A havas, a rengeteg örökre megbabonázta mindazokat a természetkedvelőket, akik valamikor is meghódítani vélték, akik megmászták meredélyeit, csúcsait. Aki egyszer is gyalogosan megjárta a Madarasi Hargita ösvényeit, útjait, tanúsíthatja, hogy minduntalan vissza-vissza vágyik ide – fogalmazott Katona Ádám A Hargita dicséretében, melyet előszóként írt a Madarasi Menedékház 50. évfordulós füzetébe.

Felismerve, hogy a hegy mindenkinek mást jelent, és a vágyakozás oka sokféle lehet, így folytatta az udvarhelyi közíró:

Vajon csak természeti szépségei, az évszakonként és napszakonként más-más arculatú ősrengeteg, vagy névadói, a töménytelen jótorkú szárnyasénekes, akik különösen tavaszonként koncerteztek lélegzetelállító csodálatosan, vagy a nyáresti szikrázóan fénylő csillagok meg az égboltot átszelő Csaba útja, az őszi ég mélykékje, vagy a gyümölcsöket gazdagon kínáló málnavészek, kukujzások, vagy a fák és a hegyek-dombok, téli förgetegek után különösen vakító tisztasággal csillogó hóbundája, vagy a mindenkor balzsamos levegő, meg a finom borvizek vonzzák-e minduntalan vissza az egyszer itt jártakat? Vagy talán az így sehol sem élvezhető mély pihentető alvás, mely egy-egy gyaloglásban vagy sízésben eltöltött nap után elringatja a Madarasi szerelmeseit?

Elsőként erre a kérdésre, a vágyakozás miértjére kerestük a választ az említett füzet szerkesztőjével, Komoróczy György közíróval, veterán Hargita-járóval és Bíró Tímeával, a Menedékház új üzemeltetőjével egy téli estén, az ebédlőben. A ház 80. születésnapi buliján Albert Orsolya udvarhelyi színművész faggatta őket hegy és ember közös történetéről.

Hogy mit jelent számomra?

– vágott bele Gyuri bácsi, aki a házzal szinte egyidős, s harminc éve még ő szervezte az évfordulót és faggatta az „öregeket” a hegyről.

– A Hargita névvel kisgyerekkoromban találkoztam először, a szüleimtől hallottam a következő formában: lépteink nyomán, ott fent a Hargitán. Kérdeztem, hol fent? Hát a hegyen, mondták, de én azt nem értettem, mert abban az időben vakondtúrásnál nagyobb halmot nem láttam. Nemsokára Udvarhelyen már láttam a Csicsert, a Budvárt, a Szarkakőt, és megmutatták a Hargitát is.

Komoróczy György a Szatmár megyei Domahidán született 1942. február 10–én. Földbirtokos családját kitelepítették a szovjetek a negyvenes évek végén, így kerültek kényszerlakhelyre édesanyja rokonaihoz, Székelyudvarhelyre. 1959-ben itt érettségizett, Resicán végezte a vegyészeti technikumot (1963), ahonnan 1965-ben tért haza a helyiipari vállalathoz, 1977-től a Matrica gyár technikusa volt. Nyelvtudományi ismereteit autodidakta úton szerezte.

Első írását a Hargita közölte (1970), ahol állandó nyelvművelő rovatot vezetett. Közművelődési és nyelvművelő cikkei jelentek meg a Munkásélet, A Hét, Utunk és az Ifjúmunkás, 1990 után a Hargita Népe, Ifi Fórum, Udvarhelyi Híradó, Székely Útkereső, Erdélyi Napló, Romániai Magyar Szó hasábjain. Többet a Wikipédián és a régi uh.ro-n megjelent interjúból olvashatsz róla.

– Gyerekkoromat, diákéveimet, fiatalságomat jelenti, ugyanis 15 éves koromban voltam itt először, akkor ez a menedékház 16 éves volt, négy hónap a korkülönbség köztünk. Mi gimnazistaként, tanári felügyelettel kerültünk ide fel, nagy élet volt akkor. Bár az italozás meg a dohányzás tilos volt, lent Kápolnáson megvettük a szeszt s a köményest elkészítettük, diákmódra nyakaltuk a nyakolajat. A tanár rendes volt, azt mondta: úgy igyatok, úgy bagózzatok, hogy ne lássam. Na, de csak meglátta, lett ebből egy óriási cirkusz, valaki feljelentett bennünket a nagyon szigorú gimnáziumi igazgatónak. Én nyolcas magaviselettel megúsztam, aki hosszú szipkából szívta a cigerattát, s fújta a füstöt az üvegbe, az hetest kapott – mesélte most is jót derülve rajta.

– Abban igaza van Katona Ádámnak, hogy aki egyszer betette a lábát, az visszakívánkozik. Mi akkor télen voltunk először, nyáron máris visszajöttünk, olyan öreg Hargita-járókkal, mint Sepsy Árpád (akit én Öcsi bácsiként ismertem sítáborból – szerk.). 

– Nekem ennél fiatalabb a történetem

– kapcsolódott be Timi. – Én előbb a hegyhez kezdtem kötődni, már nem is tudom eldönteni, hogy én emlékszem, vagy annyit mesélték a szüleim, de minden hétvégén ki akartunk jönni. Minden második hétvégén sikerült, s mivel minden negyedik hétvégét végigsírtam négyévesen, így sikerült havonta egyszer élveznem a fent létet. Ahogy felvonó lett, és nem kellett gyalogolni, kezdett kellemesebb lenni, de feljönni a hegyre sose volt rossz. Ha egy szóban kellene megfogalmaznom, akkor a hegy számomra a stabilitást jelenti.

Miért akar egy fiatal kiköltözni a hegyre és menedékházat üzemeltetni?

– A kiköltözéssel talán nem vagyok egyedül, az üzemeltetés egy szóval: meggondolatlanság – válaszolt nevetve Timi. – Azt hiszem, hogy a síoktatás hozott ki, szállást kerestem magamnak, és egy kicsit túllőttem a célon, de nem bántam meg egyáltalán. Én elképzeltem, hogy kint fogok lakni a Madarasi Hargitán, ismerni fogok minden fát, egész nap sítúrázok, oktatok, biciklizünk – és ennek mi lehet a módja? Kibérelni egy 30 fős panziót, 50 fős vendéglővel! A tapasztalat nem ezt mutatta, kicsit nagyobb munka, de így is sokat tudunk kijárni. A társaság is jó, összetartó csapat van. 

– Az is volt mindig – tette hozzá diszkréten Gyuri bácsi.

– Amikor felkerültem a Menedékházba, akkor szembesültem igazán, hogy mi ez a nagy hűhó, ahhoz képest, hogy nem egy ausztriai sítelep, még egy székes felvonó sincs – folytatta Timi. – Valahogy mindenki kötődik a hegyhez, és az elején nem értettem. Valószínűleg azért is, mert viszonylag nehéz feljutni, még mindig egy közösség vagyunk, ismerjük egymást. Mindenki nem csak a saját dolgával törődik, átmegyünk egymáshoz, megnézzük, hogy van a másik. Aki fent él, ritka, hogy minden nap lejárjon. Sokakat kérdeztem, hogy az anyagiak miatt (csinálják-e)? Senki nem tudott erre igennel válaszolni, ezt nem lehetne másképp csinálni. Nem meglepő, hogy a székelyek szent hegye nevet kapta, valamit mindenki érez.

Nagy összetartás volt régebb is,

erősített rá Gyuri bácsi később, szerinte „igazi turistaszellem” létezett, ami neki úgy tűnik, most is él.

– Itt mindenki turista volt, nem számított, hogy igazgató vagy munkás, tegeződött mindenki mindenkivel. Ha az étel valakinek elfogyott, tessék, adok én neked. Gyalog jött mindenki Kápolnás felől, a turistákat várták, elébe mentek, segítettek nekik csomagot vinni, mert a Döglesztőig biza kifáradt a társaság. Csoma Pista bácsi (a ház sokat emlegetett gondnoka, 1942-től 1968-ig, megszakításokkal) a viharlámpást kiakasztotta a homlokzatra, hogy a ködben is lássák, jódliztak, kiabálták, hogy: Gyertek, ne féljetek, nem vagytok egyedül!

Sokan most is mesélnek a régi időkről, osztotta meg velünk Timi, gyakran kérdik tőle a betérők, hogy megvan-e még a nagy kályha, elmondják, hogy itt (az ebédlő külső részén) volt a terasz, fent meg az akvárium.

A menedékház szobáit is elnevezték: Síró, Kis közös, Nagy közös – mit takartak, honnan eredtek ezek?

– A Síró fenn volt az emeleten, balra, hideg volt nagyon, az anekdota szerint volt egy kis nyílás is a falon, s a szél is befújt (egyébként is a terasz mellett volt, az emlékkönyv szerint – szerk.). Aki oda került, az biza sírt nagyon. Ugyancsak az emeleten, a lépcsőfeljárótól balra a Kis közösben hat-nyolc ágy, a Nagyban még több volt. A terasztól jobbra, a Füstös meg onnan kapta a nevét, hogy füstölt a kályha, csípte az ember szemét – emlékezett vissza Gyuri bácsi.

– Pont azon gondolkodtam, hogy a szobákat mivel dobjam fel, akkor megvan! Kifúrjuk a falat, elzárjuk a fűtést, s kiírjuk az ajtóra, amit kell – kapott az ötleten nevetve Timi.

De hogy is kezdődött minden?

– Ahol mi ülünk, a Menedékház helyén, itt volt csak tisztás, körülöttünk fenyőerdő – idézte fel Gyuri bácsi az egyik alapítótag, „Máthé Sanyi bácsi” szavait, aki a feljegyzések szerint a legtöbbször járt itt fent, egészen pontosan 246-szor. 1939 őszén udvarhelyi természetbarátokkal voltak itt az akkori egyetlen építményben, egy vadászházban, ami a Súgóval szemben épült, ahol Csoma Pista bácsi háza volt.

– Egyikük, Zárug Endre kereskedő, a – ‘32-ben alakult – Hargita Sport Egylet főtitkára nagyon jól ismerte a környéket, vele volt néhány udvarhelyi tanár: Czikmántori Ottó, Tömöri Ödön, Haáz Sándor, a múzeumalapító Rezső fia, Tassaly Andor (az emlékkönyv még említi Kováts István fényképészt, Roth Andrást, Balássy Lajost, Kénossi Gyulát). Akkor határozták el, hogy ide építenek egy menedékházat, mert jók az adottságok, síversenyeket lehetne szervezni, meg lehet tanítani az ifjúságot az egészséges sísportra.

Mitől ennyire jó a Hargitán sízni? Jobb itt a hónak a minősége?

– Egyszer valaki elmagyarázta, de földrajzból nem voltam jó – vállalta magára Timi a válaszadást. – Nyugati szél fúj, és a Hargitától nyugatabbra nem nagyon vannak magasabb hegyek, így itt sokkal több csapadék hull, november vége óta megy a sípálya és lassan sítúrázni is lehet.

– Jól mondja – bátorította kicsit Gyuri bácsi –, a Súgó pályán legtöbbször májusban is lehetett sízni.

Apropó, hogy helyes: síel vagy sízik?

– Mindkettő helyes most már – vágta rá nyelvművelőnk, aki egy rövid magyarázattal is tudott szolgálni. – Eleinte a szakirodalom próbálta sugallni, hogy a sízik jobban illik, mint a síel. A testnevelési főiskolán és az irodalmi nyelvben a sízést használják, ahogy mi a köznyelvben Erdélyben, de mivel Magyarországon igen elterjedt a síel, egy alacsonyabb szintű nyelvhasználatban annak is helyet kellett adni. 

– Szóval versenyzik egymással a két alak, de a síelés túlsúlyban van, ezért örömmel hallom, amikor a magyarországi közmédiában a sízés is előfordul. Két neves nyelvész, Szabó T. Attila kolozsvári professzor és Lőrinczi Lajos Budapestről, is vitatkozott erről a hatvanas években: előbbinek a sízik, utóbbinak a síel tetszett jobban. Azt mondta Attila: ha nem sóal, akkor minek síel? Mert ugye, azt mondjuk, hogy sózunk. Jobban is hangzik a zé szép zöngéjével.

Vissza a történelemhez

– Na, de pénz is kell! Nem baj, megyünk Pestre. Magyar világ volt, Máthé Sanyi bácsi ment is, negyvenezer pengőt kapott a sportminisztertől, abból kényelmesen fel lehetett építeni, berendezni, selyempaplanok voltak az ágyakban! – folytatta a történetet Gyuri bácsi. A feljegyzések szerint egy évig tartott az erőforrások felkutatása, Zárug Endre és Tassaly Andor szerezte meg a jóváhagyást az építéshez. A terv Budapesten készült, Debreczeni László műépítész Kós Károly stílusjegyeit követte, annyiban tért el tőle, hogy szegmensíves nyitást (az ablak felső tokja ívelt) alkalmazott. Az építőanyagot Kápolnásfaluból hozták fel a régi erdei úton,  a Csihányoson, négy fuvarost fogadtak onnan, az ácsok, kőművesek udvarhelyiek voltak – mesélte neki a kivitelező.

„Maga az építés jó ütemben folyt le, pénz mindig volt. 1941 szeptemberében át is adtuk a házat a megrendelőnek” – nyilatkozta harminc éve Dénes Lajos, akit Máthé Sándor emlékei egészítettek ki: „(…) ha jól emlékszem, 17-én. Délelőtt tíz órakor kezdődött mintegy háromszáz személy jelenlétében a tábori mise a mostani Begyűjtő helyén rögtönzött oltáron. A szentmisét Puskás Ferenc Hugolin páter tartotta. A mise után beszédek hangzottak el, jelen volt Budapestről a kultusz- és sportminiszter dr. Tárczay Felicídesz Román személyében, ott volt még dr. Váró György székelyudvarhelyi országgyűlési képviselő, valamint más hivatalos személyiségek is. A menedékház előtt huszonnégy darab tizenkét személyes asztal volt megterítve. A bankett késő estig tartott s igen kellemes emlékként él bennünk (…)”.

A Menedékház körüli erdőt kifejezetten sípályaépítés céljából kezdték irtani, a sugói sípályát át is adták 1941 telén, majd 1942 telén a három kilométer hosszú Vargyas-völgyit is. Az utak nyáron szekérrel, télen szánnal is járhatók voltak, olvasható az emlékkönyvben, amelyben Zárug Endre korabeli röpiratát is megtaláltuk.

Három kilométeres lesiklópályával csalogatta a sízni vágyókat „hazánk legmagasabban épült korszerű sportszállójába”, ahol mindennek külön ára volt 1942-43-ban: nem csak a szállásért, hanem a belépésért is fizetni kellett, volt külön fűtési pótdíj, lehetett választani zuhanyzás vagy kádfürdő között, és napi háromszor lehetett étkezésre befizetni. A reklámcédula szerint összesen 124 fekvőhely mellett rádióval és társasjátékokkal felszerelt társalgó biztosította a turisták kényelmét, a csomagszállítás szánon vagy csomaghordóval volt megoldható.

Dicső fényében azonban nem sokáig ragyoghatott,

katonák dorbézoltak benne, leégett, a háború éveiben elhordtak bútorokat. Hogyan volt az újjászületés? – váltott korszakot a moderátor.

– A háború után, mikor feljöttek számbavenni (Máthé Sándor mint a menedékház új gondnoka a Hargita Torna Egylet más tagjaival, köztük Haáz Sándorral), hogy mi maradt belőle, hogyan tovább, az erdőből szedtek össze edényeket, matracot. Sajnos bebizonyosodott, hogy nem idegenek hordták el, hanem a környező falvak lakosai. Ablakok betörve, padló kiégve, trágyadomb volt, mert a juhászok behajtották a juhokat is. Szóval, kiviselték magukat – kesergett Gyuri bácsi.

Elbeszéléséből és a füzetből tudtuk meg, hogy a kár és a leltár felmérése után nyomban tervezgetni kezdték, de anyagi támogatást nem kaptak az új – román, szocialista – államtól, se az újonnan alakult Udvarhelyi Munkás Testedző Egylettől, mely kezelésbe kapta a házat. A pénztelenséget tetőzte némely udvarhelyi vezetőnek az „úri” téli sportokról és magyar világban épült házról vallott felfogása. „Amit lehetett, megjavítottak, kimostak, megvarrtak, 648 ablaksszemet kellet újravágassanak”, közben keresték az adakozókat Udvarhelyen, így sikerült 1946-ra újra lakhatóvá tenniük, de a földszint csak 1952-re, a tető 1962-re lett kész, 1964-re lett új ágynemű, széna helyett matrac – tudtuk meg Máthé Sándor emlékeiből.

Számottevő fordulat akkor volt,

amikor a szentkeresztbányai Gábor Áron vasüzem átvette – a gyergyói turisztikai hivataltól – 1959-ben, ekkor Ildikó kályhákat öntöttek minden szobába, egy kiszuperált generátorral pedig először gyúlt villanyfény a házban. 1960 nyarán megnyílt a büfé, lett újra víz a mosdóban, vécében – azelőtt „árnyékszék” volt odakint és a csorgónál lehetett mosdani. A szovátai fürdőigazgatóság 1964-től fejlesztette tulajdonosként, egy marosvásárhelyi bankigazgató (Bogdán István) „komoly támogatásával” megejtették a nagy javítást, vizet vezettek a konyhába, ugyanekkor kezdte el a faipari vállalat az ivói út építését, aminek 1967-es befejezte óta vannak sítáborok.

Később, a hetvenes években már az udvarhelyi szocialista vállalatok is segítették: a cérnagyár, a matricagyár, a bútorgyár és az erdészeti hivatal komoly támogatásából építették a sípályákat, felvonókat. 1975-ben átadták a 400 méter hosszú Vargyast, a 200 méteres Zárugot, egy 150 méterest a Mihályon, viszont a mai Sugó már csak az új világban épülhetett meg, mert a 80-as években „a legfőbb diktátor vadászterületévé” nyilvánították. Felépült még a Begyűjtő, a Boróka, majd saját menedékházakat húztak a gyárak, a hegyimentőké 1990-ben lett kész.

Egyébként a Menedékház a kilencvenes évek elején a román honvédelmi minisztériumhoz került. „Talán a sajtó nyomásának és az alapítótagok nyilvános tiltakozásának köszönhetően” Hargita megye önkormányzata vette át kezelésbe, majd privatizálták – derült ki egy feljegyzésből.

Nem csak jót hozott a fejlődés,

már 1991-ben úgy látták az emlékfüzet szerzői, hogy egyre többen járnak fel gépjárművel, ¼olyanok, akik könnyű szórakozásra, duhaj italozásra vágynak”, és a menedékház jellegét is elvesztette az épület, mert nagy csoportok előre lefoglalhatták az egész házat, amit éppen e célból át is alakított az 1968-tól új tulajdonos: a Hargita megyei turisztikai hivatal udvarhelyi kirendeltsége, gyakorlatilag a Küküllő szálloda és étterem. Megváltoztatták a főhomlokzatot, beépítették a teraszt, 70 személyes étteremmé alakították az ebédlőt. Ekkor adta át végleg a kulcsot Csoma Pista bácsi is, és „sajnos a menedékház vendéglátóipari egységgé degradálódásával” a szokások is elmaradtak.

Azelőtt „szabad bejárata volt bárkinek a konyhába, süthetetett-főzhetett kedvére (…) a konyhában ismerkedtek az egymás főztjét megkóstoló turisták (…) Az esetleg el nem fogyasztott élelmet a hazatérők magától értetődően a házban hagyták az ottmaradók számára. Így mindig ki tudta segíteni Pista bácsi egy-két szelet kenyérre vagy szalonnával, maréknyi puliszkaliszttel, esetleg túróval is az éppen rászoruló jóétvágyúakat (…) Nyaranta sokan kokujzalapit szedtek a menedékház részére, bármikor szívesen mentek a férfiak fát vágni, vizet hordani, havat hányni” – olvasható a füzetben.

Igaz, hogy volt egy fazék, amiből sosem fogyott ki a tea? Amikor mentél a bögrével teáért, vizet kellett vinned bele, ezért nem fogyott ki, ugye?

– Igen, így volt – válaszolt Gyuri bácsi. – Mindig kellett legyen áfonyatea, a turista első útja a konyhába vezetett, mindenkinek jól esett, különösen télen. Az élet ott zajlott, gondolatcsere, vicces történetek. Olyan is volt, hogy a kapcát belefőzték a fazékba. Nem tudta az illető, megcukrozta, mikor megmondták neki, elindult a lavina – mesélte komisz mosollyal, s még mielőtt lekonyult volna, megtoldotta két másik történettel a Jókedvű udvarhelyiekből.

Az egyikben a megyei igazságügyi igazgató találja szembe magát egy malaccal a menedékház konyhájában, számon kérve azt az akkori gondnokon, K. Gézán. – Mit keres a malac a konyhában, a kutyamindenit magának, hát nem tudja, hogy ide nem szabad beengedni?! – dühöngött. A válasz így szólt: – Ide figyeljen, Főnök, ha magának kint fázna a lába, ugye bejönne a menedékházba? Na, a malac is azért van bent, mert fázott a lába…

A másik a régi közösségi programokról jött képbe: az 50-60-as évekbeli hazugságverseny, amit a kötet szerint valószínűleg Csoma Pista bácsi lódításai ihlettek, mint a 200 fekvőtámasz meg a medve lebirkózása. Értelemszerűen az nyert, aki a legnagyobbat tudott hazudni, az első három helyezett így szólt:

1. Akkora köd volt, hogy átmentünk a menedékházon, s észre sem vettük.
2. Akkora hó volt, hogy nem vettük észre a menedékházat, csak mikor a bot koppant a zsindelyen.
3. Akkora hideg volt, hogy a köpésünk koppant a havon, s Pista bácsi 120 fokos pálinkával kínált.

Még több jópofa sztoriért érdemes felütni a 2020-ban megjelent hármas kötetet: eltévedt turisták, dorbézolások, az „erőművész nőcsábász” Pista bácsi mellett arról is olvashatsz, hogyan próbált mentővel hazajutni egy díszes társaság, vagy miként akart maga a – szesztől megbátorodott – szerző leslusszolni a Mihály-havasról a nyár kellős közepén.

„Talán a legnevezetesebb szokás” mégis a felavatás volt,

annak, aki először lépett be a ház küszöbén. Nem saját találmány, a régi Budapest/Bukarest Hotelben a szállóvendégek szórakoztak „seggbálozással”, ami olyan népszerű volt, hogy felhozták a Hargitára.

– Nagy ceremónia volt, a főpapot beöltöztették szakállal, süveggel, volt két vagy négy ministráns, akik cirokseprűvel legyezték. A felavatásra kerülő személy meg kellett bújjon, befogták a szemét. Fenék, nadrág kitömése szigorúan tilos volt, ezt körbe is tapogatta a főpap, s csak utána mehetett. Volt ott palacsintasütő, husáng, tornacipő, kegyetlenül elpáholták, amíg ki nem találta, hogy ki csapta meg. Szerencsére én hamar kitaláltam, sokat nem vertek. Aki átesett, bekerült a vendégkönyvbe, hogy fel van avatva. Volt olyan osztálytársam, aki Szentegyházán kötött ki, sose jött vissza, mikor meghallotta, mi vár rá este – emlékezett vissza Gyuri bácsi, jól megröhögtetve a közönséget.

A mai feljáró embereknek vannak rituáléik, él még a közösségi szellem?

– Ennyire azért nincs, sokkal több ember jár fel, így nehezebb fenntartani, de az avatást visszahozhatnánk – javasolta Timi, mire Orsi még rátett egy lapáttal: – Kell egy veterán, Gyuri bácsit felkérjük főpapnak.

– Csak meg kell tanuljam a szöveget, mert elfelejtettem – kapcsolt egyből a sztármeghívott, aki talán utoljára harminc éve vehetett részt ilyenen. Az ötvenéves ünnepségről ugyanis találtunk egy feljegyzést, amit maga Gyuri bácsi szúrt be az – általa szerkesztett – emlékfüzet lapjai közé. Ezek szerint 1991. szeptember 21-én a menedékház főhomlokzata előtt színpadot állítottak fel, és ott bemutatták a felavatást, „a fiatalok nagy örömére”. Főpap volt Flórián László alapítótag, a ministránsok Kinda Zoltán és Jére Sándor. Emlékbeszéd, szavalat, kamarakórus, néptáncműsor is volt akkor, Komoróczy György vezénylete alatt.

– Jóleső érzés, hogy amikor megrendeztük az ötvenes találkozót az akkori 80-85 éveseknek, akkor azzal búcsúztunk el, hogy reméljük, az utánunk következők megrendezik a következőt is. Hálistennek itt az utánpótlás, adja az isten, hogy a századikat is rendezzétek meg! – kívánta Timiéknek, majd megosztotta velünk,

hogyan is született az akkori emlékkönyvecske.

– Zakariás László épülettervező, „székelyudvarhelyi természetbarát, nagy Hargitajáró” jött a negyvenéves évforduló (1981) közeledtével, amit mi talán el is felejtettük volna, hogy szervezzük meg, s kellene valami kiadvány. (Katona) Ádámmal megbeszéltük a dolgot, ő volt a karmestere az írásnak. Irány a múzeum, elő a régi újságokat, hogy mikor kezdődött a sízés, térképeket tanulmányozni, felkutatni az alapítótagokat, akik nyilatkoztak – ezeket mind leírtam akkor. 

– A szöveg elkészült, de a diktatúra idejében ezt így nem engedték. A csíkszeredai művelődési titkár rendes volt, s azt mondta, hogy itt sok-sok név van, ezeket a drága embereket nem teszi ki annak, hogy a Szekuritáté kezdje piszkálni őket, hogy van-e köztük háborús bűnös. Erről szó sem lehet!, mondta. Később azt is sugdosták, írta a Jókedvű udvarhelyiekben, hogy maguk a szekusok ajánlották, hogy kit ne hívjanak meg az ünnepségre.

Végül egy olyan változat került kiadásra, aminek az volt a címe, hogy Daciada a Madarasi Hargitán – persze, románul. Abban az időben bármilyen sportesemény volt, csak ez lehetett a neve, a kulturálisnak meg az, hogy Megéneklünk Románia – üzente külön a fiataloknak, „nem árt, ha tudják, mi volt”.

– Toró Tibor, a híres atomfizikus is nagy Hargita-járó volt, ő is érdeklődött, hogy lesz-e belőle valami. Írtam neki 1982-ben, hogy csak ezt engedélyezték, de reméljük, hogy az 50 évesre különbet adhatunk ki. Hálistennek, sikerült, kilencvenben meg tudtuk jelentetni.

Ez mégis egy tisztességesebb emlékállítás a nagy elődöknek.

–  azt külön értékelte, hogy kiírták a falra, kik hunytak el a nagy Hargitajárók közül. „Ott az égvilágon mindenki fel van sorolva, mást én se tudok, aki kimaradt volna”. Szerinte megérdemlik azok is, hogy emlékezzünk rájuk, „akikről nem beszéltünk, és támogatták a Menedékházat és a sísportot”, a nagy gyárigazgatókra: Petres Gyulára (Tehnoutilaj), Veress Károlyra (cérnagyár), Fábián Istvánra (Matrica), Incze Bélára (bútorgyár).

A füzetéből megtudtuk azt is, hogy a művészeti és szellemi életünk „jelesei” is szívesen jártak a Hargitára, mint Sütő András, Szervátiusz Jenő, Kusztos Endre. A zsögödi festő, Nagy Imre, aki Csoma Pista szerint többnyire halászni jött, egyenesen kötelezővé tette volna az iskolában a sízést, mert úgy vélte: „egy okosan vezetett kirándulás többet ér egy fél évi magolásnál. A testet kell kifejleszteni, annak minden érzékét, hogy a szellem a helyét elfoglalhassa”.

A heggyel azonban nem szabad játszani, emlékeztetett Gyuri bácsi azokra, akik egyedül vágtak neki, mint például Tordai Sándor udvarhelyi turista, aki a Rákosi területen lelte halálát 1987-ben, mert eltévedt és egy elhagyott kalibában megfagyott egy éjszaka. Három napi keresés után találták meg a hegyimentők, „Minier Ottóra emlékszem, minden elismerésem az övék”. Előtte 1967-ben Both Károly marosvásárhelyi turistát szívroham érte, ahogy felért a Menedékházhoz, 1950-ben pedig Dézsy Balázs ugyancsak fagyhalált szenvedett. Keresztek, emléktáblák viselik nevük, figyelmeztetve az arra járókat az elkerülhető tragédiákra.

A második világháborúban fiatalon elhunyt Zárug Endre nevét egy azóta túraösvénnyé vált sípálya őrzi, ezzel kapcsolatban Timinek jutott eszébe még egy történet:

– Tavaly februárban szerveztünk egy sítúrát az elhagyatott sípályák nyomán, s reggel kávézás közben egy srác kérdezett, hogy melyikekről van szó. Mondtam, hogy hát a Zárug és a Vargyas pályákról, s kiderült, hogy a nagyapja Zárug Pista bácsi, vagyis a nagybátyja volt Zárug Endre. Egyébként Csoma Pista bácsi ötlete volt, hogy nevezzék el róla a pályát.

Hát Csoma Pistáról van-e valami elnevezve? – vetődött fel a közönségből. Az azóta újraépült Csoma-ház, a sírja most is ott van mellette. Felette állt Szervátiusz Jenőnek az Éva szobra, de azt már nem lehetett megmenteni, annyira tönkrement, jött a válasz az egyik jelenlévő hegyimentőtől. Párja, az Ádám szobra pedig már azelőtt eltűnt. De a ház még most is áll, kibírva az évtizedek viharát, Áprily soraival kívántunk neki még sok-sok boldog születésnapot:

Ez nem kastély: fenyőfa-ház,
Felette Isten-szem vigyáz,
Legyen derüs vendége sok,
Nótázó cinke-koldusok,
Vidámító gyerek-sereg,
Poéták, lélek-emberek,
Sziget legyen, védő tető,
A gond után pihentető,
A hangulatnak menedék,
Legyen felette kék az ég –
Ne bántsa tűz, ne verje jég,
Szív és cserép maradjon ép.

A cikk a Menedékház alapításának 80. évfordulójára, 2021. december 4-én szervezett találkozó szerkesztett kivonata. Az egész hétvégés eseményről képriport is készült, ami itt megnézhető.