Mindenkinek mást jelent a Hargita, mégis van egy dolog, egy szimbólum, ami generációkat köt össze, ami majdnem ugyanazt jelenti mindenkinek, még ha változnak is az idők: ez a Madarasi Menedékház. Éppen 80 évet tölt idén a „jó öreg”, aki a hegyszerető számára meleget, menedéket nyújt a gyakran zord idő elől, olyankor is, amikor máshol zárt ajtók fogadtak, vagy még nem is volt, amin kopogtatni.

Ha nem is az első építmény, sokáig a legnagyobbnak számított, és most is az első, aki üdvözöl, amint felérsz a tíz kilométeres, régebb csak traktorral vagy gyalogosan járható, ma már végig aszfaltozott úton. S hiába a fejlődés, még most is benned van a drukk, hogy vajon kiérsz-e épségben a csúszós, kanyargós és folyamatosan emelkedő úton. Mint egy téli Mad Max-ben, a sáncba csúszott és otthagyott autók látványa emlékeztet arra, hogy a hegy nem játék. 

Ezzel a rémképpel és egy adag reménységgel vágtam neki egy ködös, nyirkos, december eleji péntek estén a Madarasi hágónak, hogy elérjem az évfordulóra szervezett, egész hétvégés eseményt. Ha törik, ha szakad. Pedig már az eltérőnél felemelt sorompó is mintha arra intett volna: mehetsz, de csak saját felelősségedre. Egy darabig koromfekete volt, de lassan elfehéredett minden a kerék alatt, s már nem mertem hólánc nélkül folytatni – ahhoz túl sok horror sztorit láttam és hallottam. Viszont a – láncszerelésnek nevezett – szerencsétlenkedés közben mintha a legutolsó autó is eltűnt volna, és a nagy eltökéltségemben szépen egyedül maradtam a sötétben. Vagyis remélve, hogy egyedül, és nem valamelyik bundás pajtással.

A többórásnak tűnő, valójában „alig” félórás, fejlámpás tökölés végére valahogy sikerült elindulni a tákolmánnyal, végigimádkozva az összes kanyart, nehogy valaki szembejöjjön, mert alig láttam az orrom elé a ködtől és a hószitálástól. Csak akkor nyugodtam meg, mikor ismerősen kiegyenesedett az út, és megláttam a fényt a végén: a Menedékház erős fényszóróját.

Itt már hetek óta igazi tél van, amíg a városban esett, addig itt havazott és a stabil fagynak köszönhetően nem is olvadt el. S ami itt hamarabb jön, tovább is marad: általában még hó van, amikor odalent már rég dalolnak a fák és rügyeznek a madarak. Szóval nem kell aggódnia annak, akit lapátolni vettek fel, munka már most van bőven, a szezon legelején. Hadd jöjjenek a vendégek!

Jönnek is. Nem is akárhogy, hanem úgy, ahogy régen: gyalog, jó havasan, pirospozsgásan. Amúgy ez volt az első, egyben leghosszabb programpontja a kerek évfordulónak. Ami nekem a hóláncozással együtt egy órácskába telt, az nekik három és félbe. Az autóikat ugyanis az eltérőhöz közel hagyták délután, és nem a főúton, hanem egy másik erdei úton másztak ki a sítelepre – hóban, fagyban, sötétben. Nem semmi, pláne ha arra gondolok, mikor gyermekként édesapámmal vért izzadva, csokit majszolva másztunk ki egyszer teljes sífelszerelésben, mert a nagy hóba beleragadtunk a Daciával. Igaz, az „óriás szlalom” visszafelé a főúton mindent megért, ekkora sípálya ma sincs az országban. Ez is egy olyan élmény, ami ma már elképzelhetetlen a megszórt úton, akárcsak a város lejtős utcáin a szánkózás.

Sok minden változott azóta, de a jó meleg, ami bent fogad, a – legenda szerint – soha ki nem fogyó áfonyatea a kisebbeknek, egy kis tüzesvíz a nagyobbaknak – az változatlan és „megfizethetetlen”.

A beltérre viszont alig lehet ráismerni.

Bár csak halvány emlékeim vannak róla, de ami eltűnt, egyből feltűnt: a lambéria. Helyébe kapott egy egyszerű fehér meszelést, amit a sötét oszlopok és a színes sílécek kontrasztja dob fel. S hogy ne legyen félreértés, magyarul és románul is írja, hogy mire is jók még a kiszuperált darabok.

80 év hosszú idő, de a belső dizájn alig egy éve változott ennyire meg, hála az új üzemeltetőnek, a zetelaki Bíró családnak, akik a Harghita Outdoor–ról lehetnek ismerősek. Nyáron biciklizni, gyalogtúrázni viszik a kalandvágyókat, télen pedig előkerülnek a sí- és hótalpak. Ehhez kellett nekik egy főhadiszállás, az uniós alapból felújított Menedékház pedig tökéletesnek bizonyult.

Már semmi sem a régi: tiszta a víz, ráadásul mindig meleg; vadiújak és tiszták a fürdők, a szobák; a matracok kényelmesek, állandó a fűtés. Hol vannak már azok az idők, mikor a bedurrant csempekályhától jól leizzadtál éjfélre, hogy hajnalra jól megfázz?

A nagyteremben most azzal büszkélkednek egy falra akasztott diplomával, hogy mennyire gyerek- és családbarát hely. Jó bornak nem kell cégér, de tény, hogy a ház tele van kisgyerekes családokkal. Állandó a nyüzsgés, mégsem zavaró, nincs zajongás, csak odakint, a hóban. Bent szép csendben játszanak, a kezecske ott nyúlhat be, ahol talán egy másik nyitotta meg az utat a papírlámpa belsejébe. Mert annál izgibb hely nincs is e kerek Földön, pláne sötétedés után.

A nagyokról sem feledkeztek meg: a pultnál prémium italok folynak, s olyan kávékínálat van, amely a belvárossal vetekszik – igaz, árban is, de mégsem egy Prahova völgye. A konyha sem az igazi már, az összefőtt krumplik és fuszulykák helyett csupa flancolás: négysajtos tál, aszalt paradicsom, krémleves, arab fasírt (falafel) meg különféle, felismerhetetlen alapanyagú, de iszonyú finom falatkák. Kicsit valami Amerika, vagy legalábbis Ausztria, de a hagyományőrzők megnyugodhatnak: reggel még mindig a parasztrántotta meg a bundás kenyér a királyok eledele.

A régi szép idők már csak emlékeinkben, szerencsés esetben fényképeken – hisz nem volt mindig egy kattintásra a kamera. A kerek évfordulóra kapóra jött egy régebbi fotógyűjtemény, abból rendeztek kiállítást a nagyteremben. Érdemes körülnézni, amíg megpihen az ember, néhány ismerős figura biztosan visszaköszön a falakról, az állványokról.

Mint nekem Öcsi bácsi, azaz Sepsi Árpád, akinek a teljes, „rendes” nevét most látom először. Ő tanított engem sízni még a régi, Vargyas pályán, ami most túraösvény a Pethő Panziótól a csúcs felé. Erre is most jöttem rá, homályos emlékeimet összerakva másokéval és a korabeli térképekkel. Ahogy arra is, hogy nem csak számomra volt ikonikus a kedves öreg, hanem több generációnak: sok fotónak ő a szerzője vagy központi alakja, egészen fiatal versenysíző korától öregkoráig.

Picit bele is borzongtam, hogy ha már gyerekként idősnek láttam (és a képek is ezt igazolják), most vajon hány éves is lehet, mi van vele, mert rég láttam. Jól esett volna találkozni vele, megölelni és megköszönni, hogy megszerettette a hegyet, a havat, a sportot.

Hallgatni, ahogy mesél a régi időkről.

Amikor a menő fekete-fehérben is menő volt.

Hát még székely harisnyában! Elvisz, a végzet.

Magával ragad és össze.

Néha átmegy ökörködésbe.

Meg hatalmas bulikba.

Elvezet Ádámhoz és fiaihoz.

S a megözvegyült Évához.

Jó volna mesélni még róluk a tábortűznél, de most inkább játék!

Tűzijáték! Legalább ilyenkor nem kell attól félni, hogy meggyúl az erdő.

Meg tánc. Tánc a hóban, tánc a fagyban.

S utána egy jó meleg tál étel.

Bent pedig forralt bor, míg dúdolod, hogy milyen is volt Zazie az ágyban. De mielőtt beleszenderednél, felráznak, hogy öltözz, menni kell. – Hová, ebben az órában?

– Hát a csúcsra!

Nem tudom, kinek az ötlete volt, de aki elöl megy, az egy kicsit lassítson, legalább a fotóst várja meg, mert hanem mind ilyen képek lesznek.

Ha egyébért nem, hát azért lassítsunk, hogy segítsünk annak a bajtársnak, aki a nagy lendületben szinte lemaradt. Tudod, mi az a kamásli? Na és azt, hogy hány kéz kell a felcsatolásához?

Ha egyszer sikerült, utána megállíthatatlan vagy. Mint a székely gőzös! Kicsit pöfög, kicsit köhög, de halad. Egészen addig, amíg valaki el nem kiáltja magát, hogy le a fényekkel!

Mivel a hold elbújt, a csillagok meg halványan pislákolnak a felszálló ködben, kábé ennyit látsz. A kép teljesen valósághű, #nofilter. A csúcsról is csak annyit látsz, amennyit a felhők a mesterséges fényből visszavernek, a sárgás foltokból tudod, hogy Udvarhelyen és Brassóban is van villany.

A jutalomfalat azért csak nem marad el, visszafelé ez az idill fogad az ösvény mentén. Ahol régebb még áram se volt, most fényárban úszik minden, és a benzinnel sem kell spórolni. Legszívesebben bekopognál és ott maradnál, örökre.

Vagy inkább átlépnél egyet Narniába? Nagy a kísértés, de innen már tényleg közel a jó meleg Menedékház. Éjfél van, mire véget ér a másfélórás bóklászás, csend fogad és félhomály, ringatni senkit nem kell már.

Sokat nem alszol, mert program van, de amennyit sikerült, azt jól. Mert semmi sem zavarta meg álmod, itt ember és autó is megpihen, miközben a város ilyenkor már lüktet és burrog. Duda helyett csak a saját, belső ébresztőd szól.

Persze, a csak még öt perc szundi belefér, de ez most más.

Mit is mondtál, móka? Nem, nem, jóga!

Amit nem lehet túl korán kezdeni.

Hogy ezt is meg tudd csinálni, s utána jöhet a lábakat a nyakadba!

Á, hagyjuk! Inkább gyere ki a hóra!

Jó, de merre?

Mindegy, csak menjünk! Fóka, hopp!

Legyen akkor a vízesés, befagyva biztos szép.

Vagy amerre a léc visz, ha most van először a lábadon. Még a végén szörfözés lesz belőle a felhőtengeren.

De jaj annak, aki hótalp nélkül merészel elindulni, mert elnyeli a fehér mocsár. Még jó, hogy rajtad a sárga dzseki, a hegyimentő is hamarabb megtalál.

Azon az úton, amit gyermekkoromban nyáron is alig találtuk meg, most táblák vezetnek végig.

De az egyre szűkebb és meredekebb ösvényen már a lécek is lekerülnek. Csak legyen meg a párja visszafelé!

S ha sikeresen átverekedted magad a havason, nem marad el a jutalom. Kicsi, árnyékos, de a miénk. Ezt is meg kell nézni, meg kell élni, „hogy legyen mit mesélni”.

Mert épp a sok kis élményből áll össze az, amit jelent nekünk a Hargita és a Menedékház. Van, akinek a természetet, a mozgást, a társaságot, másnak meg a csendet, a nyugalmat, a pihenést. Vagy mindet egyszerre. Azt a helyet, ahol generációk találkoznak, egymásnak adják a kilincset, megosztják a tudást és az emlékeket, amik együtt alkotják hegy és ember történetét. Amit a csillagszemű ház már látott és még látni fog.