Fotók: GÁL ELŐD

Emlékszem, a második heténél tartott a US Open, az amerikai nyílt teniszbajnokság, és szokásomhoz híven, a munka mellé, háttérben elindítottam egy meccset: a Sinner és Tommy Paul mérkőzését. Megint ledöbbentett, hogy az olasz teniszcsillag a játékával mindent kérdőre von, amit a teniszről tudok. Jobban mondva, az emberekről, hisz a tenisz az a sport, amely talán leginkább megmutatja a játékosok emberi oldalát, amikor elcsendesül a lelátó és ők a saját gondolataikkal, félelmeikkel, kételyeikkel maradnak. Nem egyszer láttuk már az egyik valaha volt legnagyobb teniszjátékost, Novak Djokovic-csot ordítani idegességében, Andrej Rublevet, ahogy a halántékán pattanásig feszülő erekkel töri szét az ütőjét, és nem csak ütőt, rengeteg kettétört karriert, ami egy-egy rossz meccsen, ütésen ment el. Azt, ahogy pillanatok alatt illan el az ember éveken keresztül felépített önbizalma. Néha még nézni is megterhelő és éppen emiatt szeretem, az emberi tényező miatt.

Sinner éppen szervához készült, amikor megcsörrent a telefonom és a hívó fél arról érdeklődött, hogy mit tudok az udvarhelyi teniszről, és mennyire érdekel a téma? Mert Hetser Zoltán és Baróti István épp itthon tartózkodnak, és lehet, hogy izgalmas lenne velük egy interjút készíteni. Mint már kitalálhattátok, ez a történet az udvarhelyi teniszről fog szólni.

István és Zoltán barátok, ha itthon vannak, természetesen nem marad el a tenisz sem a híres-neves kadicsfalvi pályán, ahol aztán nem lett sportkomplexum. Ezt a témát nem ebben az anyagunkban dolgozzuk fel. De ez is eléggé izgalmas lesz, és egy még – ennyire részletesen biztosan – el nem mesélt udvarhelyi történet. Úgyhogy fogjunk is bele. Ma már hónapok távlatából próbálom a lehető legpontosabban

visszaidézni azt a kedd délelőttöt,

amikor a kadicsfalvi pályára érkezem. Nem, hogy komplexum nincsen, a pálya korszerűsége is hagy kivetnivalót, de legalább tisztán van tartva, rendezettnek tűnik. Parkolóhely is van bőven, mindössze egy anyukát látok, kisgyerekével, kutyát sétáltatni jöttek. És két ősz hajú urat látok a pályán. Ellesse cuccok, energikus mozdulatok, ha nem látnám őket, csak a sziluettjüket, nem mondanám meg a korukat. És ahogy számolják, látszik, szellemileg is elég frissek. Szimpatikusak, főleg nem a felsoroltak miatt, hanem a dinamikájuk miatt, ahogy ismerik egymást a másik minden hülyeségével. Szembetűnő Hetser folyamatos poénkodása és az erre válaszul érkező komolyság Baróti részéről. Azt hiszem, pont két ilyen hülye – a szó legjobb értelmében – kell ahhoz, hogy valami új elinduljon. És ők útjára is indították az udvarhelyi teniszt.

Na, Zverev nyert? – kérdezik. Beletrafálnak, néztem a meccset, meg is van a közös hang, úgyhogy amikor lejátsszák a magukét, könnyen megy a beszélgetés. Baróti István mesélni kezd:

– Én maroshévizi vagyok.

Baróti István

Hetser: Magyarul toplițai (nevet – szerk. megj.).

Baróti: Egyetem után kerültem Udvarhelyre, az akkori hatos iskolához (Bethlen Gábor Általános Iskola – szerk. megj.), ahol testnevelési katedrám lett. Akkor egy katedra 21 órát jelentett. Ha egy testnevelés tanárnak volt például hét osztálya, mindegyikkel hetente két órája, az tizennégy órát jelentett, egészen 21-ig, azaz a maradék hét órát ilyen úgynevezett „ansamblus sportivre” azaz sportági oktatásra kellett fordítani.

Bukarestben tenisz- és sí szakot végeztem és persze, az ember próbálja elindítani azt, amit szeret, és főleg, amit tud. Udvarhelyen zárt kapuk álltak előttem, nem is volt lehetőség teniszezni és nem tetszett az ittenieknek, hogy idejön egy idegen, és kezd valami mást csinálni. Engem mind a kézilabdával piszkáltak, de én nem értettem a kézilabdához. Teltek a napok, hetek, hónapok, megismerkedtem a gyerekekkel, általuk a szülőkkel, és Hetser Zolival is, akinek meséltem, hogy mi a helyzet. Ő komolyan vette, biztatott. Addig, hogy elkezdtünk a tornateremben teniszezni a gyerekekkel. Azt a nagylyukú röplabdahálót kihúztuk s úgy. Azt se láttuk, hogy „neccnél” a labda a háló fölött ment-e át, vagy valamelyik lyukon.

És nem teniszbarát a borítás sem.

Baróti: Pontosan (nevet – szerk. megj.). Parkett. Labda, ütők sem voltak. Teljesen nulláról kezdtük ezt ’82-ben. ’83-’84-ben már beindult a teniszélet néhány gyerekkel, a szülők hallották, érdeklődtek, többen elkezdtek beállni Zoli mellé és támogatni a teniszt. Emlékszem, az igazgatónak, Király Lacinak nem tetszett, mert mondta nekem, „Baróti maga csinálja úgy, hogy mi általános iskolás szinten kézilabdabajnokok akarunk lenni”. Nekem abszolút semmilyen képzésem sem volt ilyen téren.

A mai Gimnázium bentlakásánál – ahol a két szerencsétlen gyerek az életét vesztette –, hátul volt egy salakpálya. Ott volt elsőként lehetőségünk szabadtéren teniszezni. Hoztunk mészport és azzal vonalaztuk meg a pályát, kézzel, szépen kimértünk, segítettek a szülők. Így kezdődött az udvarhelyi teniszélet.

Hetser: Kovács János volt a sportiskola igazgatója és bár birkózószakos volt, rengeteget tett ő is a teniszéletért. A fiam, Kálmán már négy-ötéves volt, nyár volt, felmerült, hol lehetne vele teniszezni a szabadban. A pálya a sportiskoláé volt, a Pedának használati joga volt hozzá. Kovács Jancsi vagányságán is múlott, ahogy ezt meg lehetett ott csinálni. Voltak salakbuckák az atlétika pályán, ami sose volt megcsinálva, s onnan két-három szekérrel felhoztak, közmunkával elterítettük, kapartunk, köveket szedtünk, locsoltunk.

Hetser Zoltán

Baróti: Jól sikerült. Na, ezáltal lett egy megszervezett lehetőség, hogy tudjak teniszezni a gyerekekkel. Amikor már többen lettek, fel kellett osztani őket csoportokra. Egyrészt nem tudtam én tíz gyerekkel foglalkozni egy órán, másrészt az sem volt mindegy, hogy haladtak. Külön kellett foglalkozni a kezdőkkel, és külön azzal, aki már szerválni tud. Annyira beindult a dolog, hogy kezdtünk járni versenyekre is a legjobbakkal. Az utazások során is Hetser Zoltán volt a jobbkezem.

Hetser: s a bal is (kacag – szerk. megj.).

Baróti: Ő alakította az infrastruktúrát, szerezte be a teniszütőket, teniszlabdákat. Segített a szervezésben, kísért versenyre. Mentünk edzőtáborokba, télen mellékfoglalkozásként megtanítottam a gyerekeket síelni a Hargitán, úsztunk nyáron a Bánfiban, Maroshévízen. S eközben a legnagyobb ellenségem még mindig a munkaadóm, a 6-os iskola volt, állandóan piszkáltak. Azt is kitalálta az igazgató, hogy kapok tíz osztályt, így már 20 órám volt egy héten, hogy ne kapjak órákat ansamblu sportivra, úgyhogy a szabadidőmet kezdtem a teniszre áldozni. Lehetséges, hogy azért nem kedvelt, mert tituláris (címzetes – szerk. megj.) posztot kaptam s és úgy csapódott le benne, hogy ezzel az akkori tornatanárt, Erős Dodit én kitúrtam, pedig nyilván ez nem rajtam múlott.

Hetser: Elsőként végzett az egyetemen.

Baróti: Nem, harmadikként.

Hetser: Az országban.

Baróti: Igen. Emlékszem, Dodival össze is barátkoztunk, az igazgatóval továbbra sem. Aztán jöttek utánam további testnevelés tanárok is, Sánta Csaba és Kovács Kati, majd Rigó Béla is. Akkor kicsit lazult a helyzet.

Mert Rigó Béla által már volt, aki a kézilabdát intézze.

Baróti: Pontosan. Szóval így csináltam én mellékesbe, ami a szülők nélkül nem ment volna, támogattak anyagilag is, amikor mentünk táborokba. Most mondok neveket is, a gyerekekét: Hetser Kálmán, Szentgyörgyi István, Bokor Csaba, Bokor Botond, Oláh József, Szabó András, Szabó Attila, Vida Györgyike, Grünstein Szabolcs, Kovács Szabi, s még egy, akit nem fogok elfelejteni soha, aki a szemünk előtt halt meg: Jakab Tamás. A Szent Anna tónál voltunk nyáron, és azt mondja, hogy beúszik a közepére. Meg is csinálta. Szétrobbant a szíve a hideg víztől.

Miért álltak egyáltalán a tenisz mellé a szülők anélkül, hogy azelőtt lett volna bármilyen, tapasztalatuk, affinitásuk. Milyen motivációjuk volt abban, hogy ezt segíteni kell? 

Hetser: Személyesek. Emlékszem, a leányom kézilabdázni járt, nagy növésű volt, de nem volt tálentuma, ezt ki kell tudni mondani. A fiam olyan pocegér, kaparós volt, síben, futballban, verekedésben. Ilyen gengszter gyerek volt, le kellett kötni az energiáit. Jött az ötlet, hogy Istvánnal szépen teniszezzen, aztán Istvánnal elkezdtünk gondolkozni azon, mi lenne, ha felpumpálnánk egészen az országos élvonalig, ha Románia szinten benne lenne az első három-négyben. És ezt meg is csináltuk.

István tanította a technikát, a szakmai részt, én pedig olyan vaddisznó voltam, a mai napig lelkiismeretfurdalásom van. A húszkilós homokzsákot a hátára föltettem, és három kilométert futtattam Costineștiben a homokban, hogy legyen kondíciója. A „jó” Makarenko módszerek. A hideg ma kiráz, ha belegondolok, de megvolt a cél.

Azt mondják, a jamaikai sprinter, Usain Bolt is így ezdett.

Hetser: Azért, hogy a legjobbak közé tartozzon. Aztán sikerült is mérni ezt, ezért szerveztünk ’88-’89-ben Udvarhelyen két nagy turnét is, a sportcsarnokban, ahol Románia elitje vett részt: Kolozsvárról, Bukarestből, Brassóból, Gyergyóból.

A parketten? Ennek volt hagyománya a parketten?

Hetser: Nem volt. Nagy küzdelem árán festettük ki a pályát is. Emlékszem, itt volt Marosi Kata, ötszörös magyar bajnok, a Bukaresti Dinamo, az egész gyergyói csapat.

Baróti: Az országos elithez tartoztak, nagyon komoly szakmai műhely volt Gyergyóban.

Hetser: Összebarátkoztunk velük, aztán mi is mentünk hozzájuk, vagy éppen közösen a tengerpartra, de emlékszem, egyszer Kálmánt, a fiamat is felmérték. István több munkát tett bele, rengeteg extraórát foglalkozott vele. Ő is élvezte, mert a fiammal rendesen tudtak ütögetni.

Baróti: Tudod, van, amikor látod, hogy a gyerekben benne van az a harapás, ami már nem az ütésekről szól, hiszen az alapbázis, a technika már megvolt, ezen felül volt valami Kálmánban.

Hetser: Ha nem érte el, úgy is ment, ha a térdén csúszott is. A két térde örökké be is volt kötve (nevet fel – szerk. megj.).

Baróti: 8-9 évesen is, ha Kálmán 5-1-re hátrányban volt a szettben, úgyse hagyta abba, nem fogadta el, hogy ő ezt elveszítette. Persze, sokat elveszített, de addig kapart, amíg sokat vissza is hozott.

Erősítsetek vagy cáfoljatok meg abban, hogy teniszben különösen sok minden dől el fejben.

Baróti: Így van.

Hetser: Elekes Öcsi – Isten nyugtassa – a gyergyói teniszmozgalom megalapítója, hozzá vittük át Kálmánt, hogy nézze meg, mérje fel, mert ő mindentudó. Azt is mondta Elekes, hogy ő megmondja két perc alatt, hogy lesz-e valami belőle. Azt mondja, hogy a lába jó s az a legfontosabb, s látja, hogy huncut is. Hát tudjátok mi kell a teniszhez? – kérdezte. Soroltuk: kéz, jó ütés, satöbbi. Azt mondja, nem az számít, hanem az, hogy mi van az emeleten, mert ott dől el minden, miután lábbal odaért. Jobbra-balra üti-e, perdíti-e, hova teszi, hogy kinyissa a pályát, 66 huncutság van… Így Kálmán a nyolcvanas évek végén már a gyergyói klubbal ment a Transylvania Kupára, mert itthon ugye, nem volt semmi.

Baróti: Nem volt szervezett csapat, így aztán együtt egyengettük.

Hetser: Emlékszem, amikor egyszer azt mondták, Kálmit indítsunk a 10-12 évesek, és a 12-14 évesek versenyében is, s egyet értek-e? Hát én álltam, mint izé a lakodalomban. Kérdem: az nem sok? Nem-nem, Kálminak nem sok, mondták. Kálmán az egyik pályáról leszállt, egy óra múlva szólították a másik korosztályban, aztán újabb két óra múlva a Marosi Katalin Hetser Kálmán vegyes párost. Tizenkét évesen. Na, és ez így ment addig, míg meg is nyerték. Az egyénit, a páros, s a vegyes párost is. Szóval akkor nagyon elkezdett feljönni. A végső cél az volt, hogy olyan jó legyen, hogy a gyermeket elvigyék külföldre.

Baróti: Így esett, ide jutottunk el tulajdonképpen 8 év alatt attól a pillanattól, hogy én elkezdtem a mészporral a vonalakat húzni. Mára azért vannak feltételek, teniszpályák, a Marine Predában egy műanyagszerű szőnyegborítást, kivonalazva, ahol szintén lehet teniszezni.

Ezt már nem élted meg itthon?

Baróti: Nem. Amikor elmentem, 90-ben, azután jött az igazán nagy teniszmozgalom, trendi lett. Ma is egyre több felnőtt teniszezik Udvarhelyen, nem? Akkor úgy képzeld el, hogy senki sem teniszezett. Most is kijárok, ha itthon vagyok és azt látom, hogy a te korosztályodból rengetegen jönnek és ütögetnek, s szépen ütögetnek. Ez nekem egy nagyon jó érzés, mert az a klasszikus története annak, hogy valaki nagy nehézségek árán elkezd valamit, és akkor ez lesz belőle. Nem muszáj, hogy országos bajnokok legyenek itt, de a tenisz az egy szép sport, amit akár családokként lehet űzni – pont, mint a síelést – s az embernek az egészsége, az ízületei sem bánják, sőt.

Azt megkérdezhetem, hogy mi szél vitt külföldre téged?

Baróti: Elsősorban az akkori tanügy, a metodika. Hogy az egyetemről hoztam egy szakképzést, és tornaórán a gyermekeket járattuk körbe bokajátékkal, ugrólépésben. Én ezt hülyeségnek tartom, és ahogy már meséltem is, nekem ebből volt konfliktusom az iskola vezetőségével, én mozgást akartam a gyerekekkel csinálni. Kemény világ volt.

Hetser: Most is az (súgja – szerk. megj.)

Baróti: Az iskolában nagyon csúnyán bántak el velem, mert nekem nem volt piroskönyvem. Például az általános iskolák szintjén volt megszervezve egy úgynevezett tetrathlon verseny, ami négy próbából állt. A részvétel kötelező volt minden iskolának, ha akarta, ha nem. Olyan próbák voltak, amit kellett csinálni minden suliban: ojnalabda dobása, talajgyakorlatok, ilyenek. Nekem volt egy csapatom a suliban, amivel mi Európa-bajnokok lettünk. A kupa biztos, hogy még most is ott van az iskola előterében. Nagy meglepetés volt, hogy mi megnyertük az országos szakaszt két bethlenfalvi s négy a bethlen-negyedi gyerekkel. Potsdamban volt a döntő, s engem nem engedtek ki, mert nem vagyok párttag s nehogy kint maradjak. Odatettek a csapat mellé valamilyen pártfigurát kísérni, aki elvette a gyerekektől a kelet-német márkát. Odaadták neki, hogy ő vigyáz rá, hogy nehogy elveszítsék s persze, egy fityinget sem adott vissza. Nekem elmondták, amikor hazajöttek, de hiába mentem volna akkor a tanfelügyelőségre. Ilyen hülyeségek voltak. Kimentem Bécsbe, és ott maradtam. Most Bécs mellett élek.

Na ebből a csapatból van nekem három tanítványom, akik testnevelést tanultak tovább és most is szakmában vannak: Kuti László, Stefán András és Kerekes Barna (a Kecskeméti focicsapat udvarhelyi másodedzője, akivel interjút is olvashattatok portálunkon – szerk. megj.). Ezeknek a fiataloknak a mai napig követem a karrierjét, érdeklődöm és Rigó Béla mesél sokat.

És akkor a tenisz maradt.

Baróti: A tenisz maradt.

Az itteni közösség utána hogyan szerveződött? Mi lett Kálmán teniszkarrierjével?

Baróti: Egy évre rá ők is Németországba mentek.

S Kálmán teniszezett külföldön még?

Hetser: Persze, teniszezett, csak 18 éves korában megsérült nagyon a szerváló, jobb keze. Addig országos ligát játszott Németországban egy olyan csapatban, ahol amerikai, vásárolt játékosok is voltak, de ekkor kicsit ráhagyott. Mehetett volna feljebb, az iskolában is jó volt, edzői licenszet tett. Mert a legjobb volt, kapott egy olyan lehetőséget, hogy ne négy év után csinálja meg a B licencet, hanem két év után. És mire lett 18 éves, megvolt neki az is. Az egyetem mellett végig teniszezett, edzősködött, megcsinálta az A licenszet is, aztán egyet gondoltak, elmentek Berlinbe, jó tíz éve ott vannak, és a teniszütőt letette. Emlékszem, volt egy láda, öt-hat-tíz-húsz cipővel, zoknikkal. Neki szerződése volt a Headdel és azok megtömték cuccokkal. Elhoztam tőle és még a mai napig ezekben játszom, ha 120 évet élek, addig is játszhatok ezekben (mutatja – szerk. megj.).

Baróti: Tegye le a lábát az asztalról, uram.

Hetser: Nem büdös (nevetnek – szerk. meg.) Egyszer mondtam a fiamnak, hogy „Kálmán, a gyermeked most már 5-6 éves lesz”, s azt mondja, „édesapja, hagyj békét a gyermekemnek” (kacag – szerk. megj.). Most jár dobolni, kosárlabdázni, nagyon jól tanul, pont.

A teniszes közösség, ha jól értem, ma is szerveződik, ezért vagytok most itt és úgy tűnik, értékelik, amilyen úton elindítottátok őket, ha találkozót szerveznek.

Baróti: Ez erősen jól esett nekem.

Hetser: Most ezt ki is akarjuk bővíteni, a fiam is hátha el fog tudni jönni a következőre, aminek már most tudjuk az időpontját. Akkor lesz 10-12 „gyerek” itt, s István, a lényeg, mert nélküle – hogy mondjam így – ez a teniszforradalom nem jöhetett volna létre. Mindent ezért a k*rva teniszért (mosolyognak össze). Húzogassad, föl, s olvassad (mutatja a WhatsAppon létrehozott csoportos beszélgetést Hetser – szerk. megj.).

Baróti: Ugyancsak azok a nevek, akiket felsoroltunk és bár ez volt az első alkalom, ezután remélem, hogy hagyomány lesz belőle. úgy beszéltük meg.

Arra még kíváncsi vagyok, hogy most a tenisz milyen formában van jelen az életetekben. Azt láttam, hogy most itt ütögettetek, egy negyedórát elcsíptem belőle, de mennyire hétköznapi, stabil program?

Baróti: Kint az amatőr teniszélet csak ilyen helységi klubokon, szakegyesületeken keresztül van. Nekem voltak csapataim, amikor kikerültem, ezzel tudtam érvényesülni. Megismertem rengeteg embert a sport által, nagyon szerencsésnek mondhatom magam, rengeteg barátom van. Most is aktívan teniszezek, de csak, amikor szükségük van rám, nincsenek elegen, ilyenkor beugrok.

Hetser: Én aktívan teniszezek veterán versenyeken. Most a 70 éveseknél játszottam legutóbb, de az első meccsemen kikaptam a harmadik szettben, tie breakben (rövidítés – szerk. megj.) egy olyan török kapitánytól, aki naponta egy órát fut a homokban a kondíciója miatt, míg nekem nem volt hónapokig azelőtt lehetőségem, hogy salakpályán labdába üssek. Volt arra is példa, hogy Szentgyörgyön egy ilyen veterán versenyen mindenkit 6-0-ra vertem.

Jövőben a 75-ösöknél játszok, és nagyon valószínű, hogy egy-két turnét megnyerek ott is, de a nagy kunszt inkább az, hogy ebben a korban még így működjön az agyad és a kezed. A Hessen ligában, a legfelsőbb osztályban a meccseim 90 százalékát megnyertem: az egyest, a párost, de nem tudtam versenyekre menni, hogy pontokat gyűjtsek a világranglistán, mert órákat adtam. Most megyek vissza Németországba és folytatom. Ott rendszeres a mozgás, szerdán van három órám, és pénteken négy, hét óra egy héten.

Sok 30 éves megirigyelhetné a 7 óra mozgást egy héten, sajnos.

Hetser: Én egy nap is tudok hét órát játszani. És mennyi mindenkit megtanítottunk…

Edzőként még aktívan dolgozol Ausztriában most is?

Baróti: Már nem. Volt felnőtt női csapatom, gyerekcsapatom is, de úgy képzeld el, hogy jó pár éven keresztül párhuzamosan három csapatnak is én voltam az edzője. Ott kellett lennem mindig hétvégenként. Nekem gyermekem nincs, de amikor egymás utáni péntekeken, szombatokon, vasárnapokon keresztül állandóan úton vagy… Azt mondtam, hogy elég lesz ennyi. Már elég embert elindítottunk a pályán.

S a jövő?

Hetser: Én, ha hazajövök, már itt nagy jövőt nem akarok, azzal a másik harminc emberrel pötyögtetni, akik kötődnek most hozzám. A fiatal generáció kell, hogy mozgolódjon, hogy jöjjenek, mert van, aki művelje itt a teniszt, csak nincs, ami összefogja.

Ha mondjuk három év múlva Udvarhely öt vagy hat teniszpályáján egy veterán turnét szerveznének és 78 évesen részt vehetnénk rajta, és meg is nyerném, örvendenék.

Baróti: Szép tervek (nevet – szerk. megj.)

Hetser: És még lehetne 10-15 teniszpálya. Ha engem valaki megkérdez, kapásból azt mondom, hogy szerintem 300 ember szeretne teniszezni Udvarhelyen.

Baróti: Tényleg?

Hetser: Én 50-60-nak visszamondtam, hogy nem tudok foglalkozni velük, egyébként is leütnek már a pályáról.

Baróti: A te korosztályoddal már más. Lehet a két szettben megnyerek egy gémet, és össze-vissza csinálok húsz pontot, de az neki nem kihívás, neki se jó, nekem se. Úgyhogy elég volt.

Legalább is versenyeztetésből – egyezünk ki a beszélgetésünk végén, mert a teniszből sosem elég, és ebben azt hiszem, mindhárman egyetértünk.

És vajon hogyan tovább íródik-e az udvarhelyi tenisz története?