Ha már a Szenes napok elmaradnak, Farkaslakán gondoltak egy nagyot, és a nemrég megnyílt Kotyogóban egy hagyományosan új menüt főztek ki Tamási Áron születésnapjára. Ennek a kóstolójára hívtak meg minket is szeptember 20-a, hétfő délre.

Kissé naivan gondoltuk azt, hogy csak ebédelni fogunk egy jót: alig húztunk be a templommal szembeni parkolóba, rokolyás asszonyok és csizmás urak fogadtak minket. Ebből már biztosra vehettük, hogy nem csak finomságokkal, hanem kész mulatsággal készültek a farkaslakiak. Miközben kicsit körülnéztünk, több ismerős arcba is belefutottunk, akiknek mind jutott valami szerep ebben a darabban.

Fotók: Magyari Tímea

Meg se lepődtünk például Balázs Árpád jelenlétén, aki éppen egy hangszóróval bíbelődött, hiszen ő szinte mindenhol ott van, ahol valami nemzeti, hagyományőrző dolog történik, ráadásul ő az egyik sztárséf (a Főnix konyhából ismert Balázs Hunor alias Geppa) édesapja is. Végig lelkesen fotózott, videózott a volt tévés, akinek jókora köze volt a programhoz és a menühöz is – erre még visszatérünk. Szóval azt már az elején lehetett sejteni, hogy zene, az lesz, talán tánc is.

Alig egy lépésre tőle, mint egy jó házigazda, aki éppen ránk vár, fogadott egy kis faházikóban az udvarhelyi Simó Júlia, a József Attila utcai ruhakészítő és -gyűjtő. Férjével, Kalamár Györggyel együtt rendezték be a Kotyogó „motoros házát” (Farkaslakán nagy divat a terepmotorozás) népies elemekkel és nem csak, mert szerintük nem csak felolvasással lehet az íróról megemlékezni.

De nem is akarták egyhangúvá és zsúfolttá tenni a kiállítást, így népviseletből csak néhányat hoztak el, köztük egy cigányviseletet is, mert „ők is hozzánk tartoznak”. A néptánctalálkozón fel is vette ezt magára Júlia, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy egy kicsit meglepje vele az embereket. Sikerült is, mesélte kuncogva.

A falakon Zsigmond Aranka festményei, szőttesek, házi áldások, a tető alatt korondi tányérok és csuhékoszorúk, a földön milliószínű rongyszőnyegek, a házikó sarkaiban pedig olyan tárgyak, amelyek a modernitással kerültek be a székely ember életébe. Itt egy rádió Tamási könyveivel, ott egy lejátszó Kányádi-verses lemezzel, hopp egy lapostévé, amiről Ábel a rengetegben fut éppen, a negyedik sarokban pedig Júlia öröksége, egy régi varrógép.

Szívesen ücsörögtünk, bámészkodtunk volna még egy kicsit a hősugárzó melegében a padon, de mennünk kellett, mert dél jócskán elmúlt, s a kockaköves udvarról mintha elfogytak volna az emberek. Bent, a vendéglőben találtuk meg őket, jókora zsibvásár alakult ki, amit Fancsali János (alias Ficsur), a Kotyogó menedzsere is csak úgy tudott megtörni, hogy kiállt a terem közepébe és jól megkocogtatta poharát.

Nem minden vendég tudja, mi a vinetta, zakuszka – az étlap hátán írja.

Miután picit mesélt a vendéglő megnyitásáról, amely szerinte igazolja a tulajdonos házaspár (a kürtőskalácsos Kovácsék) azon felismerését a kovid évében, hogy nincsen kár, amiben ne volna haszon, rátért a lényegre. Hetek óta készültek erre a szülinapi bulira, „mi különösen büszkék vagyunk Tamásira, elvitte Farkaslaka jóhírét a világba, sokan miatta látogatnak hozzánk”, mondta. Az ötlet, hogy az ő és más irodalmárok ételeit tálalják az elkövetkező két hétben, onnan jött, hogy szerették volna nem csak íróként, hanem 

emberként is megismertetni, aki szeretett élni, enni is.

Elsőként Hadnagy Jolán helyi óvónőt, művelődésszervezőt hívta a kör közepébe, hogy meséljen még a falu szülöttéről. A négygyermekes édesanya, nagymama a születést örömünnepnek nevezte, ráadásul Tamásinál titokzatosság lengi be – mert nem tudni, hogy 19-én vagy 20-án született –, ahogy a halálát is: valóban a Zsil völgyi Lupeni-ba vitték-e a holttestét? – A legnagyobb öröm világot teremteni. Itt egy teremtett világ, ami méltó ehhez – tért vissza az alapgondolathoz, egyben dicsérve a házigazdák munkáját, a Kotyogót.

Ő is elmondta, hogy az író szeretett élni, társaságban lenni, ezért mindenkinek ajánlja, hogy olvasson, hallgasson, nézzen Tamásit, mert jó életérzést nyújt. Hogy mennyire szerette a hasát, arról két történetet is hozott nekünk. Az egyikben Márton Áron püspökhöz készült látogatóba, de – péntek lévén – tudta, hogy csak böjtös étellel kínálhatják. Nem is tévedett, puliszkával és tejjel várták, ezért még érkezése előtt jól beflekkenezett. „Köszöni, ő nem is éhes”, mondta, de a püspök átlátott rajta, és rákérdezett, hogy ugye evett már, és nem böjtöset. „Tudod, hogy bűn”, hányta a szemére, mire Tamási bevallotta, s frappánsan hozzátette: „Igen, de van egy jóbarátom, aki leimádkozza nekem”. ‚Hát, ha az Isten is székely volna”, válaszolt neki Áron püspök.

Balázs Árpád átad Hadnagy Jolánnak egy képet Márton Áronról.

A másik történet Tamási feleségétől származik. Egyszer odatette a pörköltet, mielőtt vacsorázni mentek valahová, s mire késő éjjel hazaértek, kaptak észhez, arra számítva, hogy füstölni fog a ház. De nem, a pörkölt nem égett oda. – Ez egy csoda, ahogy ez is, ma – utalt a rendezvényre. – Vegyük észre, milyen csodálatos helyen élünk, milyen jó emberekkel – használta fel rögtön a példát beszédéhez, amit egy Tamásitól idézett áldással zárt.

Őt a polgármester, Kovács Lehel követte, aki premiernek nevezte az eseményt, amelyben a gasztronómia ötvöződik a (nép)művészettel, az irodalommal.

„Fő, hogy dolgozzanak”, idézte Elek apót, ami szerinte nem csak a házigazdákra vall, hanem úgy általában a falu lakóira, akik építenek és alkotnak, mind hozzájárulva ahhoz a hírnévhez, amelyet Tamási hozott Farkaslakának. „Jó hallani idegenektől, hogy milyen gyönyörű a falu”, szerinte a Kotyogó is hozzájárul ehhez, büszkék rá.

Bíró Barna Botond a megyei tanács turizmusért felelős alelnökeként volt jelen az eseményen. Ő úgy látja, hogy a vendéglátás megváltozott, és ezt egyre többen ismerik fel. Élményturizmussá vált, nem lehet csak a látványosságokra alapozni, közben a külföldi vendégek száma megcsappant, ezért a belföldi piacot is be kellett lőni, magyarázta. Az éttermek pozicionálása szempontjából is egyre fontosabb, hogy kik főznek, külön gratulált a Kotyogó két sztárséfének, Balázs Hunornak és Bándi Dominak. A tálalás is fontos, hogy mennyire tudjuk „eladni” értékeinket, ahhoz tisztában is kell lennünk velük. Szerinte az ide látogatók kifejezetten kíváncsiak például a mi ételeinkre. S ha már ilyen szépen beszélt, Boti számíthat arra, hogy gyakrabban lesz túrósgombóc, kacsintott a séfeknek Ficsur, értékelve azt is, hogy a felszólaló politikusok nem nehezítették meg a várakozást hosszú beszédekkel.

Mert biza ebédidő van,

s még azt sem tudjuk, mivel készültek házigazdáink. Miután kiosztották a várva várt étlapokat, a szerepléshez szokott séfek vették át a szót. Balázs Hunor és Bándi Domi elmondták, hogy olyat szerettek volna, amilyenről még nem hallottak a Kárpát-medencében, ötvözve a hegyi, hagyományos gasztronómiát a modern technológiával. Tisztázták, hogy ne is számítsunk fine dining élményre, viszont a saját kézügyességüket próbálják belevinni a tálalásba. Miközben nyitottak a kritikára is, ha bármit másképp csinálnánk, vagy ha valamit hiányolunk az ismerős lucskos vagy töltött káposztából, a főtt marhából, a berbécstokányból, a csirkepaprikásból.

Nem is teketóriáztunk sokat a rendeléssel, csak azt kellett eldönteni, hogy ki mit kíván inkább: levest, főételt (abból is disznót, csirkét vagy marhát) vagy desszertet, netán mindhármat, ha megbírja a hasa. Ebből a szempontból jó taktika volt kicsit kiéheztetni minket, kongó gyomorral vágtunk bele a gasztrokalandba.

S hogy addig se unatkozzunk, amíg az ételek elkészülnek, eljött az előre megjósolt zene és tánc ideje az udvaron. A farkaslaki gyerekek népdalokat énekeltek, majd az udvarhelyi nyugdíjasok is daloltak, sőt, táncra is perdültek, s volt még idő a már meglesett kultúrcsűrben is alaposabban megnézni a kiállítást. A hivatalos megnyitón Kalamár György egy, a New York-ból hazatérő festőnő táskájából kiesett centet is ünnepélyesen átadott a Kotyogónak, szimbolikus alaptőkének. Rockefeller is egy dollárral kezdte, jegyezte meg tréfásan a nyugalmazott színész.

Mindeközben a konyhában bizonyára elő volt készítve minden, az étlap sem volt túlzottan szerteágazó, hogy ne most kelljen a konyhasegédet elküldeni a boltba alapanyagért. Nem is várakoztattak meg nagyon, mire lejárt a bő félórás kultúrműsor, meg a nézelődés, ülhettünk is vissza az asztalokhoz, máris hozták a leveseket: a Jókai-féle bablevest, Benedek Elek reszelt (tésztás) zöldséglevesét, Tamási lucskos káposztáját – ahogy felesége, az „énekes madár” Magdó készítette neki Kolozsvárott.

Az utóbbit sikerült megkóstolnom, a pont jól megfőtt, még ropogós káposzta az omlós csülökkel, a csombor-kapor ízesítéssel igazán étvágygerjesztőre sikerült, nem mintha azzal gondok lettek volna.

A második fogás az Arany-csirkepaprikás volt előttem, külön mélytányérban két, omlósra főtt csirkecomb, jó szaftosan, egy kisebb tányérkában mellette a túróscsusza. Bár én összekeverve szoktam enni mindent, hogy egyszerre érezzem az ízeket, meg kell hagynom, hogy külön-külön villázva is abszolút élvezhető volt a köret és a főétel. Végül azért csak nem tudtam megállni, hogy a megmaradt paprikás-tejfölös öntetet a túrós laskával mártsam ki, a kenyeret inkább kihagytam a buliból.

Meg is dicsértem a séfeket, hogy pont olyanra sikerült minden, ahogy szeretem, ahogy édesanyám szokta elkészíteni. Kicsit furcsán nézett rám Geppa, pedig ennél nagyobb bókot tényleg nem adhatnék házias ételre, szerintem pont ez a lényege a hagyományos gasztronómiának: a több évtizedes tapasztalat, meg a generációról generációra továbbadott recept.

Egyébként a szomszédaimat se hallottam panaszkodni Tamási másik kedvencére, a pirított puliszkás berbécstokányra, vagy Krúdy krumplipürés marhaszeletére, meg Kányádi töltött káposztájára sem. Ekkor, a főétel után még nem éreztem, hogy ne bírnék többet enni, így bátran bólintottam a pincérnek, mikor kérdezte: jöhet a desszert?

Gárdonyi egri gömbpalacsintáját kértem, ilyet tényleg nem ettem még. Persze, ismerős volt a diós palacsinta, a vaníliaöntet, meg a madártejből a hab is, de ebben a kombinációban még nem. Ráadásul bontás után kiderült, hogy ebben bizony mazsola is van, ami nem nagy kedvencem, de ebben az összeállításban az is jól esett, az ízek és állagok nagyon passzoltak egymáshoz. Csak egy baj volt, hogy annyira telítődtem, a haboskávéra már nemet kellett mondanom, bármennyire is kívánta a szemem.

S ez még nem minden!

A séfek azt ígérték, hogy a két hét leteltével is szeretnék folytatni az akciót, mert csak néhány író, költő kedvencét tudták most feltenni az étlapra. Körülbelül 25 szerzőről kellett leszűkíteniük a kört, az volt a fő szempont, hogy Tamási mellett legyenek még közeliek, mint a kisbaconi Benedek Elek, a nagygalambfalvi Kányádi, meg néhány magyar órai „kötelező” is kerüljön be, mint Gárdonyi, Jókai és Arany.

– Közösen találtuk ki, megpróbáltunk olyanokat kiemelni, akik közelebb állnak hozzánk. Elég sokat kutattunk mi is, szerencsére van internet, de édesapám is segített, ő a támaszom, segítő kezem mindenben. Amikor megálmodtuk, akkor ő támogatott ebben, és felajánlotta, hogy összeszedi az ételeket – mondta el Balázs Hunor.

Bándi Domival ketten azt szeretnék, ha egy olyan esemény lenne, amit minden évben meg tudnának szervezni, legalább Tamási születésnapján, amivel a legjobban össze tudták kötni a kezdeményezésüket. – Tamási születésnapja el volt csépelve, a Szenes napokkal lejáratták, ezért színt akartunk hozni Farkaslaka életébe, meg a gasztronómiát is új szintre emelni. Aki miccset akar enni, az nem minket keres – húzta ki magát a két udvarhelyi szakács, akik jövőre, a kimaradt magyarok mellé, román szerzők ételeit is betennék. S ha valamelyik tálnak nagyobb sikere volna, az bármikor felkerülhet a táblára, alkalmi ajánlat formájában. 

A farkaslaki vendéglősök október 3-áig várnak az ünnepi menüvel, könyvjelzővel terített asztallal. Minden délután 17 órától Pálffy László gitárművész fog zenélni, szeptember 24-ére pedig Csomor Józsefet és Zerkula Györgyöt, a régi Siculus Fesztivál egykori fellépőit hívták meg.