– Aki volt már a Jazz in the Park-on, az tudja, hogy miért hívtuk meg Alin Vaidát. Mert ő nem csak rendezvényszervező, hanem sokkal több: sokat tesz a művészetért és a közös terek célszerű kihasználásáért, a közösségért. Pont egy hete én is részese lehettem annak, hogy Asaf Avidan dalait dúdolva dagonyázhattunk a sárban – konferálta fel Fincziski Andrea helyi színművésznő a második TedX egyik román meghívottját. Alin egy picit megszeppenve vágott bele mondandójába, de végül annyira belejött, hogy még szívesen hallgattuk volna. Őt és azt a személyes „covid-sztorit”, amivel talán mindannyian azonosulni tudunk.

Ötletek egy jobb világért – ezzel a szlogennel indult el szeptember 10-én a második TEDxUdvarhely. 13 előadó állt színpadra, gyűjtött egy jobb világért ötleteket.

A következő napokban ezeket az előadásokat foglaljuk össze nektek. Ha arra lennél kíváncsi, milyen volt a második TedX Udvarhelyen és mi fog változni jövőre, akkor katt ide.

Alin Vaida egy rövid vallomással kezdett, 

amivel rögtön meg is szerezte a közönség szimpátiáját. Ha már a beszéden van a hangsúly ezen a rendezvényen, megosztotta velünk, hogy mennyire közhelyesnek tűnik neki az idézetek használata, kiváltképp az a Gandhinak tulajdonított gondolat, miszerint légy te magad a változás, amit látni akarsz a világban. A legelső oldalon dobja a Google, és szinte minden iskolakezdéskor, díjazáskor, politikai beszédben elhangzott már – mondta egyszerre szarkasztikusan és alázatosan, nehogy bárkit is megsértsen vagy elrontsa a mai beszédét. Annyira ártatlan, jóindulatú arccal, hogy a közönség nem is tudott haragudni rá, minden mondatát egy-egy diszkrét nevetéshullám követte.

Fotók: TedXUdvarhely, Erdély Bálint Előd

Röhögés akkor tört ki a teremben, amikor Alin beismerte: ő is kénytelen volt kölcsönvenni egy idézetet, mert egyszerűen nem tudott jobbat kitalálni előadása mottójának. Elmesélte, hogy néhány éve beleszeretett a stand up-ba, és általában az intelligens emberekbe, közülük az amerikai Dave Chapelle-be. Talált róla Youtube-on egy rövid, korábban nem ismert videórészletet, amiben a tévésztár azt mondta: taking a man’s livelihood is akin to killing him (magyarul: egy ember életterét elvenni olyan, mint megölni).

Az idézet egy másik történet kapcsán jutott eszébe, amit ugyancsak megosztott velünk. Még a járvány idején, valamikor 2021-ben édesapjával Désre utaztak a rokonokhoz, és akkor volt egy órácska idejük beszélgetni az autóban. Aztán egyszer csak azt kérdezte az apja:

és nektek hogy megy?

A „kinyitott ajtón” pedig Alin belépett és váratlan részletességgel kibuggyant belőle, hogy milyen problémáik vannak, milyen projekteket próbálnak összehozni a járvány közepette. 

– Az adott kontextusban talán több rosszat, mint jót mondtam, de nem azért, hogy panaszkodjak. Miután meghallgatott, apám visszakérdezett: Dar, mă, tu ești deștept, de ce nu faci altceva? (magyarul: Hát de, te okos vagy, miért nem csinálsz valami egyebet? – szerk.). Millió gondolat cikázott a fejében egy mikroszekundum alatt, hogy erre mit is mondhat. 

– Arra gondoltam, hogy mi mindenen mentek át (a szüleim), milyen értékeket adtak át nekünk, de talán nem értették meg a szenvedélyem, a lehetőséget, hogy átéld, amit szeretnél csinálni, még ha ez áldozattal is jár. Nagyon szimpatikusak a kis öregeim, egész életükben támogatták, de talán sose értették meg a karrierválasztásom, hogy művészetet csinálok a fesztiválszervezésből.

– Neki lehet, hogy megtévesztő lehetett, amivel foglalkozom, mert mindig azzal volt elfoglalva, hogy rólunk gondoskodjon. Ő maga egyetemi tanár volt, és az első fia is az lett. Eddig minden jó volt, de utána a középső fia klasszikus zongorista lett, és utána jöttem én, aki dzsessz fesztivált szervez. Lehet, hogy most ő azt gondolja, valahol hibázott, de ez is rendben van – elmélkedett az apa-fia viszonyról egy olyan öniróniával, amelyet a közönség együttérző nevetéssel díjazott.

„Ez a két járványév nagyon nehéz volt, 

mert úgy éreztem, hogy kifut a talaj a lábam alól” – tért vissza a családi zárójel után választott mottójához, az élettér elvesztéséhez. Alig vette át ugyanis a legjobb kis európai fesztiválért járó díjat 2020-ban, két hónap múlva a járvány miatt le kellett, hogy mondja a rendezvényt, néhány hónappal később pedig kezdett elbocsátani embereket, akik szerinte nem szolgáltak rá, és akiket próbált közel tartani, ameddig csak lehetett. „Egyszerűen nem tudtad, mit csinálj, nem találtad az erőt” – emlékezett vissza a kilátástalan helyzetre.

2021 pedig még nehezebb volt, mert a hatóságok szerinte nem segítették eléggé az iparágat, „talán nem értették meg még a szerepét, hogy diplomatikusan fogalmazzak”. Ráadásul két tűz közé estek a vakcinakérdésben: akik – hozzájuk hasonlóan – komolyan vették, beoltatták magukat, betartották a szabályokat, azért fordultak ellenük, mert egészségügyi kockázatot láttak a fesztiválban; akik meg nem akarták beoltatni magukat, azt kérték számon rajtuk, hogy miért kérik a tesztet, az igazolványt. „Egymásra lőttek, mégis belénk trafáltak. Furcsa volt nagyon” – mondta keserűséggel Alin.

Sok frusztráció felgyűlt, az igazi gyógyulásra

megérzése szerint a múlt hétig várni kellett, amikor két év kihagyás után lejárt a tizedik Jazz in the Park. Igaz, eleinte „nem volt jó úgy dolgozni”, hogy nem a legjobb fesztivál összehozásáról szólt a munka, hanem inkább a túlélésről.

– Amikor viszont egy hónappal a rendezvény előtt kiegészült a csapat, elképesztő energia képződött, amikor megnyitottuk a kapukat, és jöttek az emberek, szertefoszlottak a kellemetlen érzések – dobta fel a hangulatot az előadó, aki örült, hogy utolsó percen írta meg a TedX-beszédét, mert sokkal visszafogottabban fogalmazott volna a fesztivál előtti határidőre. Persze, tudja, hogy most a nagy piros pöttyön az a dolga, hogy inspiráljon, de amit át szeretne adni, az nem feltétlenül innovatív, hanem inkább arra sarkallna, hogy 

beszéljünk arról, ami történt.

Mert hajlamosak vagyunk átugrani a járványon új projektekkel, sok koncerttel, de nem szánunk időt egy debriefre, egy kiértékelőre arról, hogy mi is történt, és hogyan jöttünk ki a járványból pszichológiai-lelki szempontból – mondta szabadkozva, hogy ő nem orvos, de azért reméli, hogy megértjük. Közönségként nem is volt nehéz dolgunk, miután a sorsközösséget így érzékeltette:

– Mindenki a maga módján szenvedett, és az a bizonyos livelihood sérült. Van aki a munkáját, más a hozzátartozóját vesztette el, rossz hírek vettek körbe. Ami nekem segített visszajönni, az a csoporthoz, csapathoz való tartozás volt, 180 fokkal kifordított a befelé fordulásból, ami ezt a (járvány)időszakot meghatározta.

– Ahhoz, hogy új dolgokkal álljunk elő, kicsit álljunk meg és próbáljuk meg helyrehozni, amit elrontottunk. Nekünk minden év elején van egy nagy gyűlésünk, amikor elemezzük, hogy mit csináltunk jól, mit rosszul, hogyan állunk – érvelt Alin, aki szerint a Jazz in the Park szervezőcsapatához hasonlóan minden közösségnek szüksége van az elemzésekre. „Mert akkor fogunk átesni rajta igazán, amikor közösségként újra tudjuk építeni magunkat”. 

Azt nem tudja, hogy valaha közös nevezőre jut-e a két nagy csoport, ami elvált egymástól a járvány alatt, de ha nem beszélünk róla, csak még nagyobb szegregáció lehet az eredménye, ami számára veszélyesnek tűnik. Ezért tartja fontosnak, hogy minél több offline találkozó legyen, segítsük egymást, legyünk szolidárisak. Mindenki próbálja visszaszerezni a veszteséget, de meg kell elégedni, és hagyni másokat is érvényesülni – javasolta.

S ha sokkal individualistábbak is lettünk, lehet, hogy a javunkra tudjuk fordítani, mert mindenkin egyenként múlik, hogyan viselkedik másokkal – botlott bele akaratlanul is abba a Gandhi-idézetbe, amit elejétől fogva kerülni próbált. De ha már így járt, bevállalta, s a közönség nevetve-tapsolva értékelte az utolsó csavart.

Ezeket se hagyd ki:

Dr. Kovács Katalin: Nem sebesség, csak lóerő

Korpádi Péter: Minden vegán mögött van egy csalódott nagymama

Sterczer Hilda: Az életben egy dolgot nem lehet: felborítani a sakktáblát

Miért csinálja ezt, mit rejt a háta mögött Arafat?