Illusztráció: Midjourney
Kína, Oroszországgal ellentétben, egy valódi óriás. 1,4 milliárd lakosa a bolygón élő emberek 17%-át teszi ki, és ezzel egy milliárd emberrel előzi az Egyesült Államokat. Nominális GDP-je 2022-ben az IMF becslése szerint 18 billió (18*1012, angolul trillion) dollár, ezzel második a rangsorban, és ugyan elmarad Amerika 25 billiójától, de a harmadik helyezett Japán 4 trilliója mellett elképesztő előnye van. A Kínai Népi Felszabadító Hadsereg létszámát 2 millió főre teszik, ami jelentősen nagyobb India 1,45, illetve Amerika 1,39 milliójánál. Mindez folyton fejlődő technológiával és elképesztően nagy ipari termeléssel párosul, ami egy esetleges háborúban kulcskérdés – amint azt az oroszok hiányosságai bemutatták az elmúlt évben. Tehát úgy néz ki, Kínának minden adott ahhoz, hogy a mostaninál is jelentősebb szerepet töltsön be a világban – de képes-e megelőzni az Egyesült Államokat?
Demográfia – erőforrás vagy kihívás?
A kínai lakosság mérete minden más országhoz képest más ligában játszik. Pontosabban minden más országhoz képest, kivéve Indiát. India ugyanis még az idén, 2023-ban átveheti a legnépesebb ország díjat, amelyet 1950-től (az ENSZ népességre vonatkozó adatsorának első évétől) Kína birtokol.
És itt kezdődik a „Kína lakossága nagy, de” gondolat. Ugyanis az elmúlt 70 év nagy részében az ország gyors gazdasági növekedésében alapvető erőforrás volt a kifogyhatatlan, és így olcsó munkaerő – valamelyest hasonlóan ahhoz, ahogy mi, az Európai Unió keleti végén, növekedtünk az elején. Ennek a modellnek a potenciálja nem végtelen.
Ha valamilyen okból a lakosság (főleg a fiatal) megcsappan, vagy már mindenki le van kötve képzetlen munkaerőt foglalkoztató munkahelyeken, akkor nagyon lelassul a növekedés. Kínában pedig egyszerre zajlik ez a két jelenség: a gazdaság három évtizedes gyors fejlődésével többé nem számít olcsónak a munkaerő, ugyanakkor öregedik is a lakosság.
Illusztrációként a románnal összevetve, 2014-2016 között a bruttó kínai minimálbér ugyanott mozgott; azóta a román minimálbér több emelésen esett át:
Román és kínai bruttó minimálbér alakulása, amerikai dollárban. Forrás
Az, hogy az olcsó munkaerőre alapozott gazdasági növekedés idővel törvényszerűen megtorpan, egy jól ismert kihívás, ez a közepes jövedelmi csapda. Mivel más országok, főleg távol-keletiek, már bemutatták, hogy lehet kijutni belőle, ezért a receptet nem szükséges újra feltalálni. Az a bökkenő viszont, hogy a szükséges eszközök veszélyesek a diktatúrákra: jó oktatás, megbízható államapparátus és igażságszolgáltatás, kevesebb állami beleszólás kell. A magasan oktatott tömegeknek jóval nagyobb igényük van beleszólni a politikába, mint például egy többségében rurális, mezőgazdász társadalomnak.
Ez pedig demokratizálódást szokott jelenteni, ami az addigi hatalmasok erejéből harap ki. A másik három tényező pedig, amellett, hogy csökkenti az uralkodó osztály hatalmát, még a korrupcióban (pontosabb fogalommal járadékvadászatban) is akadályozza a hatalom birtokosait – például jól működő igazságszolgáltatás akadályozza a lopást. Tehát közvetlenül ütközik az uralkodó osztály magánérdekeivel. Itt kell tennünk egy gyors kitérőt: a híres kínai korrupcióellenes fellépések valójában nem a korrupcióval való leszámolást szolgálják, hanem az éppen hatalmat birtokló ellenfeleinek láb alól eltevését – csak ez ugye nem olyan eladható szlogen, mint a korrupcióellenesség.
Ezen kívül a diktatúrák azt sem szeretik, ha valaki hatalma (pénze, népszerűsége) túl naggyá válik. Hszi Csin-ping alatt pedig Kína már el is kezdte a túl gazdagra nőtt szektorok megnyirbálását is, leglátványosabban 2021-ben a tech szektorét, a hatalom megtartása érdekében, és sztárokra is lecsaptak. Ez közvetlenül árt a gazdaságnak, de segít a hatalom megtartásában, tehát már látható, hogy mi a vezetés prioritása. Ugyanaz, mint minden autokráciáé: a hatalom megtartása a nulladik prioritás, akár a gazdaság rovására is.
Ezen túl Kínát nem pusztán lehagyja India lakosságszámban. Kína lakossága, a Nagy ugrás okozta éhínség óta először csökken. Ennek oka a lakosság elöregedése, amit elsősorban a túl sokáig érvényben hagyott egykepolitika okozott – az időben érkező figyelmeztetések ellenére. Ismert tény, hogy Kínában sokáig törvény kötelezte az egy család, egy gyermek felállást (kisebb-nagyobb kivételek léteztek, például a kisebbségek esetében), amit túl későn, csak 2016-ban vontak vissza. Ezen a ponton már törvények nélkül is erőssé vált a családok ösztönzője arra, hogy egyetlen gyereket vállaljanak, többek között a magas költségek miatt. Így ma a kínai termékenységi ráta olyan szinten mozog, mint az európai, és gazdagabb országoké: egy nőre átlagban 1,66 gyermek jut, Romániában 1,58, Németországban 1,53, Magyarországon 1,45, az Egyesült Királyságban 1,87, Franciaországban 1,97, Amerikában 1,89 és Indiában 2,2. (2,1 szükséges ahhoz, hogy a lakosság ne csökkenjen az öregedés következtében, ha nem számoljuk a bevándorlást).
Tehát bevándorlás nélkül csökkenni fog a lakosság, és ami még súlyosabb, az aktív korúak aránya egyre kisebb, a nyugdíjasok egyre nagyobb a lakosságban. Ez a probléma nálunk is létezik, de a nagyon gyér kínai nyugdíjrendszer nagyon kevés támogatást ad a nyugdíjasoknak, így arányosan sokkal kisebb teher lesz az államkasszára. De a költség nem tűnik el a semmibe, az állam helyett az utódokra marad a felelősség, és mivel családonként egy gyermek van, ezért egy fiatal két embert is el kell tartson.
Előreláthatóan ez a helyzet elégedetlenségekhez vezet majd, és szükségessé válhat újragondolni a nyugdíjrendszert. Ez majd az állami kiadás terhére lesz – ez pedig kevesebb katonaságra és külföldi befolyásra költhető összeget is jelent. Súlyosabb esetben komolyabb társadalmi feszültségek is következhetnek, de amint a zéró Covid-politika viharos visszavonása mutatja, a kínai vezetés képes gyorsan reagálni társadalmi nyomásra, ha valós veszélyt lát benne.
Gazdaság – örökké robog?
A kínai gazdasági csoda az elmúlt évek slágertémája volt, már nem is volt hír, hogy 5% feletti növekedést ért el, míg Amerika inkább 2 és 3 között mozgott. A magyar kormánypárti média is szereti hangoztatni (vagy legalábbis szerette, 2022 előtt), hogy milyen jó ütemben nő a gazdaság. De persze sosem szabad elfeledni, hogy alacsony jövedelemről felzárkózni ugyan szép számokat produkál, de nem jelenti azt, hogy a fejlődő ország bármiféle előnyben lenne a fejletthez képest. Például, ha 1.000 dollárhoz hozzáteszünk 100-at, az 10% növekedés, de ha 10.000-ről indultunk, a 2% növekedés az 200 dollárt jelent.
És ennek fényében már a világ második legnagyobb gazdasága rang is kissé másképp mutat, ha azt nézzük, hogy ez egy főre mennyit jelent. A Világbank 2021-es adatait nézve a reál GDP per fő (dollárban) Indiában 2.256,6, Romániában 14.858,2, Magyarországon 18.728,1, Kínában 12.556,3, Oroszországban 12.194,8 és az Egyesült Államokban 70.248,6.
Reál GDP per fő, ezer dollárban, 2021, Világbank.
Ez, ha nem is tükrözi tökéletesen a gazdaság és a munkaerő fejlettségét és összetevőit, de elég szemléletes abban, hogy melyik gazdaság milyen szinten áll, de azt is, hogy milyen nyomást bír el – értelemszerűen a gazdagabb társadalmak nagyobb tartalékokkal indulnak. Az orosz gazdaság kakukktojás ebben a felsorolásban, hiszen a jövedelem nagy részét alacsony hozzáadott értékű tevékenysé, azaz nyersanyag export, tette ki.
A Harvard gazdasági komplexitás-atlasza már jobban tükröz ilyen faktorokat, ebben a listában Magyarország a 9., Amerika 12., Kína 17., Románia 19., India 46. és Oroszország 51. helyezett. Természetesen ez sem egy tökéletes összehasonlítás, de tovább árnyalja a képet. Ez a rangsor az exporttermékeket vizsgálja, a ritkább típusú javak (például szoftver vagy luxus óra, ellentétben az alapvetú ruházati cikkekkel) és a diverz gazdaság több pontot érnek.
Amit viszont mindig észben kell tartanunk a számok böngészésekor az az, hogy az adatok minősége nem egységes. Bizonyos országok átlátható, hihető módon jelentik le az adataikat, más országokban olyan rossz az adatgyűjtés, hogy az akaratlanul is jelentős bizonytalanságot okoz a számokban, és bizonyos más országok szándékosan nagyon zártak és áttekinthetetlenek. Az utóbbi táborba tartozik Kína is. Gyorsan szögezzük le, az nem megkérdőjelezhető, hogy Kína gazdasága hatalmasra nőtt, vagy az, hogy óriási az ipari termelése.
Kína szerint a világunk
Kína már tíz éve is Moszkvához sorolta Ukrajnát és nem európai államnak titulálta Moldovát.
Ez számunkra is következményekkel jár. Ha majd egy nap a kínai gazdaság hiányosságai hirtelen gyorsasággal derülnek ki, és megremeg a bizalom, az az egész világ gazdaságára kihathat – egyrészt mert a kínai gazdaság kolosszális, másrészt viszont az orosznál sokkal, de sokkal jobban össze van kötve a világ minden régiójával. Kína gyakorlatilag minden országnak fontos kereskedelmi partnere, és a földrajzi távolság nem ment meg a következményektől.
Na és mi van, ha a kínai gazdaság növekedése lassul?
Mint az előző példában is láttuk, a gazdagabb ország százalékban kifejezett kisebb növekedése még mindig több vagyonfelhalmozást jelent, mint amikor szegényebb volt ez az ország, tehát az, hogy kisebb számokat fogunk látni, még nem jelent jelentősen lassuló gazdagodást. Ez valóban így van, de amint láttuk, Amerika utoléréséhez még szükséges jó pár év fejlődés. Ha a kínai gazdaság növekedése lassul, attól az amerikaié még nem áll meg, így nem feltétlenül csökken a távolság.
De van más következmény is: a kínai kommunista párt számára a gazdaság növekedése nem pusztán népszerűségi kérdés. A diktatúra törékeny – ha nem lenne az, nem lenne szükség komplex és erőforrásigényes cenzúrára és propagandára szüntelen. A kommunista pártnak van egy hallgatólagos megegyezése a néppel: megtarthatja a hatalmát addig, amíg az átlagember elfogadhatónak érzi az életszínvonalát. Ez generációk számára azt az ígéretet jelenti, hogy minden utód jobban él a szüleinél – ehhez pedig fejlődés kell.
Természetesen, ha holnap kiderülne, hogy egy év alatt stagnált a kínai gazdaság, az nem jelentené azt, hogy hirtelen kitör a forradalom. Ez egy lassúbb folyamat része, és a papírra vetett számoknál fontosabb az, amit az emberek a bőrükön éreznek. Ebben pedig több mutatónak van fontos szerepe, ilyen a – náluk egyébként még kicsi – infláció is. Tehát ezen a téren rövid távon nincs veszély, de a párt számára kulcskérdés, hogy ne is alakuljon ki ez a kockázat.
Lesz-e világégés?
Az orosz-ukrán háborúról szóló elemzéssorozatunkat itt olvashatod.
A számok viszont azt sem mutatják meg, hogy melyik ország milyen tudást birtokol. Lehet, hogy az iPhone-t Kínában, az elektromos autó akkumulátorát Magyarországon szerelik össze, de ez a technológia nem az övék. Ha a birtokló nemzetközi cégek költözni akarnának, az súlyosan érintené a gazdaságot. Az sem mindegy, hogy Kína elő tudja-e állítani magának a legfontosabb összetevőket, vagy sérülékeny a potenciális szankciókra. A növekvő költségek – elsősorban a munkaerő, illetve a folyton növekvő politikai kockázatok és a gazdasági folyamatokba beleszólás már hamarabb elkezdték csökkenteni a nemzetközi befektetők étvágyát Kína irányába.
A másik oldalon viszont Kínában híresen egyszerű és megbízható a termelés működtetése, és ez olyan előny, amivel olyan jelentős kihívók, mint India és Vietnám még nem tudtak utolérni. Az ilyen jellegű előnyök kiegyenlítése érdekében Amerika már úgy építi fel a gazdaságélénkítő támogatásokat (mint például az Inflation Reduction Act, Európához közelebb elég rossz betűszóval IRA), hogy a Kínával üzletelők jelentős támogatásoktól eshetnek el.
Mondhatnánk, hogy ezzel Amerika is beleszól a piaci folyamatokba, de talán nem annyira jogos ezt felhánytorgatni, amikor a másik oldalon egy olyan kommunista állam áll, amely sosem adta fel a kontrollt a társadalom és a gazdaság felett. A kínai cégek, a látszat ellenére, közel sem olyan függetlenek az államtól, mint amihez mi szokva vagyunk. Az államilag finanszírozott intézmények, mint például a kutatóintézetek, pedig még annyira sem.
Folytatás következik
A cikk második részében a gazdaság és a technológia katonai alávetettségét nézzük meg, illetve kitekintünk a tágabb nemzetközi kontextusra, és az érlelődő új (hideg)háborúra.
