Forrás: TedXUdvarhely

Székely Csaba marosvásárhelyi író, drámaíró, műfordító első drámája elnyerte a BBC legjobb európai drámáért járó díját 2009-ben, ezt azóta több mint egy tucat követte még. Drámáit nemcsak az ország színpadain, hanem azon kívül, külföldön is játsszák, egymást érik a színházi bemutatói. Emlékszem, pár évvel ezelőtt a Bányavidék-trilógia itthon is játszott részeire alig lehetett bejutni. Hinnéd, hogy ezt az embert minden egyes újabb mű megszületésénél elfogja a félelem?

Székely Csaba imádja a munkáját 

– jelentette ki az író a harmadik udvarhelyi TedX-en. A munkáját úgy képzeld el, hogy megkeresi egy színház, kitűznek egy határidőt, aztán ő elkészíti a darabot. Csak még mielőtt az utóbbi résznek nekilátna, elfogja a félelem, és ez minden egyes mű megszületésénél megtörténik. Azon kezd el agyalni, hogy vajon meg tudja-e csinálni, vajon jó lesz-e, vajon utálni fogja-e a közönség, vajon kiderül-e, hogy nem is ért az egészhez, nem is tud írni. Pedig már 13 éve csinálja, főállásban.

– Más tevékenységek esetében ez nincs így. Amikor állok a fürdőszobában… Ez nem az, amire gondolnak! – nagy kacagás – És megfogom a fogkrémet, akkor nem fog el a kétely, hogy vajon nem fog-e mellé menni – kacagtatja meg ismét a közönséget.

A készülő művek miatt jelentkező félelmet három fázisra osztja: az első, amikor nekifog a munkának és nem tudja, hogy kezdjen hozzá, mindenféle butasággal elvonja a figyelmét: telefon, közösségi média, sorozatok. Jön a második fázis, megbánja, hogy elvállalta az egészet, azon gondolkodik, vissza kéne valahogy csinálni. Majd jön a harmadik fázis, amikor annyira közel van a határidő, hogy bepánikol, és „mint az őrült, nekilát, és megy, mint a kés a vajban”, és nagyon jól érzi magát közben. Mind a három fázis a félelemből fakad, magyarázza, majd a félelem működését kezdi el vizsgálni. 

Mindenekelőtt leszögezi, a félelem jó dolog, mert megkönnyíti a hegyimentők munkáját, azaz nem sodorjuk magunkat felesleges helyzetekbe. De miért félünk azoktól a dolgoktól, amik életveszélyesek? Miért félünk elmondani annak, akibe szerelmesek vagyunk, mit érzünk iránta? Miért félünk kiállni a közönség elé, megtartani egy TedX-előadást? És miért félünk attól a munkától, amit a legjobban szeretünk? – kérdezi. 

Ha nem elég csavaros, ki fog szeretni?

A kreatív munka esetében szerinte az elvárásokhoz van köze: 

– Vegyünk egy gépet, ami 12-es csavarokat gyárt, erre a gépre senki nem fogja azt mondani, hogy hát a múltkori csavarja az valahogy jobban tetszett, az olyan csavarosabb volt… – azaz a géptől azt várjuk el, hogy mindig ugyanazt csinálja, ugyanabban a minőségben, a írótól pedig azt, hogy legalább olyan jót, mint legutóbb, de ha lehet, szárnyalja túl magát, von párhuzamot. 

Az elvárás okozta stressznél van egy sokkal mélyebb ok, a szeretet, folytatja. Pontosabban az a felvetés, hogy ha valami nem sikerül elég jól, akkor szeretetmegvonással fognak a többiek büntetni. 

– Az iskolában, ha jól tanulunk, jó jeggyel jutalmaznak, ha rosszul, akkor rosszal, a szüleink is leszidnak. Ha lefogyunk, akkor a barátaink dicsérettel jutalmaznak, ha meghízunk, csak a nagymamánk dicsér meg – emlékeztet arra, hogy a jó és a rossz kettőssége beleszövődik az életünk szinte minden szegletébe. Így sokan érzik úgy, ha valami nem sikerül jól, akkor őt nem fogják többé szeretni, gyakran erre a szülői nevelés is ráerősít. A szeretetmegvonástól való félelemre háromféle reakció létezik: az első, hogy lefagyunk, a második, elmenekülünk, harmadik, szembeszállunk, sorolja. 

Teljesen összhangban vannak az általa megélt három fázissal: az elején, amikor kisebbnek érzi a veszélyt, nem megy a munka, akkor lefagy. Aztán a második fázisban szeretne menekülni, visszamondani a munkát. A harmadik, amikor szembeszáll. Ha felvesszük a harcot a fenyegető veszéllyel, akkor az agyunk segít abban, hogy legyőzzük a félelmet, aktiválja a dopaminfolyamatokat és örömérzettel jutalmaz. Ez a megoldás, a kulcs. 

A baj épp az, hogy mi van ha túl későn jön a harc?

Mint például a kreatív munkában, veti fel a kérdést. 

A lefagyás akkor következik be, amikor a félelem a legkisebb, nem akkor, amikor a legnagyobb. Amikor nő a stressz, akkor elmenekülünk, és amikor a legnagyobb, akkor szembenézünk, harcolunk, tisztázza. Így tehetjük azt, hogy bepánikoltatjuk magunkat. 

Ha ez nem megy, mint Székely Csabának, akkor más megoldást kell találni, hogy „kikerüljünk a félelem fogságából, és ráléphessünk a bátorság ösvényére”. Ehhez szükség lesz egyfajta „takarító munkára, megtisztulásra”, arra hogy „rátaláljunk a normalitásra”.

Ez az jelenti, hogy el kell fogadnunk, hogy nem vagyunk tökéletesek, hogy nem lehet minden munka tökéletes, mint egy gép által gyártott termék: 

– Vannak munkák, amik jobban sikerülnek, vannak, amik kevésbé. Ha valamelyik munka nem sikerül elég jól, akkor nem sikerül. Kicsit kellemetlen, mint a mellé ment fogkrém, le kell törölni, de attól még marad elég fogkrém a tubusban. 

– Azt kell elfogadni, hogy nem vagyunk tökéletesek. Ezt persze tudjuk, csak nem szeretjük. Nem szeretjük azt az önmagunkat, amely nem tökéletes. Kis tökéletes világokba menekülünk, számítógépes játékokba, sorozatokba, telefonba. Ú, megint kaptam az Instagramon egy szivecskét, mert olyan tökéletes vagyok ezen a képen, és mert olyan tökéletes nyaraláson készült a tökéletes várban, tökéletes vacsorát töltöttünk el. Ez ugye illuzió. Ilyen élet nincs. A valóság az, hogy mindnyájan küzdünk valamivel (…) Vannak kellemes pillanataink meg jó napjaink meg csodálatos heteink, de időnként szomorúak vagyunk, dühösek vagyunk, féltékenyek vagyunk, betegek, üresnek érezzük magunkak, fölöslegesnek, szorongunk. És ez a normális, ezt kell elfogadni – ha ez sikerül, akkor nem az első lépést tesszük meg a bátorság útján, ez már maga a bátorság, bíztat. Innetől már nem lesz szükségünk kis „örömpatronokra”. Rájövünk, a „kudarc nem baj, beleragadni baj, de átélni nem”. 

– Ha hajlandóak vagyunk önmagunkra elég figyelmet fordítani, kikapcsolni az internetet, bezárni az ajtót, lezárni a rádiót, nem keresni újabb sorozatot, tenni egy lépést vissza önmagunkba, átadni magunkat a puszta létezésnek, ami annyi, hogy az érzéseink hassanak ránk, átélni őket, mélyen, attól megtisztulunk – ígéri. 

Ezeket se hagyd ki:

Gundel Takács Gábor: Mi vagy az életben, néző vagy játékos?

Egész nap koplalsz, majd este 11 után beborulsz a hűtőbe?