhány játék a négyéves kislányának, és a laptopja, amit a külföldön élő testvérétől kapott. Az online iskolához szüksége van rá, tizenegy osztályt végzett el, most visszakerült tizedikbe. Írni is a laptopon szokott. Nem gondolkodik azon, hogy ki olvassa a szövegeit, csak megírja őket. Olvasni is szeret, sok könyvet olvasott már, Müller Pétert nagyon szereti, ő az egyik kedvence.
– Igen… Igen biza… – válaszolja arra a kérdésre, hogy író szeretne-e lenni. Facebookon szokta megosztani az írásait. Az elmúlt egy év történetét is megírta, az már szeretné, ha valahol meg is jelenne. Eddig ékezetek nélkül írt, most a helyesírásban segít egy tanár, aki nemrég kezdett az arénába önkéntesként járni, ő segített neki abban is, hogy jutassák el a szöveget szerkesztőségekhez.
– Volt, mit leírni. Annál egyéb nincs, nincs baj, csak egy éve már egymás mellett vagyunk. Nem csak az enyémet hallom, hanem a más gyermekét is sírni, labdázni. Tudtuk, hogy a félévbe belemegyünk, de amikor láttuk, hogy benne vagyunk jócskán a nyárban, az iskola is innen kezdődik, a telet is itt értük, akkor kezdtünk kicsit türelmetlenek lenni – foglalja össze.
Nincs munkahelye, májustól két és fél hónapot lehúzott Hargitafürdőn a vendéglátásban, de nem vették fel munkakönyvvel, és a munkaadó „csak annyit fizetett, amennyit ő gondolt”.
– Ha éjjel jött a vendég, ha nappal, fogadtuk, a szobákat rendbe raktuk. Voltam a konyhán, a szobáknál, a teraszon a bárnál. Aztán telt az idő, s kérdeztük, hogy a fizetéssel hogy lesz. Bármennyit dolgoztunk, ugyanannyi pénzt, 1300-at kaptunk – meséli. A legideálisabb számára a délelőtti nyolcórás munkaprogram lenne, amíg a kislánya óvodában van. „Női munkát” vállalna, nehéz fizikai munkát nem tud, élelmiszeriparit végeztt, csak az a baj a pékséggel vagy a bútorfestéssel például, hogy a szagokat nem bírja. Addig gyerekpénzből, családi pótlékból és szociális segélyből élnek, ketten összesen 700 lejből.
Akárcsak Domokos, ő is jár a sofőriskolába, és ő sem tudta volna magától folytatni az iskolát, szerette volna, érdeklődött, de nem tudta megoldani az utazást. Az anyját nem látta soha. Nevelőszülőknél volt, aztán kilencedik osztálytól faluról bekerült a városba családi házba, hogy folytatni tudja a sulit. Elvégezte a szakiskolát, és akart érettségit is, de a családi háztól kikerülve külföldre ment dolgozni, Komáromban élt és dolgozott négy évig a párjával, amíg várandós lett. A fiú nem akarta a babát, ő igen, így hazajött Somlyóra az édesapjához és testvéréhez.
Mindenkinek megfelelni nem könnyű
– Csíkban még annyit se foglalkoztak eddig a romatelepekkel, mint Szentgyörgyön, vagy akár nálatok, Udvarhelyen. Se az önkormányzat, se a civilek – a polgármesteri hivatalban találkozunk Sógor Enikővel, aki január közepén tájékoztatja az egymást érő újságírókat az elmúlt egy év tapasztalatairól.
Alig fél éve volt hivatalban, amikor szociális ügyekért felelős alpolgármesterként nyakába szakadt a tragédia és a megoldása. Tavaly sokkal optimistábban nyilatkozott, mostanra már kicsit fáradtabb, belefutott néhány bürokratikus bukfencbe és realistábbá vált mind a külső segítség, mind a közösség belső, önmagát megváltó erejét tekintve.
Az egy év alatt a legnagyobb kihívás az volt, hogy mindenkinek megfeleljenek: a károsult közösség tagjainak, a visszaköltözötteknek és az arénában maradottaknak, a jogvédőknek, a városlakóknak, és mindent jogszerűen végezzenek úgy, hogy az esetek egy részére nem létezik jogi precedens, sorolja. Nem csak a jogi előzmény és háttér hiányzott, hanem nincsenek bevált megoldási stratégiák, maguknak – vagyis a résztvevő önkormányzati és civil szervezeteknek kellett a meglévő minták, tudás alapján megszervezni a somlyói károsultak életét. Ugyanígy küzdenek a bürokráciával, a külső-belső konfliktusokkal, az elmaradó adományokkal, a szakképzett munkaerő-hiánnyal.
Azzal kezdődött az együttélés, hogy februárban a mintegy 260 személyből azokat, akiknek megmaradt a házuk, hazaengedték Somlyóra, mert
nem lehet ennyi embert egy fedél alatt tartani.
A bent maradott 109 személlyel és a kint élőkkel is egyaránt foglalkozni kell. A Somlyóra visszatérőknek a Máltai Szeretetszolgálat biztosít foglalkozásokat, az önkormányzat által kapott sürgősségi kormánytámogatás egy részét a Caritas és a Máltai Szeretetszolgálat kapta arra, hogy munkatársakat alkalmazzon és a máltaiak házat is vettek, amíg azt felújítják, ideiglenesen konténerekben tartanak foglalkozásokat Somlyón a kismamáknak és iskola, óvoda után a gyerekeknek.
A bentieknek naponta egyszer meleg ebédet és heti kétszer hideg ételt biztosít a csíkszeredai önkormányzat, jogosultak is lennének rá a jövedelmük alapján. Emellett az Erőss Zsolt Sportarénát működtető Sportklub költségvetését megemelték, hogy a megnövekedett energia- és vízfogyasztást finanszírozni tudják, egy biztonsági őrt alkalmaznak, aki vigyáz az épület és a bent lévők biztonságára: arra elég épphogy a medve be ne menjen – fogalmaz az alpolgármester.
Felvázolja röviden a napi programot az Arénában: „Reggel elmegy dolgozni, aki dolgozik, tekeregni, aki tekereg, az asszonyok otthon maradnak a babákkal. Délután változó a program: van afterschool program az iskolásoknak, népzeneoktatás, Superar kórus, baba-mama foglalkozás, Kerekítő, higiéniai oktatás, egészségügyi foglalkozás és ellátás, délután van a második esély programosok oktatása is. Van 28 második esélyesünk, odamegy a három tanító néni, másnap segítenek a munkatársak a házi feladatok elkészítésében a 11 estisnek is”.
Kőművesnek is kell a diploma
„Nem az a célunk, hogy folyamatosan kelljen támogatást nyújtani, hanem az, hogy képessé tegyük őket arra, hogy magukat kihúzzák a nehéz helyzetből” – ecseteli a segítségnyújtási alapelvet.
Ennek jegyében, akinek lehetett, állami munkát szereztek és munkamentorációt végeznek, azaz rendszeresen beszélgetnek arról, hogy milyenek a munkakörülmények, van-e konfliktus, megkapják-e az emberek rendesen a fizetésüket, ha valami nem stimmel, akkor segítenek megoldani.
A munkahelykeresésnél jöttek rá, hogy egy csomó ember egyszerűen nem is dolgozhat, mert nincs meg az általános iskolai végzettségük, ezért szakképzéseken sem vehetnek részt. És így két lehetőségük marad: az útügy vagy az Eco-Csík köztisztasági vállalat, ahol egyrészt nem korlátlan a munkaerő-kereslet, másrészt nem garantált, hogy mindenki a fizikai munkát bírja.
Ezért, akit csak lehetett, beírattak a második esély programba, amelynek keretében felnőttek könnyített programmal, egy év alatt kettőt összevonva elvégezhetik az általános iskolát. Ezután szakképzésre jelentkezhetnek, viszont ezzel az a gond, hogy vannak az OTP-nek és a megyei munkaügynek, a Roma Education Found-nak különböző ingyenes képzései, de egy csoport elindításához kell 10-15 ember legalább, itt most 2-3 jelentkező lenne, és a romákkal nem társul más.
Igyekeznek „átnyomni” a második esélyen, akit csak lehet, hogy legyen elég jelentkező a szakképzésre. Akinek az 5-8. megvan, azok az esti líceumba járnak. Mivel utóbbi csak Szentegyházán van a megyében, az önkormányzat jótékony sofőrjével és a fogyatékosok egyesülete által felajánlott kisbusszal oldják meg a 11 középiskolás utaztatását minden hónapban havonta egy hétig.
Az egyéni igényekhez is kell alkalmazkodni: vannak kisbabás anyukák, akiknek meg kellett szervezni az online tanítást, vannak Arénában lakók és a telepen élők, megtörténik, hogy résen kell lenni, hogy aki elindult, az oda is érjen az iskolába, ezért az oktatás megszervezése „iszonyatos kínlódás”.
Mi lesz ezután?
Vállalható, hogy április hónapban elkészül a krízisközpont – állítja Sógor Enikő. Az önkormányzat mintegy 4,4 millió lej sürgősségi segélyt kapott és ebből körülbelül négyszázezer lejt egy üresen álló ingatlan megvásárlására költött az ipari zónában levő Hajnal utcában, valahol az egykori traktorgyár háta mögött.
A krízisközpont jogilag annyit jelent, hogy a mindennapos létszükségletet biztosítjuk, van melegvíz, vécé, közös felület, ahol ebédelhetnek. De ha csak ennyit biztosítunk, akkor nem lesz fejlődés, csak létrehozunk egy újabb telepet. Igyekszünk, hogy a fenntartási költségeket tudjuk a családokra leosztani, jogilag nehéz, de megoldjuk: aki nem tud fizetni, szociális munkában ledolgozza – fejti ki ismét a bürokráciai gondokat az alpolgármester.
Mivel a kormány által még tavaly megígért sürgősségi konténerházakat csak megfelelő betonalapra lehet elhelyezni, és a víz-villany-gáz infrastruktúrát is meg kell oldani, csak tavaly decemberben sikerült megfelelő ingatlant találni egy régi épületgyár, az ASCO Rt. helyén. Itt van egy nagyobb épület, ami a segítő foglalkozásoknak, irodáknak, tantermeknek lenne megfelelő, kis meszeléssel, szanitercserével lakhatóvá lehet tenni. Az udvaron lennének a konténerházak.
Lesz-e tavasz a Somlyó 33-ban?
A somlyói telepen élőknek is megígérték, hogy foglalkoznak az ügyükkel, de az a gond, hogy mivel nem az önkormányzaté a teljes terület, csak arra a két kis szögletre fektethetnek be, ami az övék: „oda gondoltunk szociális célokra konténereket létrehozni, de ez egy nagyon hosszú folyamat. Betettük a költségvetésbe a pénzt, de a dokumentációval utol kell érjük magunkat”. A vizet hátra kell vezetni, azt sem lehet tudni, van-e csatornázás. Villanyszerződése is talán csak egy embernek van, de tévéje mindenkinek. A konténerekben kellene víz, villany mosókonyhának, melegvíznek. A Máltai Szeretetszolgálat elvállalta, hogy saját forrásból befektet. Ők megvettek egy házat, folyamatban van a felújítás – mondta az alpolgármester.
Jöjjenek be, ha nem félnek
A nap már lemenni készül, amikor kiérünk a somlyói telepre. A kutyák ugatnak, a gyerekek egy szál blúzban a mínusz nyolcban futkosnak. Nincs nagy jövés-menés, a tél eddigi leghidegebb napján érkeztünk. Kétszer kisebbnek tűnik a telep, a romokat eltüzelték, amit pedig nem lehetett, azt a hivatal elszállíttatta, egy-egy ház helyére istálló épült. A házakat megszámozták. A telep bejáratánál két elkerített konténerben dolgoznak a Máltai Szeretetszolgálat munkatársai.
A sokak által látogatott búcsújáró helytől nem messze, a tágas polgári házakkal tarkított külváros egy zugában van elrejtve a közepén most már főtérrel is rendelkező telep, amelynek a szélén sűrű egymásutánban állnak a tavaly megmenekült kunyhók. A telep elején a soha ki nem apadó, folyton csorgó csap, ahonnan több száz ember hordja a vizet, ezért ez a találkozóhely.
A képeken is látszik, de élőben még durvább a helyzet. Képzeljük el, hogy egy régi lécekből, megmaradt faanyagból összetákolt fáskamrában lakunk többedmagunkkal. Odakint nem ritka télen a mínusz húsz fok, szigetelés, amennyit a perzsaszőnyeg, falvédő és egyéb falra aggatott tárgyak adnak. Hőérzet, amit a csikókályha kibocsát, ha van, mit vetni rá. Vezetékes víz, vécé nincs, csatornázás nincs. Csak a sűrű egymásutánban felépített fáskamrák vannak, amikben több százan élik az életüket.
Czine Vilmost keressük, állítólag ő itt a bulibasa, de ő nincs itthon, iskolában van, első osztályba jár, viszont épp Czine Domokostól érdeklődünk. A telep elején található házába lépve derül ki, hogy a férfi annak a fiatalembernek az édesapja, akivel az Arénában beszélgettünk, és aki azt mondta, hogy az apjától, szüleitől tanulta a tenni akarást, a jó magaviseletet.
– Jöjjenek be, ha nem félnek – invitál, amikor bekukucskálunk. Csak meresztjük a szemünk, hogy ugyan mitől kellene félnünk.
Felesége gyorsan összekapkodja a két egy-másfél év körüli kislány és kisfiú játékait, egyik a gyerekük, másik az unokájuk. A kis otthonban családias meleg és hangulat fogad. Tele van tarka tárgyakkal a pici ház, mégsem kelt zsúfoltságérzetet. Domokosék otthona nem a januári tűzvészben égett le, hanem később, a szomszédja, Vilmos házával együtt, ahogy ő mondja “egész a plafonig”, így kerültek be ők is az arénába. November végén költöztek vissza a telepre. Nyáron a férfi Németországban dolgozott, így tudtak alapanyagokat venni, amikből “saját kezemmel csináltam újra a házat kívül-belül”.
„Itthon jobb, mert az van, amit az ember akar” –
kezdi a férj, hogy miért jöttek haza. A feleség szerint az arénában is jó volt, csak a gyermekek nem tudtak aludni, sírtak, fáztak is sokszor, a gyerekek többször is megbetegedtek, főleg fürdés után. Cserébe volt WC és víz, ellentétben a mostani otthonukkal. Most csak egy gyerekük van, a fiúk már felnőttek.
Férje szerint egy mobil wc mindenképp kellene a telepre, mert jelenleg ők „egész hátra” kell járjanak, a gyerekek közül sokan pedig ott végzik el a dolgukat, ahol épp érik. Bizony sok ház előtt meg van fagyva a kisgyerek kaka. A vízzel valamivel szerencsésebb helyzetben vannak, közel laknak a csaphoz, onnan hordják, ők és a picik is tekenőkben fürdenek.
Konténerházakba nem szívesen költöznének, de szociális lakásokba, amilyen a Budvár negyedben is van, annál inkább. Nem vágynának sokra, csak egy szoba, konyha, fürdő legyen benne, szívesen fizetnének érte.
„Megmondom őszintén, ha csak rólam volna szó, az egész szomszéd beleegyezne, elismernek úgy, mintha hozzuk tartoznánk, de van olyan, aki azt mondja, hogy egy után már jön a többi, egy kalap alá vesznek.”
Egy konténernek is örvendenének a telepen, amibe be van vezetve a víz. A gyerekek koszosak, a ruhák is.
Elmondja, hogy mikkel próbálkozott élete során, hogy otthont teremtsen. Telket akart venni kétszer is a közelben, egyvalaki eladta volna, de a másik felbiztatta a falugyűlésen a többit, hogy nem akarják cigánynak adni, mert ahol egy van, oda jön a többi is, nem számít, az az egy milyen rendes. „Azt mondták, ha már mennek el a cigányok, akkor nem akarják, hogy többet maradjanak”. Adtak le kérést szociális lakásra, a tanácsnak van, de sehol nem kapnak. Se lakást, se telket, pedig fizetne mindkettőért. Ha nem kap munkát, most az Eco-Csík válaszát várja, akkor elmegy külföldre, „Én szeretek dolgozni, nem szeretek lazsálni” – jelenti ki határozottan.
Tizenhárom évesen költözött ide, most negyvennégy. Azóta nem segített neki senki se. „Mikor volt a nagy probléma, mindenki megindult, nagy volt a segítség. Most már képesek lettek volna arra is, hogy felgyújtsák az arénát, én ilyent is hallottam, mert nem tudnak menni meccsre.” –mondja.
Ahogy a meghiúsult próbálkozásairól s az egyre szűkülő lehetőségekről beszél, úgy szűkül a tekintete is a férfinak, s úgy szorul össze a gyomrunk is, miközben hallgatjuk. Világos, hogy a környéken nemigen van más lehetőség, mint ez a kis ház a Somlyó utca 33-ban.
– Ha innen kitesznek, akkor megyünk a konténerbe? – vázolja azt a forgatókönyvet, hogy mi lenne, ha a ház alatti telket valaki visszaigényelné.
– Nem megyünk egyáltalán, jelenti ki.
A fiának, ifjabb Domokosnak nincs más választása, ameddig egy normális munkahelyet nem kap, mondja. Szerinte a szociális lakás mégis jobb lenne. Azt mondják, azok nem olyan drágák, 250 lej.
– S a házbért miből fizetnék sokan? – kérdezi a felesége – én csak magamról tudok beszélni, kapok 480 lej szocsiált, azt tegyem kajára vagy házbérre? Vannak olyanok, hogy jövedelmük sincs, semmi.
– Az balfasz. Miért nem megy el dolgozni? – teszi fel a költői kérdést indulatosan az ifjabb Domokos, aki az imént sorolta el, hogy a tűzeset nélkül se sofőriskolába, se esti iskolába nem tudott volna járni, hogy rendes munkája lehessen.
Épület a város szélén
Mielőtt lepillanna a nap, a Hajnal utcához hajtunk, hogy megnézzük, hogy haladnak a munkálatok a krízisközpont helyén. A város szélén haladunk, nagyjából úgy néz ki a környék, mint Udvarhelyen a terelőút, csak ez egy mellékutca. Több cég is van a szomszédban, mezők-rétek-földek az út túloldalán. Ácsingózunk az egyébként jó állapotúnak tűnő épület előtt, leskelődünk. Semmi mozgásnak nincs nyoma a telek belátható részén.
Ugyanezt mondja az ablakon egyszer csak kikukucskáló biztonsági őr is, aki olyan régóta őrzi az ingatlant, hogy már ide van rozsdásodva – kacagja el magát. Én is ilyesmit hallottam, feleli arra, hogy tud-e arról, hogy krízisközpontot alakítanának ki. A telket megvette az önkormányzat, de még nem mozdítottak semmit – méreget gyanakodva.
Ha már Csíkban kirándulunk, miért ne néznénk meg a sokat emlegetett másik szépnevű utcát, a Tavasz utcát is. A GPS segít odajutni, a Fürdő utca közelében figyeljük, merre mennek az utcán a romák, két beugrást is látunk. Már majdnem a mezőn járunk, olyan helyeken, ahol csak a madár és a roma dolgát végezni jár, amikor lovak, szekér mozgására leszünk figyelmesek. Az utca végén jobbra, mintha csak Somlyót másolták volna, egy örökké csobogó vízcsap és számtalan putri.Gyanút fogó férfiak és lelkes gyermekek csapata fut a kocsi felé kiabálva: – Segélycsomagot hoztak?
Nem hoztunk csomagot és több emberi drámát aznap már nem bír meg a lelkünk, így hazahajtunk Udvarhelyre. Ahol szintén bármikor leeshetnek a korlát nélküli lépcsőről a Budvár negyedi gyermekek, és ahol még nem égtek le a romatelepek.