Fotó: SZÁSZ Zsuzsi
Jukka Sinnemäki finn oktató hitvallása szerint a tanulás ott kezdődik, amikor minden gyermekben meglátod a láthatalant, ezzel konferálja színpadra Szűcs-Olcsváry Gellért a 20 év tapasztalattal, és a világ egyik legprogresszívebb oktatója címmel rendelkező tanárt.
1988, nyár, hőség,
vázolja fel a körülményeket Jukka. A nyári tábor első napja volt, a vezetők a hőség miatt úszni vitték őket. Izgatott volt, tudta, hogy jól tud úszni, készen állt. A dokk üres volt, ő következett, nekifutott, és olyan messzire ugrott, amennyire csak tudott, fejjel előre. Nem ismerte a helyet, nem tudta, hogy a dokk mellett volt csak mélyedés, ő pedig átugrott felette. Távolabb sokkal sekélyebb volt a tó, mindössze 60 centiméternyi víz volt ott. Jukka a fejét a tó aljába ütötte, több csontját, köztük a csigolyáit is eltörte.
Az orvosok sem értették, hogyan élte túl a balesetet, de mialatt a felépülését várta, volt ideje gondolkodni. Rájött, hogy először a korlátokat, a fogyatékot látjuk, csak utána a lehetőségeket és képességeket.
Az eset után rájött még valamire,
egy nap azt mondta az anyjának, hogy tanár szeretne lenni.
Volt egy tanára, aki hatalmas példakép volt számára. Nyolc kilométerre lakott a házuktól, mégis mindig a környékükre parkolta az autóját, sokáig gondolodott Jukka azon, hogy vajon miért teszi. Évekkel később hallotta, hogy volt egy lány az osztályunkban, akinek rengeteg gondja volt, a tanára pedig sokkal többet látott a felszínnél, csendben hajlandó volt arra, hogy megtegye a plusz kilométereket, és segítse őt.
Ha nem jegyzeteltél a TEDx-en:
Darvas Piroska: Ki kell próbálni, csendesedjünk el!
Chris Worman: A szabályokat meg kell szegnünk a jövőnk érdekében
Lukács Csaba: ha nagy a baj, akkor az ember, és nem az állat bújik elő belőlünk
Oana-Maria Rotariu: Túlélte a Colectiv tűzesetet, és felrúgta a szépségről alkotott ideálokat
Hány Burj Khalifát tenne ki egy zetabájtnyi telefon?
Kicsit megint jobb lett itt, mint Csíkban?
Később, már tanárként és igazgatóként a félév végéhez érve megkereste az egyik kilencedik osztályos lány, egy olajfestmény volt a kezében, bocsánatot kért, hogy annyi problémát okozott annyi éven keresztül, és azt mondta, mielőtt elhagyná az iskolát, szeretné, hogy legalább egy jó emlék maradjon utána. Jukka zavarodott volt, nem tudott szóhoz jutni, talán még szégyellte is magát, megkérdezte, hogy vált festőve. A lány azt válaszolta, megnézett egy kilenc perces tutoriált Youtube-on arról, hogy kell olajfestményt készíteni – meséli a történetet, amit élete egyik legmeghatározóbb pillanatának nevez. Egy életre szóló lecke volt számára: gyakran valóban csak a hátrányokat látjuk. Néhány fogyatékosság látványos, és van sok, ami egyáltalán nem látszik – érzékeltette a fogyatékosságot jelző ikonokra, a kerekesszékes, mankós vagy a teljesen épnek tűnő ember ikonjára mutatva a kivetítőn.
Mielőtt meghalunk, tehetünk valamit:
elég gyakran meg kell állni, hogy „megnézzük, melyek azok a zónák az életünkben, ahol világosságot kell teremteni, mielőtt meghalunk”, tanácsolja. Majd hozzáteszi, az is fontos, hogy úgy viselkedjünk másokkal, ahogy mi is szeretnénk, ha velünk viselkednének. Arra is biztat, hogy amikor a másik emberre nézzünk, ne csak a jéghegy csúcsát lássuk belőle, hanem próbáljuk meg látni a teljes személyiséget a maga valójában, igyekezzünk meghallgatni, meghallani és meglátni benne a másik embert.
Még egy történetet mesél, lehetősége volt egy hosszútávfutóval találkozni, megkérdezte, hogyan viszonyul a hírnevéhez, és mi marad, ha az elhomályosul. „Én maradok, mert én tudom, ki vagyok” – felelte, számára világos volt, hogy az emberi méltóság mit jelent, és hogy nem a teljesítményen múlik. „Így kellene legyen az iskolákban is” – véli Jukka.
Még mond egy nagyon fontos mondatot, amit így tanévkezdéskor érdemes megfontolni nem csak a pedagógusoknak, hanem a szülőknek, családtagoknak is: „A gyerekeket nem érdekli mennyit tudsz, amíg nem tudják meg, mennyire törődsz velük”. És még valami: „Nem mehetsz vissza, hogy megváltoztasd a kezdeteket. De elkezdheted ott, ahol vagy, és megváltoztathatod a végét” – zárta egy közismert C. S. Lewis idézettel a beszédét.
