A vakfoci szabályai

nagyon hasonlóak a teremfoci szabályaihoz, például a szabálytalanságokat számolják, a 6. szabálytalanság után kisbüntető következik. A meccseket is szabványméretű futsal pályán játsszák, igaz, leggyakrabban műfüvesen, amelynek oldalait palánk határolja. Az egyik legnagyobb különbség, hogy a játékot egy csörgő hangot adó labdával játsszák. A játékosoknak folyamatosan beszélniük kell a pályán, erre leggyakrabban a Voy (jövök) szót használják, amennyiben ezt elmulasztják, vagy túl későn teszik meg, ezzel veszélyeztetve az ellenfél játékosát, a játékvezető szabadrúgást ítél. Attila elmondja, folyamatosan ezt hallani a pályáról, ezért a közönségbenteljes csend van.

Minden csapat 4 mezőnyjátékosból áll, akik szemmaszkot viselnek az egyenlő esélyek biztosítása miatt, mivel a nem hivatalos mérkőzéseken a szervezők dönthetnek úgy, hogy különböző látásmaradvánnyal rendelkező játékosokat is engednek pályára lépni. Ez Európa-bajnokságon, világbajnokságon és paralimpián nem megengedett, ezeken az eseményeken külön kategóriában indulnak a vak, illetve az alig- és gyengénlátó játékosok.

A kapus lehet látó vagy gyengénlátó, és az esetek 99 százalékában egy jól látó játékos áll a kapuban, ugyanis a feladata jóval összetettebb. Azon túl, hogy ellátja a klasszikus kapus feladatokat, szóban ő irányítja a védő játékosokat. Ezt akkor teheti meg, ha a labda a védekező harmadban van, vagy a játékot megállították. A kapus csak a kijelölt területén avatkozhat játékba, ez az alapvonaltól előre 2, oldalra 1-1 métert jelent. A kapus mellett még 2 segítőtől kapnak utasítást a pályán a játékosok: a pálya középső, úgynevezett semleges harmadában az edző, a támadó harmadban pedig – az ellenfél kapuja mögött álló – guide (irányító/segítő – szerk. megj.) irányít. „Erre különböző kódokat használnak, például lehet, hogy azt mondja a guide, hogy jobbra, és a játékos akkor egyből balra rúgja, hogy ne ismerjék ki egymást a csapatok” – magyarázza.

Attila a berlini Európa-bajnokságon

„Itt a játékvezetés sem csak arról szól, hogy lefújod a szabálytalanságokat, gyakorlatilag te is egy guide vagy, segíted is a sportolókat, hogy minél jobb teljesítményt nyújthassanak. Például kimegy a labda, sípolni kell, ők vakok, nem látják, és ezt meg kell szokni, ahogy azt is, hogy folyamatosan figyelned kell, hogy ne ütközz a játékosokkal” – magyarázza Attila, majd a sportág fejlődéséről, és egyre inkább látványossá válásáról is mesél:

„2018-ban vezettem egy World Grand Prix döntőt, ahol Anglia játszott Argentínával. Utána azt mondtuk, hogy ez futsal volt, ráadásul olyan futsal meccs, hogy eszméletlen: ahogy passzolgattak, amilyen fizikálisak voltak a játékosok közti csaták. Szerintem azért tudnak ennyire jók lenni, mert az egyik érzékszervük hiányában olyan magasszintű készségeket fejlesztettek ki, amit mi nem tudunk felfogni: hallás, érzés, a térben való mozgás. Próbáld ki, hogy féllábra állsz, és behunyod a szemed, egy idő után dülöngélni fogsz, míg egy látássérült szinte addig áll, amíg kell. Hogy picit moralizáljunk, amikor először vezettem vakfoci meccseket, még Berlinben, az rávilágított sok mindenre: például arra, hogy milyen szerencsés vagyok, és el is kezdtem őket tisztelni, mert olyan képességeik vannak, amik nekem sosem lesznek és mégis a legnagyobb alázattal harcolnak. Ezért is szeretem ezt csinálni”.

Bálint Attilának az is csodaszámba megy, ahogy ezek a játékosok „eltudják a pályán helyezni magukat. Ha fordulnak, elesnek, fölállnak, egyből tudják, hogy ők hol vannak a pályán, hol a kapu stb”.

Így néz ki a tokiói pálya

Az említett készségek felülírják a fizikai állapotot, ezért jobban ki lehet húzni egy karriert? – kérdezem, mire Attila elmondja, a görögöknél van egy játékos, aki a kilencvenes évek óta folyamatosan játszik, most már csak 1-2 percet, a közösség kedvéért. Szerinte, ahogy fejlődik a sportág, egyre nagyobb hangsúly van a játékosok erőnléti állapotán.

„Ne felejtsük el, hogy ez labdarúgás,

vannak szabálytalanságok, vannak egyet nem értések, reklamálások, szabályok, amelyeket próbálnak kijátszani. Ebben a sportágban is, amikor egy brazil-argentin meccs van, az egy presztízscsata, odateszik a lábukat, harcolnak” – mondja.

A vakfociban is dominál Brazília, aminek nyilván kulturális oka van, ott mindenki focizni akar, a foci mindenkié, és ez egy lehetőség a nemlátó játékosoknak, hogy egy brazil válogatott mezt öltsenek magukra. „A paralimpián láttam, hogy olyan büszkeséggel, tisztelettel viselik ezeket a mezeket, nem biztos, hogy az ép játékosok ugyanilyennel, rúgnak egy gólt és szorongatják a címet a mezükön” – mondja.

Jefinho, vágja rá Attila, amikor azt kérdezem, hogy ki a vakfoci Cristiano Ronaldója, de aztán gyorsan hozzáteszi, hogy braziloknál négy, tehát egy egész felállásnyi sztárjátékos van. „Azt szokták mondani, hogy van négy nagyon jó játékosuk, és négy jó játékosuk a padon. Azért tudnak folyamatosan nyerni, mert, ha cserélnek is, jó játékosok vannak a pályán, míg az argentin válogatottnál van négy jó játékos s még egy a padon” – ecseteli. Ezek a csapatok már olyan szintű mérkőzéseket játszanak, amit érdemes nézni, gyorsak. Attiláék például lemérték, hogy többet kell futniuk, mint egy futsal mérkőzésen, igaz, hogy vakfociban a futsaltól elérően a játékvezetőnek  mindig a labdát birtokló játékos két méteres körzetében kell lennie. „Hihetetlen, ahogy most játszanak, visszagurítják a kapusnak a labdát, ő passzolja előre, az eredményeken is látszik a fejlődés. Régen 1-0, 0-0 arányú mérkőzések voltak, most 3-4 gólokat rúg egy csapat” – mondja Attila, aki figyelmembe is ajánlotta, hogy nézzem meg a tokiói döntőt, „mert érdemes”.  

Úgy gondolja, hogy a sportág eddigi csúcspontja volt az olimpiai torna, és hozzáteszi, hogy a játékosok felkészülése is olyan már, mint egy olimpiai sportolóé: edzőtáborokba járnak, fitneszedzőik vannak, így érthető, hogy sokkal fizikálisabb lett a sportág. Azt is mondták nekik, játékvezetőknek, hogy a kisebb kontaktokat hagyják, menjen test-test elleni küzdelem.

Idén már sokkal nagyobb hangsúly volt fektetve a parasportokra, mint négy évvel ezelőtt Rióban, a tokiói olimpián volt először, hogy az olimpia és a paralimpia lógója mindenhol egymás mellett szerepelt. „Ennek jelzésértéke van. Ugyanolyan értéket akartak tulajdonítani mindkét eseménynek. Az, hogy az emberek, mennyire fogják ezt követni, az elválik, ez be kell érjen, de egyre többen próbálnak tudni róla. A sérült gyerekeket is arra tanítja ez, hogy van egy lehetőség, ki lehet jutni a világ legnagyobb sporteseményére” – mondja Attila. 

El is jutottunk Tokióig,

ahol harmadik alkalommal jár Bálint Attila, először egy World Grand Prix versenyen volt még 2019-ben, „amikor még egy teljesen más világ volt”, majd 2021 tavaszán, amikor Japán, ahogy mindig az olimpiát szervező ország szokott, tesztjelleggel szervezett egy nagyobb tornát. Ide már azokat a játékvezetőket hívták, akiket a paralimpiára is. A Látássérültek Nemzetközi Sportszövetsége a labdarúgó szakosztálya javaslatára dönti el, hogy kik legyenek a Tokióba kiutazó játékvezetők, és a száznál is több bíró közül Attila volt annak a nyolcnak az egyike, akik meghívást kaptak.

A májusi tesztjellegű tornán sokkal szigorúbb szabályok voltak, mint a paralimpián, picit el is ment a kedve. „Akkor mehettünk ki a szobából, ha kaptunk egy megerősítő WhatsApp üzenetet. Mint a börtönben, álltunk a folyosón a szobáink előtt, kellett jöjjön valaki, aki szól, hogy indulhatunk. A tűzlépcsőt használhattuk, mert a buborékrendszerben külföldiként nem találkozhattunk japánokkal, csak a pályán lévő emberekkel, és azzal a hatfős személyzettel, akik arra voltak kinevezve, hogy minket kísérgessenek. Volt, aki előttünk ment, az ajtókat nyitogatta, ha a kilincset megfogtuk, törölgette. Amikor megérkeztél az ebédhez, megvolt a külön asztalod, kikészítve rá a kajád” – emlékszik vissza.

Úgy látta, hogy bár itthon „maszkoztunk”, mindenki sokkal szabadabban végezte a dolgát a Tokióban tapasztaltakhoz képest. „Amikor ezt európaiként megtapasztaltad, rendesen frusztrált lettél. Úgy képzeld el, hogy volt külön egy kávézó nekünk, játékvezetőknek bérelve, amiben csak mi voltunk. Üvegablakai voltak. Pont ott volt a metróállomás, ott nyüzsögtek az emberek és mi bentről néztük. Mi csak négyen voltunk, de miattunk volt ez az egész, mert a japánok kedvükre járkálhattak volna. Beszéltük, hogy pont ilyen lehet a luxusbörtön: nagyon jó kaja, nagyon jó wifi, de alig mozoghatsz. Amit májusban láttam Tokióból, az a szállodai szobám, a folyosó, a hely, ahol ettünk, a kávézó, és a pálya. Oda busszal vittek, leszálltunk, és amíg mi bementünk, minden japánt leállítottak a folyosón. Ugyanez a reptérről a szállodába.Hiába mentünk egy helyre, külön autóval vittek” – folytatja a mesélést a májusi „kirándulásról”.

A paralimpián

már szabadabb világ volt, de járványintézkedésből itt sem volt hiány: az utolsó két hónapban olyan nap nem volt, hogy valami papírt, koronavírussal kapcsolatos nyilatkozatot ne kellett volna kitölteniük.

Indulás előtt kétszer kellett tesztelni, 72 órával és 48 órával, majd a reptérre megérkezve bevitték őket egy épületbe, leellenőrizték, hogy miért utaztak az országba, további nyilatkozatokat töltettek ki velük, ellenőrizték, hogy megvan-e az az applikációjuk, amit minden beutazónak le kell töltenie. Ha megvolt, kaptak egy QR kódot, a következő asztanál ezt „csippantották be”, és így a beutazó neve és minden adata megjelent. Utána be kellett menniük egy rögtönzött klinikára tesztet csináltatni, majd egy nagy terembe, ahol megmondták, hányas számú székre kell leülni és várni a teszteredményre. Amikor ez is megvolt, csak akkor kapták kézbe az akkreditációt. „Kimentünk az épületből és csak akkor mutattad az útleveled, mondtad, hogy honnan jöttél, lényegében, mintha akkor érkeztél volna be az országba. Mi már nem kellett annyit várjunk, de akik a nagy tömeggel érkeztek a nyitóünnepség előtt, több órát vártak, amíg lejárt ez a protokoll” – meséli Attila.

A fent említett applikációt utazás előtt 14 nappal le kellett tölteniük. Ebben kellett folyamatosan frissíteni az állapotukat: „köhögtél-e, mekkora testhőmérsékelted, és a mindennapos kötelező Covid-teszt eredményeit”. A teszteket reggelente végezték, a „pálcikát” berakták egy dobozba, és délutánra az applikáción jelezték, hogy van-e probléma. Szerencsére nem volt. A telefonjuk bluetooth-ján követték a mozgásukat az applikáción keresztül. „Egy este a grúzok kimentek szórakozni, másnap vették el az akkreditációjukat és küldték haza őket”.

A paralimpia alatt a szállodában szabadon mozoghattak. Az érkezők tizennégynapos karanténba kerültek, ennyi idő után mehettek volna ki a városba. A székelyudvarhelyi játékvezető szerint így is megkockáztathatták volna, hogy kimennek, de „hiányzik nekünk a cirkusz? Ezeket jobban mediatizálták, mint az eredményeket. Elmondták, mindenki felnőtt ember, tudja miért jött ide, tegyen ennek megfelelően”.

A japánok fegyelmezettségére hoz példát: „ha azt mondták, hogy nyolc órakor indul a busz, az nyolc órakor el is indult, előtte öt perccel mindenki ott ül a buszon, nem három perccel nyolc után hívogatjuk egymást. A mérkőzések előtt is számolhatsz vissza: 10, 9, 8, és amikor egyhez érsz, kezdődik. Ez furcsa nekünk, európaiaknak, de tetszik is, mert követhető”.

Attila csoportmeccseket, és a hetedik helyért folyó helyosztó mérkőzést vezethette Tokióban. Hogy ki mit vezet, a helyszínen alakul ki aszerint, hogyan értékelik a bírói munkát. Mindig előző este kapják meg, hogy milyen meccseket kell vezetniük a következő napon.

A vakfoci játékvezetői a nyitóünnepség után két nappal érkeztek meg Japánba, és ott voltak ugyan a zárónünnepség alatt, de nem mehettek be, még a sportolók is csak korlátozott létszámban, hiszen akkor már a koronavírus delta variánsa is megjelent az országban. Attila úgy gondolja, hogy nem biztos benne, hogy Japánon kívül bármely más ország képes lett volna ilyen körülmények között olimpiát szervezni. Sok tornán részt vett, de a szervezés precizitása messzemenően itt volt a legjobb, ami az önkénteseknek is köszönhető: „Az önkéntesek kapnak egy felszerelést és egy kaját, de gyakorlatilag ennyi a díj, fel sem vetődött bennük, hogy akár az ország másik feléből is, akár szabadságot kivéve is, de ne jöjjenek. Rengetegen voltak, bárhová néztél, mindenhol volt belőlük három”. 

Siker- és bakancslista

Attila számon tartja a sikerlistáját és a bakancslistáját is. A sikerlista tetejére a paralimpia kerül és a homokfociban a Beach Games elődöntője, vagy az, amikor harmadik bíróként a Euro Winners Cup-on vett részt, ami a sportág Bajnokok Ligájájának felel meg. „A portugál Braga az orosz bajnokkal játszott. A nézőket egy idő után nem engedték be, teltház volt, 2.000 ember, óriási hangulat, himnuszok, itt a játékvezető is érzi, hogy libabőrözik” – áradozik.

Ami a jövőt illeti, „minden játékvezető azzal a motivációval kezdi el, hogy ő világbajnoki döntőt akar vezetni”, de egy idő után látja a határait. „Nem biztos, hogy engedsz ebből, de próbálsz másfelé irányulni. Én a futsallal vagyok úgy, hogy nagyon szeretem, de tudom, hogy nem leszek soha benne FIFA bíró, még ha országosan a jobbacska mérkőzéseket vezetjük is. Homokfociban még mindig látom magamat, 2 vagy 4 év múlva a világbajnokságon, vagy egy interkontinentális kupadöntőn, erre reális esély van. A vakfociban a csúcs, hogy paralimpián részt vegyél, és ott minél több mérkőzést vezess” – mondja céljairól, hozzátéve, hogy három év múlva ott szeretne lenni Párizsban, a paralimpián.