Ő mintha magyarabbnak tűnne, mint én

fotó: Pál Edit Éva

Arra a kérdésre, hogy mennyire vagyok magyar, nem tudom, és talán soha nem fogom tudni a választ. Mert a magyar tőlem nagyjából annyira van távol, mint a román. Március 15-e van Székelyudvarhelyen. A Mokka előtt egy magyar (értsd: magyarországi) nő a saját, sajátos akcentusával felmutat az oszlop tetejére, ahol egy székely zászló és a széttépett magyar zászló lobog, és azt mondja: „Nézd csak, a mi zászlónk!”. Belekap a zászlójába a szél, látja hogy sávokra van szakítva, és A tanú című filmből gondol idézni, hogy „kicsit sárgább, kicsit savanyúbb, de…”.

Vajon tudja, hogy miért van itt sávokra szaggatva? Vajon azt hiszi, hogy a székely így fogalmazza meg az anyahontól való elszakadás ősi fájdalmát? Vajon tudja, hogy az udvarhelyi székely „még csak azért is”, mert „csak ennyink maradt”, ki fogja rakni az összes nem román zászlót, ami a padláson van? És vajon tudja, hogy nem azért, mert „kicsit sárgább, kicsit savanyúbb, de” az udvarhelyi székely ugyanolyan magyarnak érzi magát, mint amilyen magyarnak érzi magát ő – a nő, a saját sajátos akcentusával?

Elképzelem, ahogy megérkezett Németh Szilárd

és a kísérőbizottsága, leparkolta a sofőrje magyarországi adófizetők pénzén vásárolt Audiját, vagy Mercijét egy székelykapu elé. És a sok jó székely mit csinál, ha magyarországi vendége van? Előveszi a disznóvágásból lefagyasztott véres-májast, a legjobb szilvapálinkáját, a legpityókásabb kenyerét, az asszonnyal töltött káposztát főzet, hímzett abrosszal asztalt teríttet, és korondi tálakban házi tyúkhúslevest tálal.

Viccelődik, mert a székely férfi alapvetően derűs alkat, az asszony sürög-forog, mert a székely asszony alapvetően házias. Ez mindig így van, jöjjön akárki vendégségbe akárhonnan. De ha a magyarországi jön, akkor kényszeres megfelelési vággyal vegyes büszkeséggel ülteti őt az asztalfőre. Egy szorongással a torka és a gyomorszája között ül a székében, és gondolkodik.

Gondolkodik, hogy „ő is magyar, én is magyar vagyok. De ő mintha magyarabbnak tűnne, mint én. Vagy legalábbis nem olyan magyar, mint amilyen én vagyok.” Gondolkodik ezeken magában, s egyszer csak megszólal a magyar: „Hallod, Lacikám, tölts már még egyet abból a finom pálinkádból!”. A székely férfi, miközben tölti a pálinkát, arra gondol, hogy tökéletesen értette, mire vágyik a vendége, de vajon a székely komája ezt hogyan mondta volna másképp.

Miért van, hogy állandóan azt érezzük, hogy be kell bizonyítanunk, hogy

hasonló magyarok vagyunk, mint a magyarországiak?

Hogy akármilyen magyarországi jön ide, ő is azt érzi, hogy „szegény székelyek”, és mi meg azt érezzük, hogy „milyen jó a szabad, nem elnyomott, gazdag, civilizált magyarnak”?

Hogy még a távolból is örülünk, hogy nekünk „szegény székelyeknek” lett végre egy vezetőnk, aki foglalkozik velünk. Örülünk, hogy minket, „szegény székelyeket” megemlítenek azokon a tévécsatornákon.

Örülünk, hogy nekünk „szegény székelyeknek” küldenek többmillió forintokat, hogy felújíthassuk, felépíthessük azt a sok épületet, amit még annak idején szintén magyar pénzből építettünk, de a sok „büdös román” nem adott pénzt, hogy gondozzunk.

Úgy örülünk, hogy minket „szegény székelyeket” végre megint támogat valaki, s küldi a pénzecskét, s megmondja, hogy igen, Lacikám „tökre bejön a pálinkád”, hogy igen, Lacikám a Marikával megérdemlitek azt a sok pénzt. Úgy örülünk, hogy nekünk „szegény székelyeknek” különösebben soha nem kellett, és egyelőre nem fog kelleni csinálni semmit.

Nekünk „szegény székelyeknek” látszólag semmit nem kell ezért a pénzért cserébe adni vagy csinálni. Kapunk pénzt, állampolgárságot, magyarságérzetet, mindent, amit kell. Mi „szegény székelyek”

csak üljünk a kényelmes seggünkön, és ne csináljunk semmit.

Mi „szegény székelyek” inkább főzetjük az asszonnyal tonnaszámra a húslevest, főzzük a végtelen mennyiségű szilvapálinkát, mert azt sokkal könnyebb, mint megkérdezni egymástól, hogy „hallod-e, te mennyire érzed magad magyarnak?”. A „szegény székely” néptáncol, és népviseletben jár templomba egyfolytában, és székelykapuja van. A „szegény székely” egy gyöngytyúktoll a magyarság kalapján, egy dísz, amivel ékeskedik a „magyar”.

Mi a székely a díszein kívül? Nem akar vajon valamit magától magának csinálni? Nem tudja kezelni a köztes létet? Hát milyen tökös székely az ilyen? Nem a jéghátán is? Nem furfangos és talpraesett? Hanem ingyenélő és pitiző? Mire tanítja a székely a gyermekeit? Nem arra, hogy önmagad legyél, s ne hagyjad, hogy mások mondják meg, hogy mit csinálj?

Kinek raktuk ki mi valójában a sok magyar zászlót?

Nem a románoknak és a magyarországi magyaroknak? Az egyiknek azért, hogy „még csak azért is”, mert „csak ennyink maradt”, a másiknak, mert hiába vagyunk otthon, akkor is ő ül az asztalfőnél.

A szabadságharc napján én azon gondolkodom, hogy van-e a FIDESZ által nem felvásárolt, tehát szabad magyar sajtóm itthon, hogy van-e felelős kisebbségi magyar képviseletem Bukarestben, hogy elégszer összeülünk-e és megbeszéljük-e, hogy kik vagyunk és mit akarunk.

Azon gondolkodom, hogy egyenlőek vagyunk-e a körülöttem élő nemzetekkel, hogy a képviselőim, azért képviselők-e, mert jól megfizetik, vagy mert szenvedélyes harcosai a közösségeik szolgálatának, azon gondolkodom, hogy mit teszünk a velünk együtt élő többi kisebbségekért, hogy ők is otthon érezzék magukat (romák, melegek, mélyszegénységben vagy fogyatékkal élők, stb.).

Azon gondolkodom, hogy mennyiben és hogyan aktuális a tizenkét pont. Azon gondolkodom, hogy te és én szabadok vagyunk-e itthon.