Te legyél mondjuk Zselyke, és én leszek Bori – valahogy így mentünk el, én a fiatal felnőtt és ő, a kezdő kamasz a Vidéki Pékségbe sütizni. Kicsit, mint a csajok csacsogni, kicsit, mint valami étteremkritikusok szétnézni, milyen újdonságokat találunk ezen a frissen puccba vágott helyen.

Bori választott asztalt, alaposan körülnézett, majd rámutatott a nagy ablak előtti kék kanapéra: a múltkor is itt ültünk apával, és jó volt.

Az új miliőt szemügyre véve mindkettőnk figyelmét megragadta a személyesített szalvétatartó az icipici kenyerekkel, szendvicsekkel, a csülkös kenyérrel.

Bori aznap csillagos tízest kapott testnevelésből és elkezdett írni egy könyvet az esőről, aminek a borítóterve már el is készült. Így aztán volt okunk az ünneplésre!

A gigászi süteményespult színpompás választékát hosszasan szemrevételezve, saját stratégia alapján választottunk cukiságot magunknak.

Elképzeltem, a kinézete alapján melyiknek milyen íze lehet – avatott be Bori. Így lett egy krémes és egy kis képviselőfánk a tányérján. Az utolsó morzsáig el is fogytak.

Felfedeztük, hogy nem csak a dizájn és a sütikínálat lépett szintet a Bethlen lakótelepi cukrászdában, hanem újabban kézműves, főzött fagyik is mosolyognak ránk a hűtőből.

– Bori, kipróbáljuk?
– Igen, persze!
– Legyen mondjuk egy citrom és egy pisztácia, ezek színben is találnak.
– Akkor le is fotózom.

– Mit szólsz, milyen?
– Nekem ez ízlik. Egy kicsit sós, olyan, mint a pisztácia. Az ilyen fagyi zöldebb szokott lenni és olyan műanyagosabb ízű.

Tudod eddig, ami fagyit ettem, mindenik ízlett. Az azért érdekes, hogy a hűtőpultban mindig feldíszítik, de aztán sohasem abból adnak. Mindig drukkolok, hogy hátha egy citromkarika, gyümölcsdarab, csoki vagy valami belemegy, de aztán sose sikerül.

Fontos a nyugi

– Bori, te hová szeretsz járni?
– Vagy csend kell legyen, vagy valami zene, de ne hangosan, csak éppen olyan megnyugtató, legyenek fények, és az egész nézzen ki jól, úgy egyben! Nagyon nem mindegy, hogy milyen zene van!

Étterem kritikus – hát az veszélyes meló

A sütemények, üdítőital, saláták, fagylaltok után Bori elismerte, hogy nekem igazán jó munkám van! – Olyan izgalmas, hogy meg kell figyelni, meg kell kóstolni.

Én meg olyan büszke voltam, hogy már ennyi idősen látja, így felvetettem egy közös projekt ötletét.

– Te, Bori, legyünk étteremkritikusok?
– Hááát, az elég veszélyes.
– Hogy hogy?
– Hát, meg is lehet csömörölni, és mi van, ha valami van benne, ami nem jó?

Így aztán rájöttem, hogy sokkal nagyobb kihívás gyerekként választani, főleg, ha újdonságról van szó.

Az ehető tányér

Az ehető tányér finom, vagyis olyan laktató. A kinézete azért tetszik, mert olyan mintha a természetben készült volna el. Érdekes, olyan, mint egy kosár – állapítja meg a korpatányér láttán. Megkóstoljuk. Van hozzá só, olíva, villa, ami nem ehető, de stílusban talál hozzá.

Jól is néz ki a salátával, meg úgy ízben is a kettő jól megy. A sajt az pont jó, puha. Így egyben érdekes, olyan íze van, amik nem szoktak benne lenni.

Hümmögünk, érdeklődünk, hogy mi van benne, közben bambulunk a nagy ablak előtt: Mindig látszik, hogy mennyire másak a különböző fák színei, olyan nyugodt. Jó itt.

Persze, ittunk is egy jót!

Azt nem szeretem, ami túl erős. A narancsos vagy a körtés a kedvencem, ez nagyon fincsi!

A cukorbetegeknek sem kell szomorúan továbbsétálniuk az ajtó előtt, van tönkölyös süti cukormentes szilvalekvárral, vaníliapudinggal, és nyersen készült epres-túrós szelet is, friss eperrel.

– Megyünk? – kérdeztem, miközben pakolásztam a fényképezőgépem.
– Na, ez gyors volt! – lepődött meg Bori.
– Már több mint két órája itt vagyunk.
– Tényleg? – és én tudtam, hogy akkor ez egy jó nap volt.

Hazafele belestünk a Kisköved utcában nemrég nyílt pékségbe is, ahol pont olyan vidékiesen sorakoztak a kenyerek, péktermékek és sütemények, ahogy tőlük megszoktuk. Hogy aki inkább otthon szeret majszolni, kinézni az ablakon és bámészkodni, innen is feltankolhasson finomságokból.