Egyensúlyozni a család és a szakmai megvalósítás között. Feláldozni magad valakiért, akit szeretsz. Ezekről szólnak Simó Ibolya rendező kedvenc filmjei.

Fotó: EGYED UFÓ ZOLTÁN

Tavaly söpört végig egy játék a Facebookon, amely során a felhasználók tíz napon keresztül tették közzé kedvenc filmjeik borítóját, minden nap „kihívhattak” valakit, akiről szerették volna, hogy beszálljon a játékba. Ennek nyomán fogalmazódott bennem az ötlet, olyan embereknek mutatom be az öt kedvenc filmjét, akik a filmes szakmában dolgoznak, vagy csak tudom, hogy élnek-halnak a filmekért.

Januárban fel is kerekedtem, akkor Szabó Károly kedvenc filmjei kerültek górcső alá, februárban Fábián Andor filmes toplistáját ismerhettétek meg. Márciusban Simó Ibolya kedvenc filmjeire voltam kíváncsi, vele kapcsolatos anyagunk azért jelenik meg április első péntekén, mert Ibolya komolyan vette a feladatot, időt kért, hadd nézzen újra néhányat a kedvenceiből.

Simó Ibolya

az Inkubátorházban székelő Picture Lock filmes és reklámfilmes stúdió rendezője, a Sapientia fotó-, filmművészet és média szakán végzett Kolozsváron, ami egy éles váltásnak számít, mert Ibolya elárulta, a Palló Imre Művészeti Szakközépiskolában tanult, zene szakon. Ének szakra iratkozott a középiskola után, de túl kötöttnek találta, nem volt az ő világa.

Emlékszik, hogy volt férjét, Bálint Arthur székelyudvarhelyi rendező-operatőrt elkísérte a Gyimesekbe az Aranykalyiba forgatásra, és meg is tetszett neki ez az egész, lettek ötletei, pedig „kirándulóként” került ebbe a világba, vallja.

Az Ady Endre Sajtókollégiumban egy kétéves képzést végzett el, aminek a végén egy sérült kisfiúról készítette vizsgamunkáját Az üzenet címmel. „Attika nagyon szeretett otthon lenni, Varságon. Az ottani körülmények nem voltak jók, ő mégis haza kívánkozott. Elmentünk mi is és megnéztük, hogy hol él. Egy kicsi törpe volt, és hatalmas szíve volt neki. Járt fel hozzánk az emeletre, és mindig úgy köszönt, hogy: álmodjatok angyalkákkal. Úgy is halt meg, hogy a szíve szétrobbant” – mesélt első munkájáról. Ibolya egy dokumentumfilmes képzéssel folytatta tanulmányait, ezután következett a Sapientia.

Szabadidejében sokat olvas, és sok filmet megnéz. Nem nagyon néz újra filmeket, még ha a kedvencek elő is kerülnek, szívesebben néz olyan filmeket, amiket még nem látott, mert annyi jó film van, úgy érzi, időpazarlás lenne újranézegetni őket.

Hogy miket?

Vígjátékokat kevésbé néz, a fanyar humorúakat inkább, de alapvetően minden, ami új, érdekli. Nem sznoboskodik, a popfilmeket is megnézi, a Csillag születik című filmet említi, szerinte az is bőven ad indokot a gondolkodásra és neki ez az egyik legfontosabb mércéje.  Az is számít, hogy jól legyen fényképezve egy film, de ez csak az eszköz, a legfontosabb az, amit el akar mesélni a rendező, hogy az célba érjen.

„Szerintem a filmnek az is célja, hogy kicsit jobbá tegye a világot, nem csak annyi, hogy szórakoztasson. Valami olyant váltson ki nézőből, ami kimozdítja a hétköznapokból. Bevigye a saját életét, akarva akaratlanul azonosuljon a szereplővel, a karakterrel. Számomra az a jó film, ami gondolkodásra ad lehetőséget” – mesélt Ibolya, és bevallja, sokszor napokat gondolkodik egy-egy jó film után. Úgy gondolja, hogy mi, nézők is részesei vagyunk a filmnek. Az egyik filmet az alább felsorolt öt kedvenc közül ezelőtt tíz évvel látta először, és teljesen mást váltott ki belőle akkor, mint most újranézve: „látszik az ember, a néző alakulása”.  

Ibolya főként a rendezők szerint válogat. Ha Jarmusch, von Trier, Scorsese, Antonioni, Fellini, Amenábar, vagy éppen Tarkovszkij rendeztek egy filmet, akkor kíváncsi rá, és valószínűleg meg is nézi, de a látványvilága miatt például a Harry Potter-filmeket is alapműveknek mondja, még akkor is, ha nem feltétlenül az ő világa. A drámák állnak hozzá a legközelebb.

Filmet, ha lehet, moziban néz, de mindenképpen sötétségben, megszakítás nélkül. Az első film, amire visszaemlékszik a Légy jó mindhalálig volt, ezt az udvarhelyi moziban látta gyerekként, és úgy rémlik neki, hogy „az úgy ütött”. Az első meghatározó film azonban, ami meg is rázta, Lars von Trier Hullámtörése, amiről ötös listájában bővebben is mesél. Még mielőtt nekiesett az öt filmnek, elmondta, valószínűleg, ha egy másik napon kellett volna mondania öt filmet, teljesen más lenne ez a lista. A következőkben az Ibolya szavait közöljük.

5. Hullámtörés

Ezt azért emeltem az öt film közé, mert ez volt az, ami talán hetekig is hatással volt rám. Egy elszigetelt nagyon vallásos környezetben van a mi főszereplőnk, Emily Watson, aki zseniálisan játszik. Ő egy kicsit gyenge idegrendszerű, labilis személyiség.

A film elején látjuk őt, mint menyasszonyt, izgatott nagyon, helikopterrel megérkezik a vőlegény, aki idegenként bekerül ebbe a zárt közösségbe. Nagyon szép, együtt vannak, úgy igazán, felfedezik a testi örömöket, de a férfi el kell, hogy utazzon egy fúrótoronyhoz, ahol dolgozik. A nő folyamatosan beszél Istennel és kéri tőle, hogy a férjét hozza vissza bármilyen áron. A férfi megsérül és lebénul, így kerül vissza hozzá és innen lesz igazán durva a film. Ez lényegében csak egy bevezetése ennek a nagyon hosszú filmnek.

A férfi, hogy tovább tudjon élni, elküldi bizonyos férfiakhoz, úgy gondolja, hogyha a nő elmeséli neki a velük való szexuális élményeit, akkor nem veszíti el a fiatal feleségét, és ez valahol segíti az ő gyógyulását. A nő persze első körben el sem tudja képzelni, hogy ezt meg tudja tenni. Imádja a férjét. Ez a zárt vallásos közösség folyamatosan kiközösíti őt, a gyerekek megdobálják, a pap sem néz már rá és ezt addig fokozza a film, amíg tragédiába torkollik a történet.

A film egy szenvedéstörténet, és a lényege az önfeláldozás. Az önzetlen szeretetről szól és arról, hogy mit jelent az, amikor elfogultan vagyunk vallásosak. Ez a nő kimondja azt a közösségnek, amelyben él, hogy egy szót imádtok, pedig egy embert lehet csak igazán szeretni, nem egy szót. A nő a szeretetnek él és ennek lesz az áldozata.

4. Paterson

Jarmusch világát nagyon szeretem, azt, ahogy a karakterekkel dolgozik. Az ő szereplői nem járnak be egy hatalmas utat karakterfejlődés szempontjából. A filmjeinek a cselekménye sem dúskál akciójelenetekben. Ez a Paterson című film ennek egy gyönyörű példája. Azért szeretem ezt a filmet, mert azt hiszem, hogy ebben a világban mindenki akar valamit, hogy sosem, vagy legtöbb esetben nem elég az embereknek az, ami van. És itt van ez a pár, akiknek igen.

A Paterson nevű városban van a mi hősünk: egy buszsofőr, aki költő. Miközben végzi a napi rutinfeladatait, ír, és nem törekszik arra, hogy világhírű legyen, hogy a versei eljussanak bárhová is. Pontosan elég az neki, hogy elmegy a munkába, verseket írhat és otthon van egy felesége. A feleségének is megvan a saját élete, szereti a művészetet, gitározik, ruhákat fest és dekorál, süteményeket készít, mindig kiéli valamiben a művészi énjét.

Alig történik valami a filmben, és mégis olyan sok minden van benne. Egy kicsit ráébreszt arra, hogy nem kell nagy dolognak történnie ahhoz, hogy az ember a mindennapi szépségeket meglássa. Egyszer éppen Jarmuschtól olvastam valahol, hogy a szépség az egyszerű dolgokban van, nem a hatalmas eseményekben. Ez a szép benne: az apró dolgokban meglátni a szépséget. 

3. Stalker

Emlékszem, még sulis koromban láttam Tarkovszkij Stalkerjét, ami egy sci-fi. Van egy Zóna nevű hely, amelyet katonák őriznek. Nem tudjuk, hogyan keletkezett, csak annyit, hogy aki oda bekerül, annak teljesülhet a legbelsőbb vágya.

Stalker, egy kívülálló, nagyon érdekesen felépített figura, aki képes arra, hogy elvezesse az embereket ebbe a zónába. A másik két főszereplő egy professzor és egy író, akik elveszítették a hitüket. Mindketten ki vannak már égve, az egyikük a tudományban keresi a válaszokat, a másik a művészetben, pedig talán nem is ott kellene keresniük a válaszokat, hanem valahol egészen legbelül. Ahogyan haladnak a Zóna fele, az egy belső utazás is egyben, a szereplőké és a nézőé is egyaránt.

A film zenehasználata is nagyon érdekes, a vonat zaját, atmoszféráját használják zeneként. A képi világ is nagyon érdekes nagyon hosszú snitteket használ, és ahogy a szereplők haladnak a zóna fele, egyre inkább kiszínesedik a kép, ami a fehér-feketéből indul. Több részletbe nem merek belemenni, mert nem néztem újra, de mindenképpen érdemes.

2. Leviathan

A hatalom és kisember harca. A főszereplőnk házát a polgármester el akarja venni, mert céljai vannak a telekkel, a kisember pedig felveszi vele a harcot. Eljön hozzá Moszkvából az ügyvéd barátja, aki próbál neki segíteni. Egy családi drámába torkollik a cselekmény, a felesége megcsalja. A férfi drámája ez a film és láthatjuk, ahogy fokozatosan mindent elveszít, semmije sem marad, mégis el tudja fogadni ezt a sok rosszat.

Úgy gondolom, hogy a téma nagyon aktuális, persze, jó a feldolgozás is. Amikor bekerülsz ennek a filmnek a hangulatába, folyamatosan fenntartja benned a feszültséget. Mindig érzed, hogy valami rossz fog történni és mindig csavar egyet a történeten. Amit még szeretek ebben a filmben, hogy nem elemez túl sokat, nincsenek mély érzelmi reakciói az eseményekre, csak történnek a dolgok.

A színészi játék zseniális, ez az orosz rendező, Andrey Zvyagintsev nagyon jól tud a színészekkel együtt dolgozni, hihetetlen, hogy a főszereplőből, aki a film végén összeomlik, mit hoz ki.

1. Bobbi Jene

Mondtad, hogy kikötés, hogy legyenek játékfilmek, de ezt a dokumentumfilmet muszáj beraknom utolsónak. Olyan erős dramaturgiával felépített dokumentumfilmek vannak, hogy simán mondhatnánk azt, hogy játékfilm, aminek nagyon-nagyon pontos forgatókönyve van.

Ez nagyon női film, lehet ezért volt ennyire erős hatással rám. A főszereplő egy izraeli táncosnő, aki jó a szakmájában, és a film azt mutatja be, hogy egy fiatal, tehetséges nőnek milyen vívódásai vannak. A film olyan dolgok fontossága között egyensúlyoz, mint a szakma, az önmegvalósítás, a család, a gyerekek. Tudjuk azt, hogy ez egy valós hús-vér ember, és hogy ezek a gondok, gondolatok, amelyek minket is foglalkoztatnak, tényleg mélyen ott vannak az életében. Ez egy olyan a hitelességet és erőt ad ennek a filmnek, hogy sokszor úgy érzem, hogy vetekszik a játékfilmekkel.

A főszereplőnek van egy szerelme, egy nagyon jó társulatnál van, de önmagának megvalósítása érdekében elmegy New Yorkba, hogy felépítse a karrierjét.

Az életének ebben a szakaszában végigkövetik, a kamera vele van azokban a pillanatokban, amikor még ott van a szerelmével, amikor elbúcsúzik a társulattól, ahogy utazik, ahogy megérkezik a helyszínre, ahogy egy érdekes előadást próbál megvalósítani. És nagyon szép az is, ahogy a táncában benne van az élet nehézsége.

Három-négy év van ennek a filmnek az elkészülése mögött. A rendező szerintem pont a nő környezetében volt, és érdekes volt számára, megtudta, hogy jön ez változás. Ilyenkor általában folyamatos kapcsolat van a rendező, a rendező munkatársai és a főszereplő között, és a főszereplő belemegy abba, hogy igenis úgy, ahogy az élete örömeit, az élete sérült pillanatait is megmutassa.