Forrás: SZÁSZ Zsuzsi

Radu a neve, és az a szupereje, hogy építészetet végzett, mutatkozik be Radu Negioță, miután egy „Szervusz, Udvarhely!”-jel köszöntötte a közönséget. Nem tudta nem észrevenni, hogy vagyunk annyira kedvesek, és még a város nevébe is belecsempésztük az arhitectura első három betűjét, néz hátra a TEDx Udvarhely feliratra.

Ha egy következő generáció meg akarná érteni, hogyan élünk, 

és csak a televízióból tájékozódna, érdekes képet kapna: azt hihetné, ki tudunk ugrani pisztollyal lövöldözve egy helikopterből, amit gond nélkül állítunk a feje tetejére a levegőben mondjuk a Közel-Keleten homokkal a szemünkben, és több mint tíz kilométert teszünk meg könnyedén, sorol néhány filmjelenetet. Mindezt órákon át, nap mint nap, és közben nem fázunk, izmaink minden körülmények közt tökéletesen működnek. Vagy barlangokban tudunk bújkálni anélkül, hogy szemfertőzést kapnánk, elkezdenénk köhögni, esetleg tüdőgyulladást kapnánk a hidegben.

– Legyünk őszinték, a valóságban ezek a dolgok nagyon máshogy működnek. Szükségünk van komfortra – jelenti ki. Nem vagyunk csigák, akik mindig magukon viselik az otthonukat, de mégis fontos szerepe van az életünkben. 

A lakásunk nem olyan, mint a box utca a Forma 1-es pályán, hogy 10 másodpercet töltünk ott, hanem naponta legalább 10-12 órát otthon vagyunk, mialatt feltöltjük az akkumulátorainkat mondjuk egy esti filmes pihenéssel vagy alvással, megmosakszunk, táplálkozunk, magyarázza, majd hozzáteszi, tulajdonképpen olyan ez, mint egy anya-gyerek kapcsolat.

– Lágy és érzékeny kapcsolat van köztünk és a falak között

– mondja, és részletezi, hogy ez a kapcsolat mindazokból a felszerelésekből áll, amiket azért használunk, hogy kényelemben éljünk: a kanapéból, a puha ágyból, a könyvespolcból, a kályhából és a hűtőből. Mindazokból, amik megkönnyítik az életünket, és lehetővé teszik, hogy ne állva aludjunk, ne a tábortűz fölött készítsük el az ételünket és így tovább. Ezek közül az egyik legfontosabb, hogy közben megmaradjon az az érzésünk, hogy nem vagyunk megfosztva a szabad mozgástól a kanapék és a könyvespolcok között, hogy szabadok vagyunk.

Az ő története a komfortról szól

Háromszereplős történet: van a jófiú, ő, mert ő mesél, van a rossz, az ingatlanfejlesztő, aki nem érzékeny, ha a társadalom kényelméről van szó és az ismeretlen katona, aki nem tudja, milyen környezetbe fog kerülni, és hogy fog élni, ha új lakást vásárol.

Ha nem jegyzeteltél a TEDx-en:

Darvas Piroska: Ki kell próbálni, csendesedjünk el!

Chris Worman: A szabályokat meg kell szegnünk a jövőnk érdekében

Lukács Csaba: ha nagy a baj, akkor az ember, és nem az állat bújik elő belőlünk

Oana-Maria Rotariu: Túlélte a Colectiv tűzesetet, és felrúgta a szépségről alkotott ideálokat

Hány Burj Khalifát tenne ki egy zetabájtnyi telefon?

Jukka Sinnemäki: Meglátni a gyerekben a láthatalant

Bedő Imre: életet kell adni és hagyni 

Mindig van egy reshape, és van annak egy x plusz egyes verziója is

Behúzott kézifékkel nem lehet előre menni

Van az a színvakság, ami gyógyítható

Botházi Mária: Soha nem engedjük felnőni magunkat igazán?

Te hány percet nevetsz egy nap?

Kicsit megint jobb lett itt, mint Csíkban?

A román jogban az akadálymentesítés elve működik – ami azt jelenti, hogy a dolgokat kezdettől fogva át kell gondolni és meg kell tervezni, hogy könnyen használhassuk őket – a biztonságosság elve mellett, hogy a házunk nehogy leégjen például. Az ingatlanfejlesztő azért rossz fiú, mert nem tartja be a szabályokat, és azt hiszi, hogy nincs társadalmi felelőssége, annak ellenére, hogy a biznisze egyike a legjövedelmezőbbnek. 

– Amit itt látunk az egy terem – néz körbe –, ebből egy ingatlanfejlesztő több apartmant tud csinálni, ahol mindegyik kényelmes és természetes fényt kap, vagy még több szobát, amelyek olyanok, mint a zsúfolt lakónegyedekben találhatók –  az ablaktalan konyhákra gondol, pontosít, ami az utóbbi időben egyre gyakoribb „trükk”. 

A lakásvásárlások hetven százalékánál a vásárláskor gyakorlatilag szerződést kötünk, 

előleget fizetünk egy mosolyért, egy kézfogásért. Csak egy tervet mutatnak a döntéshozáskor, ami a vásárlóknak nem sokat mond. Ő a problémával 2015-ben találkozott először, diákoknak tartott előadást a lakások tervezéséről és elosztásáról, pozitív példákat akart vinni az órára. A könyvtár zárva volt, ezért a Google-en kezdett két- és háromszobás eladó lakásokat kezdett nézegetni. 

Az elsőt Bukarest külvárosában nézte meg, nagyon kicsi szobái és ablakai voltak. Talán nem volt szerencsés, gondolta. A második lakásnak a beosztása volt rossz. Miután megnézett 10-15 lakást, rájött, az ingatlanok több mint ötven százalékának hasonló problémája van. Azon tűnődött, hogy az egyetemen tanultakat miért nem tartják egyesek tiszteletben. Arra jutott, hogy egyrészt nem tartják be a tanultakat, másrészt nem hatékony az adminisztráció, és az építészek nem élhetik ki a kreativitásukat. 

Létrehozott egy felületet a közösségi oldalon a rossz beosztással rendelkező, rosszul megtervezett otthonoknak. Ez egy 25 lájkos Facebook-oldal volt kezdetben, néhány hónappal később pedig egy folyóiratban is bemutatta ezeket az otthonokat, és a Facebook-oldalt is megemlítette. Azóta az oldalnak 30.000 követője van. Lakásvásárlás előtt állókkal is beszélgetnek, a rossz példákból pedig egy könyvet is kiadott, meséli. 

Az ingatlanfejlesztőnek az az érdeke, mint minden vállalkozónak, hogy a lehető legnagyobb árréssel adjon el. Tehát kis és rossz minőségű lakást minél drágábban. Erre különböző trükkök léteznek, de mindegyiknek a felhasználó issza meg a levét. Ha a lakásban lecsökkentik a konyha vagy a nappali méretét, akkor nem lesz elég ablak, előfordulhat, hogy a nappali középen kevés fényt kap, a hálóbába a nappalin keresztül kell eljutni, a konyha nem kap fényt – és nem egy olcsó, hanem egy középkategóriás lakásról beszélünk, említ példát. Hogy ne lepleződjenek még a vásárlás előtt le, különböző kommunikációs trükköket használnak: a fejlesztőknek van egy rendszerük, ami jól működik, vonzó 3D-s szimulációkat használnak, bevezetnek egy olyan kommunikációs rendszerbe, ami nekik megfelelő, nyomást gyakorolnak, gyorsan el akarják adni a lakást: ha nem fizetsz előleget, nem kapod meg, olyanokkal sürgetnek, hogy még ketten nézik, sietned kell, különben elveszíted. 

– Ha ez az ingatlanfejlesztők kommunikációs szabálya, akkor break the rules! 

– buzdít. Ha meg akarják mondani, hogy mi a jó neked, akkor köszönd meg, de ne félj megkérdezni, hogy lesz-e természetes fény, lesz-e másik tömbház, ami árnyékot vet, két és fél méteres lesz-e egy parkoló vagy kisebb, hogy még az ajtódat is alig tudod majd kinyitni. Ha siettetnek, lassíts, túl azon, hogy egyeztetsz a családdal, nézd meg azt is, mit mondanak mások a fejlesztőről, és nem utolsó sorban beszélj egy építésszel, dizájnerrel. Megfontoltnak kell lenni, mert az ingatlanfejlesztő nem fogja később az igényeidet megoldani, figyelmeztet, ha van például egy nagy szekrényed, de a lakás kisebb, akkor nem fogja érdekelni, hová teszed, vagy fel tudsz-e úgy állni a WC-ről, hogy ne kelljen megölelned a mosógépet.

Azoknak a rossz lakásoknak, amiket az oldalon bemutatunk, mind van gazdájuk, mondja. Sőt gyakran megkapja azt, is, hogy nyugaton még kisebbek a lakások. De ő nem ért egyet velük, az 1960-70-80-as években még teljesen tiszteletben tartották a modern építészet nemzetközi kongresszusának alapelveit. Ha kommunizmusban ezek az elvek nem kerültek veszélybe, akkor most miért érjük be kevesebbel, értetlenkedik. Jelenleg ő egy olyan algoritmuson dolgozik, ami lehetővé teszi a lakások komfort szerinti csoportosítását, osztja meg a terveit, a színpadról pedig egy közönséghez intézett felszólítással távozik: „Breake the rules, make your own rules.”