Ünnep ide vagy oda, enni mégiscsak kell, főleg, ha lefárasztják az embert a politikusok.

fotó: Szabó Apor

Koszorúk, jól mutató huszárok, hangzatos beszédek, sok-sok zászló és kokárda, himnuszok, meg egy kis zene és szemfényvesztés a népnek – néhány újdonságot leszámítva nagyjából ugyanúgy zajlott a március 15-ei ünnep a Patkóban, mint bármelyik másik évben. Az emlékezetesebb pillanatokból, élményekből, benyomásokból szemlézünk a végül fél 3-ig tartó eseményről.

Már egy órával az ünnepség előtt lezárták az autós forgalmat, így a gyalogos ünneplők birtokba vehették a teret, kipróbálhatták, hogy milyen üdítő is volna autók nélkül a központ. A napsütés is partner volt ebben, a szokásosnál jóval többen korzóztak a Kossuthon. Úgy néz ki, elengedték az udvarhelyieket a munkából, de valószínűleg nem azért, hogy eleget tegyenek a moldvai autópálya-építő felhívásának. Egyértelmű volt, hogy merre tartanak: irány a Patkó!

A színház elől 11.20-kor induló huszárok egy kis borsot törtek az autósok orra alá, míg a Küküllő szállodától a Rákóczi utcai körforgalomig, és onnan vissza haladtak a Márton Áron térre a Kossuthon át, de azok dudaszó nélkül, türelmesen követték az ünnepi parádét.

A színészek forradalma idén elmaradt,

ám Nagy Pál igazgató vezetésével néhányan idén is beöltöztek korabeli ruhákba, és egymásba karolva meneteltek a színháztól a Patkóig.

Alig néhány perccel fél 12 előtt értünk a helyszínre, ahol még foghíjas, de egyre népesedő tömeg várta, hogy kezdődjön a műsor. A hazafias érzelmű pedagógusok mozgósító ereje szemmel látható: a csoportokban álló gyerekek kezében zászlócska, mellükön kokárdácska. S ha nem volna elég a zászló, akkor lehet venni a (házigazda?) MPP Székely zászló feliratú sörsátránál, amit a református templom tövében húztak fel.

A polgármesteri hivatalra – mivel hivatalos magyarországi személy van a városban – visszakerültek a januárban levetetett szimbólumok. A tömegben egy félig székely, félig magyar, középen pedig Nagy-Magyarország térképes, monarchiabeli címeres zászló hívta fel a figyelmet. Román zászló csak annyi, amennyi muszáj: a közintézmények homlokzatain és a színpadnál a magyar és helyi zászlók kíséretében.

Idén megfordult a műsorrend. A cserkészek által nemzeti szalaggal körbevett és őrzött Vasszékelynél egyenként koszorúznak a helyi elöljárók, a meghívottak, egyházak, pártok, civil és ifjúsági egyesületek, intézményvezetők s az elesett hősök utódai is. A helyi RMDSZ-esek egy szolid körben, a nép gyűrűjében várják, hogy eleget tehessenek a nekik szánt mellékszerepre, mert színpadra ők ma bizony nem kerülnek. Hogy nem kaptak szót, vagy nem is kértek, nem tudjuk.

A látszólag véget nem érő koszorúzás nem hatja meg különösebben a várakozó embereket. A kismamák kedélyesen csevegnek, mások zavartalanul telefonálnak, a gyerekek játszanak, rég nem látott ismerősök osztják meg egymással mindennapi gondjaikat. „Leves van, de kettőig biztos eltart” – mondja egy néni a telefonba.

Az utolsó koszorú elhelyezését követően a színpad felé haladó konvojban a sztármeghívott Németh Szilárdot megszólítja és átöleli egy ősmagyarnak öltözött rajongója. Rajta kívül néhányan népviseletben vagy Bocskai-kabátban ünnepelnek, a többség sötét posztókabátban van, a kisebbség sportosabb öltözetben. Azonban mindenkinél van zászló, kokárda. Kicsikutya, nagymama, kisbaba sem kivétel ez alól.

Pontban a déli harangszóra egyként fordult sarkon a tömeg. Megjelennek a huszárok. Végre történik valami. Mi tagadás, szép a huszár, lányok is vanna köztük, azok sem csúnyák, lehet legeltetni a szemeket a kellemes napsütésben. Csak a lovakkal járó szag rondít bele kicsit az idillbe, de mit csináljunk, ha ezzel jár? A magyar ezer éve ezt kell, hogy szívja, benne van a vérében. Hosszú percekig folyik a bámészkodás, vezényszó nélkül is többen magasba emelik zászlóikat.

A magyar himnusz töri meg a csendet az Oroszhegyi Fúvószenekar kíséretében. Rövid, magyaros népzenei műsor után az egyház képviselőit hívják mikrofonhoz.

Dicsértessék, Békesség, Isten áldja

– üdvözli a lelkészeket a műsorvezető, akik ezt a nép felé fordulva viszonozzák. Érződik az ökumenikus koncepció, a prédikációk végén lejátszott Ave Maria mégis eltolja egy kicsit a domináns katolicizmus irányába az ünnepséget. Elvégre katolikus a polgármester is. Éppen ő következik.

Félénk tapssal üdvözlik az emberek Gálfi Árpádot, aki megismétli az egyházi köszöntéseket a lelkészek felé, majd népéhez szól. Meglepően jól artikulált beszédében arra panaszkodik, hogy politikai célokra használják a magyar kártyát Romániában. Cserébe a ő a román kártyát húzza elő: hogy így köpönyegforgatók meg úgy elnyomnak minket, megfélemlítésről beszél meg veszélyekről, amik ránk leselkednek. A Habsburg uralomhoz és a szovjet megszálláshoz hasonlítja a román fennhatóságot, amely a feljelentők cinkosa.

Nem nevezi meg a „provokátort”, de nyilvánvalóan Dan Tanasă-re céloz, aki a hivatal ellen a székely zászló miatt nyert pert. Gálfi a történelmi kudarcok ellenére „győzelemre született nemzetnek” nevezi népét, amelynek „kétszáz éve változatlan a szabadságvágya”, majd üzeni Bukarestnek, hogy „nem tegnap érkeztünk az esti gyorssal”,

„kényszerzubbonyt nem tudunk elegánsan viselni”

meg „nem olyan rossz rabnak lenni, ha szökésen gondolkodunk”.

Érdekesség, hogy – a magyar kormánytól élesen eltérően – dicséri a multikultit, amikor arra emlékeztet, hogy eltérő nemzetiségű és vallású forradalmárokból kovácsolódott össze a nemzet ’48-ban. Zárszóként háromszor is megkérdi, hogy rabok legyünk vagy szabadok, ezt tapssal nyugtázza a közönség. Elöl mintha tovább tartana pár másodperccel, talán a rajongók vagy csak visszhangzik a mikrofonból.

Saját nemzeti rockerünk, Orosz-Pál Levente intermezzója után Németh Szilárd, magyar honvédelmi államtitkár, a Fidesz alelnöke váltja a Gálfit a porondon. S hogy már a jóisten is Fideszes, mi sem bizonyítja jobban, hogy a nap is éppen akkor bújik a felhők mögé, amikor Németh kimondta a varázsszót: „itt, a Vasszékely árnyékában”.

A szerkesztőségben fogadtunk, hogy ki mondja ki előbb, „milyen sokan vagyunk” ezen a „csodálatos ünnepségen”. Németh egymás után háromszor mondta ki, s hogy mindez „Udvarhely megyében” történt, az már csak hab a tortán. Dicsérte azt is, hogy milyen szépen tudunk együtt ünnepelni, felekezettől és pártszínezettől függetlenül, ezek szerint nem tűnt fel neki az RMDSZ mellőzése. Már öt percnél tartottunk, amikor belevágott a tulajdonképpeni beszédjébe.

A szabadszájú politikustól picit többre számítottunk, de beszédében csak jól betanított papagájként ismételgette a fentről kiadott, a híradóból már ismerős szlogeneket. Hogy a keresztény értékrendet meg kell védeni a bevándorlóktól, a nemzeteket pedig a biradolomtól, amelynek most a központja Bécs helyett Brüsszelben van, és amely újra láncba verné az alig néhány évtizede igazán szabad nemzeteket.  A vérengzés nélkül lázadó magyar ugyanolyan jó ma is, mint ’48-ban, az ellenfél ugyanolyan gonosz, csak katonák helyett (Soros-)zsoldosokat küld a birodalom, akik segítenek elárasztani bevándorlókkal Európát, de a hős magyarok most is megvédik hazájukat. A közbeékelt taps elmaradt, pedig érezhetően hagyott hatásszünetet.

„Eljött a mi ’48-unk” – folytatta az oroszlánszívű államtitkár, szabadságharcnak nevezve Budapest ellenállását. Amikor egy lépésre van attól, hogy bejelentse Magyarország kilépését az Unióból, hirtelen az európai parlamenti választásokraés egy újabb kisebbségi polgári kezdeményezés aláírására  buzdít . Skizofrén állapot, de a politikában már semmi sem lepi meg az embert. A „székely testvéreket” még egyszer megsimogatja egy Petőfi-idézettel. Tapssal jutalmazza a közönség, de nem viszi túlzásba.

Mezei János országos MPP-elnök olyan, a nemzeti romantika nagyjaiban irigységet támasztó, gondolatokkal vágott bele ünnepi beszédébe, hogy a magyar ember számára a tavaszt a kokárda kitűzése jelenti, meg hogy ilyenkor megfürdeti lelkét a hősök emlékezetében – avagy tessék csak bátran a képzavaros mocsárban úszkálni. Mezei csatlakozik Gálfi párttársa gondolatához, hogy a magyar valójában mindig győztes volt, hiszen túlélte legyőzőit. Csak kár, hogy mindig jött helyette valaki más, jegyezzük meg.

Nem maradhattak el nála sem a történelmi analógiák: ma sem vagyunk szabadok, rajtunk a sor, ma is vannak Széchenyik, Petőfik meg Táncsicsok (Bekéék?) stb. Szeretné, ha egyszer megünnepelhetnénk Erdély, Partium, Székelyföld önrendelkezésének kivívását, „nemzeti létünk utolsó járomát összetörve”. Természetesen az igazi forradalmár MPP-s, szótárából hiányzik a beletörődés, a félelem, a megalkuvás, nem úgy, mint azoknak, akiket jól fizetnek, hogy lojálisak legyenek (RMDSZ?).

Mezei nem hagyta ki az alkalmat, és toborzást hirdetett: várja pártjába a rettenthetetlen székelyeket. Amikor azt hitted volna, hogy nincs tovább, engedélyt kért, hogy fejet hajtson az udvarhelyiek előtt, és háromszor igent kiáltott a jelképekért való kiállás jegyében. A nép háromszoros zászlóemelgetéssel és hangos igenléssel követte. Populizmusból jeles.

Szilágyi Zsolt EMNP-elnök egyből ráérzett arra, hogy Udvarhelyen testvér az MPP, ezért ő is három hangos igennel kezdte beszédét. Ekkor már egyre kevesebben voltunk a téren, fogy a türelem, mikor kezdődik már a koncert? Néhány rocker motoros hagyja el a Patkót, őket követi három babakocsi libasorban, az összefüggést azóta is hiába keresem.

De térjünk vissza Szilágyihoz, aki talán a legértelmesebb szöveget fogalmazta meg mind közül, csak kár, hogy magyarul tette, mert inkább a románoknak szólt. Kifejtette, hogy az autonómiatörekvés nem szélsőséges, „nem vagyunk nemzetbiztonsági kockázat”, ami a románnak jár, az a magyarnak is kéne, tartsák be a „százéves ország százéves ígéretét”, ne váljon elnyomóvá az elnyomott (Freud-i elszólás?). Megtapsolják.

Szilágyi konkrét problémákat vet fel: Tudose akasztós fenyegetését a székely zászlókra, a marosvásárhelyi magyar orvosi képzés rendezetlen helyzetét, a „székely terroristák” ügyét, az egyházi ingatlanok befejezetlen visszaszolgáltatását (Székely Mikó, Batthyaneum stb.). Nem nevezi meg politikai ellenfelét, de kijelenti, hogy nem pártján vagy az MPP-n múlt az összefogás a májusi EP-választásokra. Látszik, nem törődtek bele, hogy nem kaptak befutó helyet az RMDSZ listáján. Amit a végén mond, az viszont Mezei romantikus nacionalizmusán és Németh kereszténydemokratizmusán is túl tesz: százéves keresztrefeszítésnek nevezi Trianont, ami után csakis (a jól megérdemelt?) feltámadás következhet. Végülis, közeleg a húsvét, meg a pápa is, mit lehet tudni, mit hoz a sors…

Teljes erővel felcsendül

a megzenésített Talpra magyar!, a sztármeghívott Keresztes Ildikót és zenekarát udvarhelyi énekesek egészítik ki, akik miatt nem is kell szégyenkezni.

Jöhet Orbán Viktor üzenete, amit Tóth László csíkszeredai főkonzul tolmácsol.

Arra számítunk, hogy minden magyarok vezére a tőle megszokott, sokak számára ellenállhatatlan karizmájával lesöpör mindenkit, elsősorban Brüsszelt és a migránsokat, de csalódnunk kell. A meglepően rövidre sikeredett üzenet igazából nem üzen semmit kifejezetten a külhoni magyaroknak vagy éppenséggel a székelyeknek. Mintha egy automata szöveggenerátorból jött volna ki a levél első fele, ami az évente elhangzó toposzoktól hemzseg: szabadság, nemzeti függetlenség és összetartozás, dobban a szív, kokárda a kabátra, ünnep, márciusi ifjak, hősök, bátorság, kitartás, haza minden előtt.

Aztán megjön a várt átkötés, de csak diszkréten: akárcsak ‘48-ban, ma is csak az erős és öntudatos nemzetek állhatnak meg a birodalmi fenyegetésekkel szemben. Egyértelmű csatakiáltás ez Brüsszel irányába, még ha nem is szólítja nevén. De tényleg, ennyi? Ennyi. Jöhet a buli.

Időközben felére csappan a tömeg, valóban a kitartás ünnepévé vált ez a március 15. Keresztes Ildikó meghatódva köszönti a közönséget, bevallja, hogy elrontotta a szöveget, mert fáradt, és inkább tegeződne, mert mindenki „annyira szép és fiatal”. A személyesre váltott hangulatban egy picit ki is sajátítja magának a show-t, csak félig szól március 15-ről, félig róla, magánéleti vívódásairól, fájdalmairól, amelyeket nem mond ki, csaj sejtet. A nagyképernyőn látszik, hogy fojtogatja a sírás, két éve elhunyt, zetelaki származású édesapját emlegeti, akinek dedikál is egy számot.

Szép, szép, de a többórás álldogálás után csak kezd sajogni az ember lába, korogni a gyomra. Jól kifundálták ezek a politikusok, hogy az ember minden figyelmét és energiáját rájuk pazarolja, s a végére ne maradjon semmi.

Már fél három, mire lejár az év szenziációjának szánt tűzijáték is, amiből alig látszik valami s azt is elfújja a szél. Még felcsendül az utóbbi években alternatív himnusszá vált „Egy vérből valók vagyunk” s a hosszúra nyúló taps leálltával egykettőre kiürül a Patkó.

Hiába, emberek vagyunk, enni kell, még az ünnepnapokon is. Ejsze a leves is kihűlt már.