Fotó: SZÁSZ Zsuzsi

Botházi Mária újságíró Székelyudvarhelyen nőtt fel egy lakónegyedi blokkban a hetvenes évek végén, kezdi az előadását. Akkoriban mindig kulcsszó volt a szégyen, hogy mit fognak szólni a többiek valamihez vagy bármihez:

– Meghatározott keretrendszere volt az életnek. Kifejezetten furcsának számított volna például, ha valaki csütörtökön porolja a szőnyeget és vasárnap tereget, mert ugye szőnyeget szombaton porolunk, vasárnap pedig nem dolgozunk, legalábbis úgy, hogy azt mások is lássák.

A szégyen generációk óta kísér minket 

és meghatározza a hétköznapjainkat, állítja. A szégyen meghatározása pedig igen egyszerű: minden annak számít, ami eltér egy tökéletesnek hitt és mondott életviteltől. Hogy mi a tökéletesség, az már kicsit bonyolultabb, egyrészt mindig változik, másrészt egy igen nehezen megfogható, inkább csak érzékeltethető dolog, ami a társadalmi környezethez alakul. 

A szégyen bárhol ott lehet. Szégyen, ha valaki meglátogat, és nincs rend a lakásban, vagy ha sok a mosatlan, ha szanaszét hevernek a ruhák, ha porcicák vannak a sarokban, sorolja, „az öröklötten küzdelmes erdélyi életmód egyik nagy küzdelme ugyanis a rend megtartasa mindenek felett”. És bár jó érzés rendezett körülmények között élni, de teljesen természetes az is, ha a létezésnek vannak látható jelei a lakásban: mondjuk nem mosogatunk el ebéd után rögtön például még akkor sem, ha a szomszédasszony benéz egy kávéra. 

Ha nem jegyzeteltél a TEDx-en:

Darvas Piroska: Ki kell próbálni, csendesedjünk el!

Chris Worman: A szabályokat meg kell szegnünk a jövőnk érdekében

Lukács Csaba: ha nagy a baj, akkor az ember, és nem az állat bújik elő belőlünk

Oana-Maria Rotariu: Túlélte a Colectiv tűzesetet, és felrúgta a szépségről alkotott ideálokat

Hány Burj Khalifát tenne ki egy zetabájtnyi telefon?

Jukka Sinnemäki: Meglátni a gyerekben a láthatalant

Bedő Imre: életet kell adni és hagyni 

Mindig van egy reshape, és van annak egy x plusz egyes verziója is

Behúzott kézifékkel nem lehet előre menni

Van az a színvakság, ami gyógyítható

Kicsit megint jobb lett itt, mint Csíkban?

– A nő szégyene, ha valami gond van a férfival: ha iszik, csal, vagy az egyszerűbb dolgok is, mint az, hogy ha a külseje nem elég rendezett, nem tiszta, rosszul étkezik, nincs tízóraija. Pedig miért lenne a nő szégyene, ha a férje iszik? Nem ő iszik. Vagy miért lenne az ő szégyene, ha a férj gyűrötten, rendezetlenül, tízórai nélkül indul el otthonról? Felnőtt ember, ő indul el így –  folytatja a felsorolást, és kiegészíti azzal, hogy bár a mindenre kiterjedő gyermeknevelési jellegű gondoskodás a férfit infantilizálja, neki is kijut a szégyenből: „szégyen, ha nem járja be a neki szánt utat, ha kevesebbet tud megvalósítani, mint amit elvárnak tőle. Szégyen, ha valami nem oké az asszonnyal: ha iszik, csal, vagy nem rendezi a háztartást, a gyerekeket úgy, ahogy elvárt lenne”. Nehezen tudjuk felvállalni, hogy a házasság két különálló ember együttese, és mi nem tehetünk a másikról, a másik nem mi vagyunk, mondja. 

És ha nem lenne elég a „mindent átszövő szégyenérzet”, ott vannak még az „így kell, mert így szoktuk korlátaink” is. Ez a szokásrendszer gyakran nehezen ruházható fel értelemmel, tényleg kevés jelentősége van például annak, hogy milyen irányba keverjük a puliszkát, teszünk-e tejfölt a töltött káposztára vagy éppen különböző tárgyakat mi hol tartunk a saját lakásunkban, magyarázza.

–  Mi erdélyi magyarok mintha kifejezetten tehetségesek lennénk abban, hogy a kívülről jövő korlátokat további önkorlátozással egészítsük ki. Mintha erős lenne bennünk az igyekezet, hogy ne engedjük el túlzottan magunkat. Miért lehet ez így? Talán örökségünk része. Talán nem véletlen, hogy ezeknek a szégyeneknek és korlátoknak a fenntartói elsősorban a nők: ők azok, akik összevont szemöldökű, szigorú ellenőrei mások és saját életünknek, közben pedig belerokkanak az elvárásokba és a megfelelni akarásba ma is. Akkor meg miért? Talán mert mindig is nekik jutott a legtöbb a szégyenből – nem is olyan rég, néhány évtizede még falun élt az erdélyi magyar társadalom nagyobbik fele, ezekben a kis közösségekben pedig igen nagy gyakorisággal meg lehetett szégyenülni a legegyszerűbb dolgoktól kezdve – mint a háztartás, a férfi, az anyós, a gyerekek ellátásának a minősége –, egészen a súlyosabb vétségekig. Ha egy nő például engedett egy fiú csábításának, az bűn volt és szégyen, a férfi számára pedig büszkeséget jelentett. 

Ha már a testiségnél tartunk, 

Botházi Mária emlékeztet, anyáink, nagyanyáink nem élhették meg a saját testiségüket, gyakran inkább rettegtek tőle, lányként a szégyentől féltek, később az élvezeteknek gátat szabhatott a generációk együttélése, vagy az, hogy gyakran a verés vagy erőszak kísérője volt – legtöbbször az erőteljes alkoholfogyasztás miatt – a szexuális életnek a házasságokban. Később a fogamzásgátlás tiltása miatt a teherbeeséstől való félelem sem tette a nő számára különösképpen önfeledté az ágyjeleneteket.

– 1989 után a nyugati módra erősen szexualizálódó időszakban aztán az új női generációknak hirtelen már tüzes, felszabadult lepedőakrobataként kellett volna teljesíteniük, és hát a férfiaktól is gyöngéd, odafigyelő, hosszas együttlétet vártak már a nők – mondja egymás után a mai is érvényes, egymásnak ellentmondó elvárásokat. Hozzáteszi, ezek teljesítése egyik fél számára sem volt könnyű, és ma sem az: „az is valószínűsíthető, hogy a mai generációk számára is nehézsúlyú ez a titkoktól és félelmektől terhelt erdélyi magyar szexuális örökség, akárcsak a szégyeneink” 

A rurális közösségből az urbánusba

települt át később az itteni társadalom nagy része, de az áttelepülés nem hozott egyik napról a másikra változást az életvezetésben, azt is megkockáztatja, hogy az átalakulás még mai napig tart.

– Az aranykor friss város –, de főként blokklakói valahogy a senki földjén éltek voltaképp. Mindenféle kapaszkodó nélkül arra vonatkozóan, hogy akkor most milyen rend határozza meg a hétköznapokat. A gyár rendje egyértelmű volt, otthonra pedig maradt az ismert, hazulról hozott értékvilág, aminek szerves része volt, hogy mit, mikor, hogyan szabad, kell, lehet csinálni – idézi fel a kommunizmus éveit. A rend hiányának az elszenvedői és egyben fenntartói pedig a nők voltak, számukra annyira nem változott az életvitel, tették, amit korábban, és örültek a folyó víznek, a távfűtésnek, a villanynak, a gáznak stb. Eközben a férfiak közül az új blokkos környezetben kevesen tudták feltalálni magukat: a gyári munka utáni időt sokan italozással töltötték vagy ha otthon voltak, akkor  tréningnadrágban és majóban a kanapén üldögéltek, az ablakban nézelődtek, dohányozgattak, évtizedekig szerelgették a blokk előtt ugyanazt a Daciát, esetleg szombaton kiporolták a szőnyeget, de a házimunka végzése számukra általában szégyellnivalónak, férfiatlannak számított.

– A férfi a szocialista munka hőse lett, aki nem ismer lehetetlent, a nő pedig szocialista szupernő lett, aki traktort vezet, nehéziparban is tud dolgozni, valamint két ipari munka között egészséges gyerekeket szül az aranykornak, ami aztán neveli őket – erre ráerősítettek a rendszerváltás utáni évek, az összeomlás és az abból származó bizonytalanság, a férfira és a nőre a meglévő normák mellé a nyugati normarend is rászakadt: a férfinak sok pénzt kellett volna keresnie, a családjának jólétet biztosítania, miközben az átmeneti időszakban sorra szűntek meg a munkahelyek. A nő felé ismét elvárás lett, hogy tökéletes anya, feleség és háziasszony legyen, és ez az elvárás már mára kiegészült azzal, hogy karrierje legyen, sokat sportoljon, sokat pihenjen, keveset egyen, testileg és lelkileg egészséges maradjon, és hát fiatal is, ma már szégyellnivaló az is, ha valaki őszülni, hízni, ráncosodni mer. 

Mindeközben nemzeti kisebbségként határoznak meg bennünket és mi is önmagunkat. 

A huszadik század második fele volt az, amikor ennek visszafordíthatatlanságával szembesülnünk kellett, amikor „beszélni sem szabadott magunknak magunkról, csak virágnyelven a sorok között”, később lehetett, de nem tudtuk hogyan kellene, kapaszkodókat kerestünk a múltban, de ezeket csak hellyel-közzel sikerült csak a jelenhez igazítani, figyelmeztet. Hétköznapi kisebbségünkről, arról, hogy milyenek vagyunk, milyen nekünk, hogyan élünk mindmáig kevés szó esik a szóbeszédben, a kortárs irodalom sokkal inkább foglalkozik a kérdéssel.

– A kisebbségi szó azt is jelenti, hogy aki a kisebbséghez tartozik, nem csak számszerűen kevesebb, hanem ténylegesen, valamivel kevesebb, mint a többség, ez kísérője az életünknek, még akkor is, ha nem tudatosítjuk ezeket. Akit kisebbnek vagy kevesebbnek tekintenek, az interiorizálja ezt. Védtelen, kiszolgáltatott, bátortalan és bizalmatlan lesz. Talán ezért is késztet a kisebbségiség állandó védekezésre a legkisebb fenyegetettséggel szemben is, és hát persze további megfelelésekre is késztet egyrészt a saját közösség, másrészt a többség felé is, további önkorlátozódásra, idomulásra, lemondásokkal teli igyekezetre, hogy azért mindenkinek jó legyen – gondolja. Ezek pedig oda vezetnek, hogy állandó külső és belső kontroll alatt, tulajdonképpen egyfajta „állandó nevelés alatt” állunk, ahol soha nem engedhetjük felnőni magunkat igazán. „Holott a felnőttek lehetnek ténylegesen önálló, magukat felvállalni tudó, tényleg a saját életüket élő emberek, és lehetnek akár önmagukban bízó, egymást erősítő és önazonosságukat megőrizni tudó kisebbségiek”.