Fotó: TEDxUdvarhely/Flickr

Járt már az Északi sarkkörön túl, épített mini műholdat, robotokat és marsjárót, mindezt a diákjaival együtt. Pető Mária, a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium fizikatanára tízévnyi kalandot osztott meg a TEDxUdvarhely közönségével. 

Aranyos, vagány, de mit keresnék én ott?

Az egész egy asztrofizikai és űrkutatási pályázattal kezdődött, az Európai Űrügynökség hirdette meg tanárok számára – vág bele rögtön a már tízéves történetbe.

„Aranyos, vagány, de mit keresnék én ott? Félre is dobtam azonnal”, osztja meg, mit gondolt kezdetben az egészről, aztán az utolsó pillanatban mégis újraolvasta a pályázatot. Rengeteg kérdésre kellett válaszolni, terveket kidolgozni, dolgozott este, éjjel, szó szerint az utolsó előtti pillanatban, az 59-ik másodpercben nyomta meg a billentyűt, emlékszik vissza. Bevallja, el is felejtette, azt sem tudta, boldog legyen vagy féljen, amikor másfél hónap múlva megérkezett a levél, amiben az állt, hogy meghívták a NEMO Science Centerbe Amszterdamba egy négynapos továbbképzésre. 

Ötletek egy jobb világért – ezzel a szlogennel indult el szeptember 10-én a második TEDxUdvarhely. 13 előadó állt színpadra, gyűjtött egy jobb világért ötleteket.

A következő napokban ezeket az előadásokat foglaljuk össze nektek. Ha arra lennél kíváncsi, milyen volt a második TEDxUdvarhelyen és mi fog változni jövőre, akkor katt ide.

A következő lépés, amire emlékszik, hogy az amszterdami reptéren sűrű ködben keresgéli,  melyik vonatra kell felszálljon. Az ismerkedés után a második nap már a NASA egyik kutatója beszélt nekik a James Webb űrtávcsőről, majd megismerkedtek az adatfeldolgozó programokkal, szimulátorokkal, űrkutatási technikákkal. Rengeteg új információ, amit néha nyomasztónak érzett, máskor nem, sőt, azt érezte, hogy tudja ezt csinálni, csak bátorság kell, csak elő kell szedje azt a tudást, amit még az egyetemen elraktározott, de soha azóta nem használta fel igazán, mesél a hullámvölgyekről. 

Minden jó ötlet meghal, ha nincs folytatás

Miután hazajött, az összes tanórája az utazásról szólt, az egész iskola erről beszélt, büszkélkedik, majd hozzáteszi, „minden jó ötlet meghal, ha nincs folytatás”, így a következő év szeptemberében újabb kalandba vágott. 

Rábukkant egy diákok számára hirdetett űrkutatási programra, mini műholdat kellett építeni. Meghirdette, várt, várt, ugyanúgy, mint az ő esetében, az utolsó napokban jött a bátorság: megjelent négy tizedikes. A következő napokban tanítás után már a fizikumban ötleteltek, gondolkodtak azon, mit építsenek, hogyan, mi legyen a tudományos küldetésük, ki írja meg angolul a pályázatot. Sok munka után nemcsak elküldték, meg is nyerték a pályázatot. 

A műholdnak 330 ml-es üdítős dobozba beférő, maximum 350 g tömegű és 500 euro keretösszegű műholdnak kellett lennie, ami ugyanúgy működik, mint valódi társai. A műholdacskákat rakéta emeli fel, szabadon engedik, tudományos küldetéseket teljesítenek, méréseket végeznek, majd valamilyen szerkezettel vissza kell jutniuk a földre, közben folyamatosan adatokat kell küldeniük a földi egységnek, amiket majd fel is kell dolgozni, magyarázza a tanárnő, hogy mi volt a feladat pontosan. 

Ő sem tudott ezekről szinte semmit, a tizedikes diákoktól sem várhatta el, hogy délután nekifognak és másnapra már műholdat építenek, ismeri be, hogy a kezdet nem volt könnyű. A pánik akkor csökkent, amikor értesítették, meghívják egy kétnapos gyorstalpalóra. Akkor érezte, hogy meg tudják csinálni, „kellő bátorság, kicsi akarat, tudás és egy jó csapat” kell hozzá. De amikor visszaért, és elmesélte a gyerekeknek az új ismereteit, akkor sok-sok új kérdés merült fel bennük: szenzorok, termodinamika, dinamika, programozás, hogyan gyűjthetnek adatokat, hogyan dolgozhatják fel őket, mit kezdhetnek velük, ha fellőtték, hogyan tudják követni, mi lesz, ha változnak az időjárásviszonyok stb. 

Összeült a csapat, készítettek egy ütemtervet, elindult az alkotómunka. Mária szerint a legizgalmasabb periódusok azok voltak, amikor „tényleg semmit nem tudván”, előszedték a szenzorok adatlapjait, könyveket, internetet, mindent, és délutánokon át együtt tanultak, vitáztak, terveztek, teszteltek, szétszedtek, újra teszteltek. A próba repülésnél a „fél iskola” izgult értük a mezőn, mondja meghatódva. 

Három hónapnyi munka után jutottak oda, hogy elkészült az egység, csomagolhattak, mentek Norvégiába. A versenyhelyszín az Északi-sarkkörön túli szigetvilágban volt, innen lőtték fel a műholdacskákat a csapatok. 

– Kalandos volt, Andøyában, amikor megérkeztek a Space Centerbe, kezünkbe nyomtak egy többoldalas, nagyon részletes programot az egész hétre. Le volt írva, mit hogyan, mikor kell tenni, mik a szabályok. Azonnal prezentáció kellett arról, milyen küldetése van a csapatnak, milyen mérési technikákat fogunk alkalmazni, hogyan próbáljuk a kitűzött célt megvalósítani – sorolja a programot. A legizgalmasabb rész szerinte az volt, amikor azon izgultak, vajon megkapják-e a kilövési engedélyt a szakértői bizottságtól. 

Ready to fly, 

azaz Repülésre kész, érkezett meg a papírjuk késő este. Becsomagolták a teljes felszerelést, és napsütésben vidáman indultak a kilövőllomáshoz.

Az első rakétaegység doboza nem bírta a nyomást, szétrobbant, mindent leállítottak, mindent újra leellenőriztek, rakétákat, egységeket, új ütemterv, újabb visszaszámlálási protokollum következett. Közben az időjárás megváltozott, a fényes napsütésből szeles, esős idő lett. A következő rakéta az övék volt. 

Sikeresen el is indult, érkeztek a telemetriai adatok, a földi egység rögzítette őket, megnyugodtak, hogy működik az egész rendszer, később meg is találták az egységet. Kezdődhetett az adatfeldolgozás, a záró prezentáció, számol be, mi történt még. 

„Mintha energiabombával töltötték volna fel őket”, úgy érkeztek haza, hónapokon keresztül előadásokat, műhelymunkákat tartottunk több iskolában gyerekeknek, tanároknak. 

Nem volt kérdés, hogy lesz-e folytatás, 

Azóta már nem egy mikrokontrollert, hanem kettőt vagy hármat építenek az egységbe, fénycellákkal is felszerelik az egységeket, akár két ejtőernyőt is ráraknak, hogy bármilyen időjárásban vissza tudják hívni, antenakészítésben is jobbak, kamerákból is többet szerelnek, sorolja, hogy mennyi mindenben fejlődtek már azóta. 

A legutóbb marsjárót építettek, ami feltárásokat végez és adatokat küld többszáz kilométerről. Sepsiszentgyörgyről irányítják, kerekeit külön motor hajtja, külön vezérelhetőek, vizes, füves, kavicsos talajon is tud menni. 

Hogy miért érdemes ezzel foglalkozni? – Teszi fel a kérdést, amit rögtön meg is válaszol: 

„én is, te is, mindannyian képesek vagyunk arra, hogy a belső energiákkal, tudásunkkal valami olyat alkossunk, ami mozgásban tart, ami előre visz. Hidd el, hogy te is képes vagy rá, próbáld ki magad, és alkoss!” 

Ezeket se hagyd ki:

Dr. Kovács Katalin: Nem sebesség, csak lóerő

Korpádi Péter: Minden vegán mögött van egy csalódott nagymama

Sterczer Hilda: Az életben egy dolgot nem lehet: felborítani a sakktáblát

Miért csinálja ezt, mit rejt a háta mögött Arafat?

Alin Vaida, a fesztiválszervezés művésze

A zene, az ének az, amitől felszabadulsz és boldog leszel 

Mindenkinek szüksége van arra, hogy beszéljen arról, ami fáj neki