Székelyudvarhely százéves polgári házai mellett elhaladva gyakran eltűnődöm: mi mindenről mesélhetnek, mit rejthet belsejük, hány és hány generáció nőhetett fel bennük? Miközben a város látványosságai között böngésztem a Tourinfo oldalán, bukkantam rá a József Attila utca 26. alatti családi házra, melyben a 16-17. századot megidéző, saját készítésű ruhákkal berendezett kismúzeum működik.
A fotók a szerző felvételei.
Az 1910-ben épült polgári lakás Kalamár György nyugalmazott színművész és Simó Júlia otthona, akinek szülőháza a 2016-ban, a klasszikus formavilág megtartásával felújított ház.
– Előfordult, hogy leszólítottam az egyik szomszédunkat – meséli nevetve Simó Júlia. – Mondom, most jössz hozzánk, ide be. Nem kávézni, nem teázni, megnézed a kiállítást és meghallgatsz. Feljött, és azt kérdezte csodálkozva: a mi kicsi utcánkban ilyesmi van?
A letisztult, nagy belmagasságú ház különleges időutazásra hívja az oda betérőket: a Simó Júlia által aprólékosan és nagy szeretettel megvarrt korhű ruhák különböző történelmi korszakokba vezetnek be. Munkái a lakás három szobájában tematikusan vannak elrendezve: az első szoba a történelmi szoba, melyet tizenhetedik századi ruhakölteményekkel rendeztek be, és itt kapott helyet egy 1700-as évek eleji szamosújvári örmény pár viseletének rekonstrukciója is.
Tovább menve, a második szobában még több örmény viseletet tekinthetünk meg olasz, francia, osztrák és magyar reneszánsz ruhák társaságában, melyek látványától lenyűgözve lépünk be az utolsó, együttélés szobájának nevezett helyiségbe, ahol különböző népcsoportok viselete vár ránk.
A Casa Rustica alkotóműhelyt 1993-ban hozta létre a székelyudvarhelyi születésű Simó Júlia azzal a céllal, hogy az erdélyi nemesi, polgári és népi viseleteket stilizálja, napjainkban is hordhatóvá tegye. Amint azt elmondták, számukra az jelentette a kiinduló kérdést, hogy hogyan lehet a népi és a polgári viseletet, pontosabban a szabást elegánsan, divatosan, a mai kor ízlésének megfelelően viselhetővé tenni.
Az alkotóműhelyben elkészült, évek során felgyűlt munkákból kismúzeumot rendezett be családi házukban Júlia és férje, György, aki – felesége munkáját segítve – korabeli dokumentumokat, festményeket, monográfiákat kutatott fel a viseletek pontos rekonstruálásához, hiszen mind a szín, mind az anyag tekintetében korhűnek kell lennie a ruhának, és esztétikai szempontból is találniuk kell a ruhadaraboknak.
Júlia varrás iránti szeretete
már egészen korán, kisgyermek korában megmutatkozott:
„tízévesen, varrónő nagynéném mellett, Rugonfalván tanultam meg varrni, aki inaslányokat tanított be. A vakációban mindig mellette voltam, és amikor őket varrni tanította, mindig szólt nekem is, hogy: gyere, gyere gyorsan. És akkor leültem a székre, és magyarázta: hátul hét centi a válltól, elöl a nyaki résznél három centi – mesél arról, hogyan használta fel a nagynénjétől kapott tudást.
Simó Júlia, amint a nagynénjéről készült fényképet mutatja.
– Én magas, vékony lány voltam, más mint a többi, ezért olyant varrtam, ami számomra is előnyös volt. Akkoriban még nem voltak szabásminták, így ezeket már magamnak kellett tudni – idézi fel a kezdeteket Júlia, aki a késő harmincas éveiben egy budapesti divatlap versenyének második díját is elhozta saját készítésű ruhájával. – Később megjelent a Burda női divatmagazin, amiből a szabásmintákat az én elképzeléseim szerint alakítottam át, majd ‘92-ben elmentem a divatlap Gellért Szállóban rendezett versenyére a saját készítésű ruhámmal.
– Felkötöttem a ruhámat, így miniruhává alakítottam, de volt hozzá kabátom és muff is, mert ugye régen ezt húztak kesztyű helyett az elegáns nők. Ezekre azt a kígyómintát tetettem, amire Haszmann Pali bácsinál, a múzeum ládájában találtam rá, és akkor beléptem a közönség elé: fekete harisnyában voltam, kigomboltam a kabátot, kiengedtem a szoknyát, és megfordultam, és leesett a ruhám alja, hosszú lett belőle. Ezután bemutattam összegombolt kabáttal is, majd jött a finálé: levetettem a kabátot, így szabadon látszott elöl a ruha kivágása, éppen csak annyira, hogy dekoratívan kilátszódjon a mell oldalsó része. Hát persze, hogy második díjat nyertem, és még egy varrógépet is kaptam, díjként. Ez egy nagy motivációt jelentett számomra. Akkor hagytam ott a szakmám, mert én előtte építészetit végeztem Kolozsváron – meséli az alkotóműhelyhez vezető történetet.
– Ez a ruha még most is jó rám, Bukarest utcáin szoktam sétálni benne – teszi hozzá mosollyal az arcán.
A ház első, történelmi szobájában
legfrissebb munkáit csodálhatjuk meg: egy 17. századi erdélyi nemesi férfiviselet és Esterházy grófnő ruhájának rekonstrukcióit, melyeket három hónapon át, gyakran éjjelbe nyúlóan készített el, és történt, hogy még férjét, Györgyöt is felköltötte.
– Előfordult, hogy varrás közben éjjel fél kettőkor eszembe jutott, hogy a férjemnek van egy régi kalapja. Felmentem az emeletre hozzá, és mondom: apa, kelj fel, add ide a legrosszabb kalapodat, mire ő azt kérdezte, miért, megyünk valahová?. Mondom nem, csak add ide. És akkor ide adta az egyik régi kalapját, számolgattam, a térből levetítettem a síkba, terveztem, és így lett meg a kalap a viselethez – mesél az alkotófolyamatról.
Ahogy Simó Júlia és férje, György lelkes rendhagyó történelemóráját hallgatom, magam előtt képzelem Esterházy Ferencné Thököly Katalin alakját, amint gyönyörű ruhakölteményében minden szem rászegeződik a bálon, miközben büszkén viseli gazdagon díszített eljegyzési násfáját.
– Nézd csak, ez a násfa. Akkoriban nem volt eljegyzési gyűrű, és akinek ilyen volt a nyakában, annak már megkérték a kezét, nem volt többé hajadon. Ezt Udvarhelyen, az évfolyamtársam készítette, Policsek Mari – mutatja Simó Júlia a gyönyörű, aprólékosan díszített ékszert.
Júlia és György huszonkét könyvet tanulmányozott át, hogy a lehető legpontosabban vissza tudják adni az akkori viseletet, majd ezt követte a két ruha varrása.
– Nagyon érdekes volt tanulmányozni a viselettörténetet, azt, hogy bizonyos ruhadarabok milyen történelmi fejlődésen mentek keresztül. A régi korokban rengeteg arany-, smaragd- és gyémánt gombot hordtak ruháikon a nemesek, hiszen akkor nem volt OTP bank, sem széf, és elég zűrzavaros periódus volt – magyarázza György. – Ha menni kellett, akkor a vagyonukat úgy tudták menteni, hogy egyik mentéjüket a hátukra kapták, a másikat az ölükbe, és „anyjuk, gyere menjünk. Fel a lóra, s tűnés el.” Az akkori ember a vagyonát a ruháján hordta, melyeken a tizenhetedik század elején a piros, a kék szín dominált.
– Most gondolom el, apa – mondja Simó Júlia, miközben felnéz a nagymamájától kapott képre –, meg kéne csináljam én Rákóczi ruháját. De komolyan! Meg kéne csináljam ennek az alapját.
Simó Júlia és Kalamár György fiatalosságának titka talán éppen ebben rejlik: alkotási vágyuk elapadhatatlan, telis-tele vannak új ötletekkel, melyek kivitelezéséhez szívesen fogadják a pályázati támogatás lebonyolításában segítő kezeket. A József Attila 26. szám alatti családi házukban berendezett kismúzeumot – mely látogatása adományos alapon működik –, bárki megtekintheti, a korhű történelmi ruhák látványa mellett rendhagyó tárlatvezetésben is részesül majd.
