Kína felemelkedése az utóbbi néhány évtized messze legfontosabb folyamata, amely meghatározza ezt az évszázadot.

A kiemelt kép illusztráció.

Gyakori kérdés, hogy Kína megelőzi-e Amerikát gazdaságilag és katonailag, képes-e a legmeghatározóbb országgá válni, vagy az amerikaiak megőrzik első helyüket. Az előző részben megvizsgáltunk néhány gazdasági és demográfiai számot. Most nézzünk meg néhány olyan mutatót, amely Kína potenciális háborús szereplését határozza meg.

Április 19-én be is következett a korábbi előrejelzés, és India népessége most már hivatalosan nagyobb Kínáénál (Hongkong, Makaó és Tajvan nélkül számolva). Az ötvenes évek óta először történik, hogy nem Kína az első helyezett, ez tehát egyfajta korszaklezáró szám. Ehhez képest Amerika már 100 éve töretlenül a világ legnagyobb, legelső gazdasága, és egyáltalán nem adja lassulás jeleit, sőt.

Ez idő alatt több százéves világbirodalmak omlottak össze (például a britek és franciák birodalmai), új, világformáló eszmék emelkedtek ki és omlottak össze, és Amerika úgy gyűrte maga alá legnagyobb kihívóját, a Szovjetuniót, hogy míg utóbbi tönkrement a versenyben, ők csak még gazdagabban jöttek ki belőle. És Kína még nem is a legelső komoly távol-keleti kihívó: Japán volt az az ázsiai ország, amelytől az amerikaiak féltették egy ideig az első helyüket, és amely igazán komoly szereplő volt a világpiacon és a technológiai fronton. A gyors növekedés után Japán ma viszont stagnál. Igaz, fejlett gazdaságként és gazdag országként egyáltalán nem lesajnálandó, és még mindig harmadik helyezett. Technológiai fejlettsége pedig messze toplistássá teszi. De mi van Kínával? Van már Japánhoz mérhető a fejlettsége? Tart afelé?

Március elején jelentette meg az ausztrál Strategic Policy Institute azt a tanulmányát, amely szerint 44-ből 37 technológiában Kína már világvezető, ha a színvonalas publikációkat nézzük. És nem akármilyen technológiákat vizsgáltak egy évig a tanulmány során: elektromos akkumulátorok, 5G és 6G fejlesztés, hiperszonikus rakéták és más fejlett, a jövőben egyre többet számító technológiák. A tanulmány szerint Amerika csak 7 téren tartotta meg vezető szerepét, mint az oltások fejlesztése, kvantumszámítástechnika és űrrakéták. Ezek szerint Kína nem pusztán elért az amerikai szintre, de már le is előzte azt.

Vagy talán mégsem? Az előző cikkünkben említett nem teljesen megbízható adatgyűjtés valamilyen szinten okozhat problémákat, de végső soron a kutatási eredmények, kiváltképp a természettudományok és a technológia területein ellenőrizhetőek. És valóban történtek látható előrelépések, például a hiperszonikus rakéták és az 5G fejlesztése terén. De amit konkrétan vizsgált a tanulmány, az a színvonalas folyóiratokban publikált tanulmányok idézettsége. Nem elhanyagolható az, hogy a színvonalasabb, nemzetközi folyóiratokat vizsgálták, ugyanis régebbi vita már, hogy nem tökéletes metrika az idézettség.

A Goodhart-törvényként emlegetett, és sokféle formában létező mondás itt is igaz, miszerint amikor egy mutató céllá válik, megszűnik jó mutató lenni. Azaz ha egy olyan tulajdonság vagy szám, mint az idézettség, a siker mérőfokává válik, az ösztönzi a rendszer kijátszását és a szám tartalom nélküli növelését. Ezzel Kína sem áll másképp, és a kutatókra helyezett egyre növekvő nyomás a hamis és gyenge minőségű, egymást idéző tanulmányok számát is megemelte. Kína méretéből adódóan viszont a jelenség nagy, és a szűrés nehéz. Mindez nem jelenti azt, hogy Kína ne fejlődött volna rengeteget, és ne termelne elképesztő mennyiségű kiváló kutatást, sőt. Illetve az akadémiai közeg is folyton dolgozik azon, hogy kigyomlálja a gyengébb minőségű és kozmetikázott tanulmányokat.

A kínai alapkutatásra és technikai fejlődésre sokkal inkább egy másik tényező lesz negatív hatással, amely Japánban nincs jelen: az ország zártsága. Kína történelmében többször, hosszabb időszakokon át elég zártnak számított a külvilág felé, de az elmúlt évtizedekben jelentős nyitásnak lehettünk szemtanúi. Most viszont újra fordul a trend, és Hszi Csin-ping keze alatt a járvány óta újra meglehetősen zárttá vált az ország.

Ugyanez a tényező a gazdaságra sem lesz túl jó hatással, de mivel Kína gazdasága ma is erős és híres, kevésbé akadály az üzlet számára. De valószínűleg nem fognak özönleni a magasan képzett egyetemi tanárok abba az országba, ahol az állam, ha úgy ítéli jónak, az emberre hegesztheti hetekre az ajtót, meg ahol a külföldieket eleve jóval gyanúsabb szemmel figyeli az eleve nagy és elnyomó államapparátus.

A diktatúrák számára a gondolatok szabad áramlása is egzisztenciális fenyegetés, míg a tudomány (de a művészet és technológia) számára is a gondolatok szabad áramlása létszükséglet. Tehát hosszabb távon, leszámítva időszakos felvirágzásokat, folytonos hátrányba kerül egy diktatúra a tudományos életben. Ugyanerre a sorsra jutott a Szovjetunió is, amely több tanulságos esettel is szolgál.

Kedvelt és utált tanok

Trofim Gyenyiszovics Liszenko szovjet biológus minden bizonnyal nem gondolta karrierje elején, hogy a neve szolgáltatja a megnevezését a politikailag motivált tudományferdítésnek. A Szovjetunió a kollektivizálások és a kulákok kivégzése nyomán élelmiszerhiányt szenvedett el az 1930-as években. Az erős ideológiai világnézet nem engedte meg, hogy az állam belássa, hogy az intézkedések katasztrofálisak. Helyette Liszenko elméletei egyfajta kiutat engedtek az elméletek szintjén: a burzsoá nyugatiak által egyre jobban fejlődő genetikával szembenállt, és ebben a mendeli öröklést tagadó, lamarckista elképzelésben a növények, a gének helyett, az életük során szerzett alkalmazkodásai öröklődnek.

Ez, azon túl, hogy a homo sovieticus elképzelésével jól passzolt a nehézségek legyőzésével folyton fejlődő biológiai lény, köztük az ember, ígérete, de ha arra gondolunk, hogy a Szovjetunió véghetetlen szibériai tájain rengeteg haszonnövény élhetne meg, ha alkalmazkodnának a körülményekhez, akkor máris érthetőbb, miért hangzott vonzónak ez az ideológia. Csakhogy a biológiát nem igazán érdekelte a szovjet tudomány, és nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Amíg ezt belátták a szovjet vezetők, ami csakis Sztálin halála után történt meg, addig a liszenkóizmust kritizáló komoly tudósok látták a kárát az őszinteségüknek, akár a gulág árán.

Az egyetlen igazán szabadon működő tudomány a fizika volt, de az elsősorban azért, mert a szovjet vezetésnek szüksége volt a nukleáris kutatás akadálytalan haladására.

Ma nyugaton is (meg bárhol) akadnak preferáltabb és kevésbé kedvelt tudományok, de senki sem állíthatja, hogy gulágra vagy börtönbe kerülnek a jogos kritikát megfogalmazók. Egy kis kitérő: amikor felháborító visszásságról hallunk mégis, érdemes kissé gyanakodva megközelíteni a történetet.

Az esetek nagy részében egy kis plusz kuutatásból hamar ki szokott derülni, hogy nem az történt, nem ott és nem úgy. Gyakran az adott professzort valójában viselkedése vagy inkompetenciája miatt rúgták ki, csak ugye az nem hangzik olyan jól, mintha azt mondaná, hogy a szabadság harcosa; a kevés valós eset meg pont azért válik hírré, mert nyugaton nem megszokott a tudomány politikai cenzúrája. Ezzel szemben a világon több helyen nem hír az ilyen, vagy még inkább, a kutatók is megtanultak csendben lenni, amikor a hatalmat zavaró dolgokról esik szó.

Stagnálás

De a Szovjetunió végnapjai is tanulságokkal szolgálnak. Ha nincs is célzott támadás alatt a tudományos élet, akkor is hatással van a kevésbé szabad társadalom a fejlődésre. Ideológiától többé-kevésbé mentes autokráciákban jellemzően a korrupció szipkáz el forrásokat, illetve a hierarchikus társadalom, ahol vannak egyenlőbbek az egyenlőknél, taszítja el a jól képzett és kreatív embereket. Ideológiától fűtött országokban meg az ideológiával nem passzoló tudományágak kezdenek el szenvedni. A társadalom zártsága pedig megakadályozza, hogy a külvilág fejlődésével lépést tartson az adott ország.

A Szovjetunióról talán keveset tudják, de internetes tartománykódja van, a .su. Pont azért hangzik ez furcsának, mert a Szovjetunióval nem igazán azonosítjuk a számítástechnikai fejlődést, mert az idő elteltével egyre inkább lemaradt ezen a fontos területen.

Kínát ez utóbbi jelenség nem úgy tűnik, hogy fenyegetné. Amint a Strategic Policy Institute tanulmánya mutatja, nagyon dinamikus a fejlődés. De nem szabad elfelejteni, hogy a fejlődés egy részét pont Kína átmeneti nyitása segítette, amely megengedte, hogy rengeteg kínai egyetemista szedje össze a legfrissebb tudást külföldön, és a rendszer segítette őket abban is, hogy hazahozzák a tudást, akár felszerelt laborok élén. Ezen kívül Kína okosan a külföldön élő diaszpórából igyekezett toborozni a kiválóan teljesítő egyéneket, vonzó fizetésekkel és lehetőségekkel.

De ez az időszak Hszi és 2020. után jelentősen lassult. És valljuk be, az egyetemek mindig a társadalmi forrongások, a fennálló uralommal szembeszegülés melegágyai, úgyhogy elkerülhetetlen, hogy a hatalmát folyton szilárdító Hszivel szembekerüljenek. A hosszú távon jól teljesítéshez pedig elengedhetetlen, hogy sikeresen tudja az adott ország bevonzani a külföldön képzett tehetségeket is – az Egyesült Államok például egyes jelentések szerint egy ideje nem képez elég tudóst, főleg a technika és természettudományok területein, ennek ellenére nem érződik ez, hiszen a világ top tudósait vonzzák az elképesztő fizetések, és a szabad, jól szervezett társadalom előnyei – utóbbit az európaiak talán nem érzik nagy vonzerőnek, de a kínai, indiai és világ más részeiről származó bevándorlók számára igenis szempont.

Kína ezzel szemben inkább szorosabbra fogja a gyeplőt, és nem csak az otthoni, de a külföldi egyetemekre is igyekszik egyre nagyobb befolyással lenni. Túlmutat a cikk keretein, de a kínai diaszpórára is nagy nyomást gyakorol az állam (például az otthon maradt rokonok fenyegetésével), de a külföldi egyetemekben is igyekszik egyre nagyobb befolyással jelen lenni pénztámogatástól és lefizetéstől kezdve a fenyegetéseken át. Ausztrália és Új-Zéland az elsők között van ezen a frontvonalon, de Amerikában és Európában jelen van ez a befolyásolás.

Parancsra fejlesztés

A diktatúrákról szokás azt mondani, hogy legalább hatékony a döntéshozás. Kínán kívül is van példa arra, hogy parancsra gyors fejlesztésen mehet át egy ország. De érdemes észrevenni, hogy felzárkózni kitaposott ösvényeken, főleg nagy gyárak építésével sokkal könnyebb és látványosabb, mint hagyni szabadon fiatalokat kísérletezni új technológiákkal. Utóbbi nem hoz az uralkodónak se népszerűséget, se ötéves tervre lebontható profitot, de végső soron abból lesznek az olyan világformáló vállalatok, mint a Google vagy a Facebook.

Kína viszont más, mint a legtöbb diktatúra, a gigantikus belső piacán olyan éles verseny volt látható eddig, amely valódi kihívókat lehet képes kitermelni az internetes piacon is, gondoljunk csak a TikTokra. Az viszont, hogy ezt a gyorsan fejlődő időszakot Hszi örökre eltemette-e, vagy újra erőre kap a technológiai szektor, az még a jövő zenéje. De az, hogy Jack Ma, az egyik leghíresebb kínai vállalkozó-sztár, aki egyébként a Párt kegyeltje is volt, ma már Tokióban él, ugyancsak üzenet az összes vállalkozónak és innovátornak, hogy a Párt az első.

Katonaság

A technológiai fejlettség szorosan kapcsolódik az országok katonai erőprojekciójához. Nem kérdés, hogy Japán honvédő erői messze kisebbek a kínainál (habár az utóbbi években elkezdett japán fejlesztések szándékoznak csökkenteni a különbséget), de a japán technológiai fejlettség (amerikai fegyverzettel együtt) garantálja, hogy egy kínai invázió nem lehetne sikeres, a számbeli fölény ellenére.

A katonai kiadások egy gyakran használt mérőszám a harci erő mérésére. Ez sem tökéletes (például: a bürokraták fizetése fennebb húzhatja, harcászati kapacitás nélkül), de elég jó megközelítő képet ad a viszonyításhoz. Kína a világon a második legnagyobb katonai büdzséjével rendelkezik, 2021-ben 293 milliárd amerikai dollárt fordított rá (forrás: Stockholm International Peace Research Institute – SIPRI). Oroszország a harmadik helyezett, 65,9 milliárddal – és itt már érzékeljük, hogy az orosz gigász talán nincs egy ligában a nagyokkal.

Európa közösen 214 milliárd dollárt költött, ami már Kínával összevethető mérték, és eltörpíti az oroszt – de persze nem elhanyagolható, hogy az európaiak nem tudnának egy egységes hadseregként működni, és a rengeteg, országonként ismételt szervezeti egység és harcieszköz a nemzeti seregekhez képest pazarolja az erőforrásokat.

És az első helyezett? Senkit sem fog meglepni, hogy az Egyesült Államokról van szó, de 801 milliárd dollárral egyszerűen más ligában játszik, mint bárki más a bolygón. Ugyan ebben benne van az, hogy az amerikai fizetések nagyobbak, de tükrözi azt is, hogy a jelentősen drágább, de hatékonyabb technológia milyen nagy szerepet játszik az amerikai hadászati gondolkodásban. Amerika ezt a gazdaságának 3,5 százalékából préselte ki, míg Oroszország 4.1 százalékból – Kína viszont csak 1,7 százalékot költött 2021-ben harcászatra, tükrözve az ország jelenlegi prioritásait, amelyben nem a legfontosabb a katonai erő.

A sokáig pacifista Japán 1%-ot költ, de a kínai és észak-koreai fenyegetés hatására a vezetés kezd nagyobb hangsúlyt fektetni a védelemre.

Más számokat megnézve a kínai katonai erő közel kerül az amerikaihoz: aktív katonai személyzet 2 millió (K) versus 1,4 (A); a tartalékosok száma 510 ezer versus 442 ezer, az összes repülőgépek száma 3 ezer vs 13 ezer, ebből hadi 1199 vs 1914, légi tanker 4 vs 568; tank 4950 versus 5500, össz páncélozott jármű 174 ezer vs 303; össz flotta 730 vs 484, repülőgép-hordozó 2 vs 11, tengeralattjáró 78 vs 68.

Ezen a ponton már biztosan felüvöltött pár olvasó, hogy ezek nem igazán releváns számok, és ez valóban így van. Például az amerikai flotta darabszámra kisebb, de tömeget vizsgálva a kép máris változik: az amerika 4,5 millió tonnát nyom összesen, a kínai épp meghaladja a kettőt. Természetesen nem lehet összehasonlítani egy kis partiőrségi hajót egy óceánokat átszelő lebegő erőddel. Ráadásul a fennebb említett technológia is jelentős különbségeket takar – egy szovjet tervezésű eszköz, továbbfejlesztve is, nem biztos, hogy fogja tartani a lépést a legmodernebb amerikai rendszerekkel. A szkeptikusoknak ott van az ukrajnai csataterek tanulsága.

Rohamtempóban fejleszt Kína, de hatalmas a ledolgozandó előny. És ez nem pusztán technológiai. Kínának olyan lemaradása van, ami az oroszoknak sem volt, és amiben az amerikaiaknál tapasztaltabb nincs (talán kivéve az ukránokat, az utóbbi év alatt) – maga a harci tapasztalat. Kínai katonák háborúban utoljára a szomszédban voltak, Vietnámban, nem is olyan régen – 1979-ben… Ezen kívül csak kisebb békefenntartó missziókban vettek részt, Szomáliában és Maliban. Vietnámban nem kockáztattak sokat a kínaiak, egy hónap alatt ki is vonultak az országból. Ugyanakkor a céljukat sem érték el (Vietnám kivonulása Kambodzsából). Ezzel szemben az amerikai katonák folyamatosan bevetésen vannak valahol, és a tapasztalatot beépítik a kiképzésbe.

Nem lehet túlbecsülni a tapasztalat hiányának súlyát – ha valódi háborúra kerülne valaha is a sor, főleg Amerika és Kína között, akkor egy harcedzett, módszereit, taktikáit, stratégiáját folyamatosan fejlesztő Amerika egy teljesen tapasztalatlan, edzetlen, addig gyakorlatilag dísz-szerepet betöltő sereggel állna szemben.

Az egyik felszerelése teljesen kipróbálatlan, a másiké évtizedes tapasztalatokkal épített. Az egyik folyamatosan használ alakzatokat, képes és tud együttműködni minden szinten, beleértve például a légierő és a szárazföldi erők összehangolt bevetését – ez utóbbiról kiderült, hogy míg Amerika számára szinte mindennapos, addig az oroszok egyszerűen nem képesek rá.

Ráadásul a kínai logisztika is kipróbálatlan – és láthatóan nem olyan könnyű jól csinálni. Az oroszok a határaiktól 150 kilométerre nem képesek megfelelően ellátni a seregeiket, főleg nem tűz alatt. Az, hogy Amerika két kontinenssel odébb is húsz évig képes minimális erőbefektetéssel háborúzni, elfelejtette velünk, hogy 1) ez jelentős kihívás 2) az amerikaiak tökélyre fejlesztették ezt az alábecsült, de háborúkat megnyerő vagy elvesztő vetületet.

És végül, de nem utoljára: ha valaha is háborúra kerülne a sor, Amerika nem pusztán a saját, világelső hadseregére számíthat. A NATO mellett sok ázsiai szövetségese van – ráadásul az egyre erőszakosabb kínai fellépés a közelmúltban szkeptikus országokat (pl. Fülöp-szigetek) is meggyőz arról, hogy a biztonságuk jobb kezekben van Amerika mellett.

De ne siessük el a kijelentéseket. Lehet, hogy Kína nem tudná megszállni Amerikát, míg Amerika oda tudná Kínához vinni a haderejét.