Az ember, aki ölben hordta a kézigránátot a frontvonalhoz. Az utolsó élő zetelaki hadifogoly, Gergely Lajos története.

Fotó: SZÁSZ ZSUZSI

A feleségem nemrég mondta nekem, hogy hamarosan új hobbi után kell nézzek, nem lesz olyan ember, akivel a II. világháború utáni hadifogságról beszélgessek. Fehér hollónak számítanak ma már azok, akik megjárták, és túlélték a szovjet vendégszeretet szorító ölelését. 

Jelentem, találtam egy 97 éves zetelaki bácsit, aki még tud mesélni azokról az időkről, amit a legtöbben az amerikai filmekből ismerhetünk csak. 

Kedd délelőtt a zetelaki hivataltól a Zsögöd utcába irányítottak tovább, hogy felkeressük Gergely Lajos bácsit. Úgy mondták, hogy az útszűkület után tartsunk balra, s ott még érdeklődjünk, mert mindenki ismerni fogja a keresett személyt. Mint a mesében, a harmadik próbálkozásra sikerült bejutni egy kapun, előző társait hiába kilincseltem, zárva voltak.

Füstöl a kémény, van remény arra, hogy valakivel beszélni tudunk. Az ajtóhoz közeledve zajra leszek figyelmes, a Mária rádióban a fájdalmas rózsafüzért imádkozzák. 

– Jó napot kívánok! Gergely Lajos bácsit keressük – mondom az asztal előtt üldögélő embernek, aki füleit a nyuszika alakú rádióra tapasztja.

– Gyere közelebb, fiam, nem hallom mit mondasz – válaszol nekem, majd elküld a ház másik felébe, hogy ott érdeklődjek az illető felől.

Ránézésre pedig úgy néz ki, mintha őt keresnénk! Aztán szedem a lábam, hátramegyek a gyermekéhez, hogy onnan a menye visszakísérjen minket tatához, Lajos bácsihoz, akinek a hallása már nem a régi: van egy új hallókészüléke, de lemerült az elem, ezért nem tudtunk szót érteni.

Gyorsan elemet cserélek, majd „visszaakasztjuk a szegre a fülhallgatót”, azaz feltesszük a fülére a készüléket, mehet a társalgás a fényesen röpködő puskagolyókról és isteni szerencséről. 

Megkentem volna hájjal az iskolát, hogy a kutyák egyék meg

1923-ben, öt évvel az első világháború vége után született Lajos bácsi Zetelakán. Édesapja építkezéshez szükséges fagerendákat faragott, az elemi iskola elvégzése után a kicsi Lajos is ezt a mesterséget kezdte ellesni édesapjától.

– Szerette, ha mellette vagyok, hogy beletanuljak a szakmába. Tőlem ülhetett az iskola, négy osztály után már jobban érdekelt engem is a faragás. Úgy mondják ennek, hogy megkentem volna hájjal az iskolát, hogy a kutyák egyék meg, nekem nem kellett – mondja mosolyogva.

Tizennégy éves korára teljes értékű munkát tudott végezni édesapja mellett. Fiatal legény volt, mikor szülőfaluját Magyarországhoz csatolták, miközben a leányok után kacsingatott, javában folyt a háború.

1944 végén mindenki menekült a frontról, magyarok és németek vonultak nyugat felé az oroszoktól tartva. Ilyen körülmények között hívják be a fiatal, alig 21 éves Lajost a honvédséghez. Székelyudvarhelyen már alig van katonaság, ennek ellenére ők parancsot kapnak arra, hogy begyalogoljanak Paradjra.

Törökbúza-szedés, tésztával, musttal, házassági ajánlattal

– Parajdon vonatra pakoltak minket, vittek Magyarországra. Dobra környékén állomásoztunk egy hét formát, szabadidőmben kijártam a helyi gazdákhoz törökbúzát szedni, mert ősz volt akkor, betakarodás. Mindig volt tészta és must a szekéren, ez is fontos volt akkor.  Erősen fogott egy gazda, akinek segítettem, mondta, hogy maradjak itt, s házasodjak ide, ha akarok. Ha pedig nem akarok ide nősülni, akkor a háború után engem úgy felpostáz hazafelé, hogy nem jöttem el otthonról sem jobban – mondja remegő kézzel.

A 89. Újoncezred katonái voltak még: Simó László Hodgyából, Balázsi István Székelymagyarosból, Szász László Bikafalváról, Sándor József Felsőboldogfalváról, Györfi Áron Bétából.

Ez egy szusszanásnyi szép élmény Lajos bácsi számára. Németország kikövetelte magának a fiatal magyar legényeket, számított rájuk az ország megvédésében. Kaposvárig zakatolt a vonat a 89. Újonckiképző ezred legénységével, Fészerlakon kiképzést kaptak, majd Nagykanizsán újra szerelvényre kerültek, és meg se álltak Berlinig. Ott német fegyvert kaptak a kézbe, részt vettek a Küstrin (ma Kostrzyn, Lengyelország) környéki harcokban.

Vidd ki a parancsot a vonalba, s egy öl kézigránátot!

– Jött utánunk mindig a front, mindig ott volt, ahol mi. A németek észrevették, hogy az oroszok nem lövik annyira a magyarokat, ezért német egyenruhába öltöztettek minket. Legtöbbször éjszaka voltam szolgálatban, megfigyeléssel töltöttem az időmet. Egészen addig, amíg a főhadnagy oda nem hívta Gerébet, hogy kinevezze hírvivőnek. Ez a Geréb mindig le akart maradni, ezért jelentkezni kellett neki minden hajnalban, szem előtt tartották. Büntetésként kapta ezt a veszélyes feladatot. Nekem annyi volt a vétkem, hogy ott álltam ahajt a főhadnagy mellett, s mellé raktak, mert kéznél voltam – magyarázza a zetelaki bácsi, aki úgy beleéli magát a történetbe, hogy kiesik a füléből a jelerősítő készülék.

Arra következtetek, hogy kapott feladata nem volt egyszerű. Nappal nem járhattak az állandó tűztől, ezért éjszaka szervezték a csapat életét: ekkor ettek, ilyenkor tudtak kapcsolatba lépni egymással.

Visszatérő története Lajos bácsinak az, amikor másodmagával fel kellett állandó tűzben váltani egy őrhelyen valakiket, de félúton, a fagyos földhöz lapulva várták sorsukat, nem tudtak továbbmenni. 

– Ötven métert araszolhattunk a földön, amikor már képtelenség volt elérni a célt. Volt olyan ötletünk, hogy a németek által ásott gödörben húzzuk meg magunkat, de inkább hallgattunk Fülöp nevezetű tartalékos tizedes javaslatára, hogy ne kockáztassuk az életünket, ez lehetetlen küldetésnek tűnt. Miután visszamentünk, a gödröt ásó hét német katonát találat érte, mind meghaltak. A világító golyók fütyültek mellettem, de úgyis vinni kellett a parancsot a vonalba, csoda, hogy nem kaptam lövést. Egyszer egy öl kézigránáttal küldtek ki engem a frontvonalba, s mikor megkönnyebbülve leraktam kezemből, rám ordítottak, hogy felét csak ide, a maradékot vigyem a másik felébe – meséli megpróbáltatásait, bal kezét a jobbra rakja, hogy fékezze kicsit annak mozgását, enyhén egész teste belehimbálózik ebbe. Olyan, mintha elmutogatná az előbb elmondottakat.

Rabul ejtette a Sztálin-orgona hangja

Negyvenkét napon át voltak bekerítve az oroszok által, a legnagyobb boldogságot ebben az időben a rizses tokány adta. Annak, aki hozzáfért. Mivel Lajos bácsi állandó mozgásban volt, mindig hátrajutott a konyhára. A március 12-én kezdődött orosz betörés azonban sok változást hozott.

Sztálin-orgona

A második világháború során kifejlesztett és nagy tömegben használt szovjet rakéta-sorozatvetők egyik elnevezése.

– Hullt minden a levegőből, szólt a Sztálin-orgona, ágyú, aknavető. Beszorultunk egy pincébe végül, egy mellettünk lévő szobában ott volt a főhadnagy, Józsa Pál, aki kiadta a parancsot, hogy át kell szökni a kaszárnyába. Mi nem mondtunk semmit, de azt egyeztük, hogy nem megyünk sehova, be vagyunk kerítve, nincs értelme. A vezetőség elment, mi pedig jelezni szerettük volna az oroszok felé, hogy megadjuk magunkat. Harmadiknak bújtam ki a pincéből, de megijedtem, amikor megláttam az oroszokat. Rám kiáltott az egyik, hogy sztoj (állj), azzal lőtt is. Én visszaugrottam az egyik ablakon, a fejem felett ment el a golyó. Aztán egy bőrkabátos orosz intett felém, mondta, hogy igyi szudá, azaz menjek oda. Kivette a puskát a kezemből, s intette, hogy menjek hátrafelé. Ott voltak a többiek is. Piáton rádu-t kiáltottak, de mi nem értettük azt, hogy ötös sorba akarnak állítani – idézi fel negyven ember fogságba esését.

Már nem tudja biztosan, hogy a németek, vagy a magyarok lőttek rájuk miután megadták magukat, de néhány percre leparancsolta az orosz tiszt a földre emiatt. Első éjszakájukat egy romos házban töltötték, három kilométerre a fogságba esés helyétől. 

Összerakták a hullákat, mint a vágott fát

Ezután Landsbergbe vitték őket, ahol beszélgetőtársam elmondása szerint huszonhatezer ember volt összegyűjtve. A lengyelországi Poznan városába vonattal érkeztek, de egy nagyobb távot gyalogosan tettek meg, egy lovas katona hajtotta őket naponta nyolcvan kilométer távolságot. Itt válogatták szét a foglyokat, az első osztályúak oroszországi munkára számíthattak, ebbe a kategóriába esett ő is.

– Akinek a fenekén a bőrt meg tudták fogni, az első osztályú volt. Mondták, hogy perváj, aztán indulhatott a menet Oroszországba. Március 12-én estem fogságba, május elsejét már Vlagyimirben töltöttem. Közben a hullákat naponta szedték ki a vagonokból, rakták össze, mint a vágott fát. Kipakoltak minket a várostól három kilométerre, s azt a parancsot adták, hogy kerítsük be magunkat, építsünk magunknak barakkokat – így ejtették utasításra saját magukat fogságba.

Egy vasöntődében dolgoztak napi nyolc órát Vlagyimirben, aztán hazagyalogoltak minden nap a lágerbe. A német foglyok foglalták el a fontosabb posztokat, „általában egy német dolgozott, két orosz nézte”. Ennek ellenére jobban vigyáztak rájuk, hogy nehogy megszökjenek. 

– Konvojként őriztem őket hat hónapon keresztül, őr lettem a végére. Mondjuk, tőlem mehettek volna, ahova akarnak,de háromezer kilométerre voltak a szülőföldjüktől, hova menjenek? Egyszer szöktek meg a lágerből, de azok románok voltak. Visszahozták őket, s karcelbe rakták. Az volt az a sátorlapból épített hely, ahova azokat rakták, akik hasonló csínyeket követtek el, sokszor dengettek, ordítoztak, hogy ne fagyjanak meg a kályha nélküli sátorban – mondja a bácsi, akinek soha nem volt semmi különösebb nézeteltérése se némettel, se orosszal, ha a háborút nem vesszük bele, ahol lőtték egymást.

Mikor a csajka menőbb volt, mint csaj

Mivel az orosz férfiak még javában harcoltak, otthon nem volt munkaerő, a foglyok gyakran dolgoztak orosz nőkkel együtt. Hadifogság nem nyaralás, de azért gyakran hallani olyan történetekről, amikor egy helyi nőre másként néz egy rab.

– Nem foglalkoztam én ilyesmivel. A legdurvább dolog, amit láttam az volt, hogy belelökték a nőket a nagy hóba viccből, de ennél többet senki sem mert csinálni. Amikor a gyárban tízóraiztunk, akkor velünk szemben ültek a munkás nők. Kérdezgették egymást a foglyok, hogy ne, szeretnéd-e azt a nőt? Általában az a válasz jött, hogy nála sokkal jobban húsz deka kenyeret. Nem volt olyan gazdag az étel, mindig káposztalevet töltöttek a csajkába. Úgy kinyaltuk az edényt, hogy kimosni sem kellett, vékonyan rászáradt a lé, következő alkalommal csak belefújtunk, s piliként szálltak ki belőle a maradékok – dönti el a nők és ennivaló versenyét utóbbi javára Lajos bácsi.

Keserédes pillanatokat éltek át az egyik budapesti bajtársukkal egy kinti munkálatnál. Miközben egy iskola bejáróján dolgoztak, arra lettek figyelmesek, hogy egy orosz tiszt hallgatózik mellettük. Az elején azt gondolták, hogy a munkájukban talált hibát.

– Maguk magyarok? – kérdezte. Meglepetten válaszoltunk, hogy igen. – Én Budapesten voltam két évet, soha nem felejtem el a tokaji és gyöngyösi bort, a fehér kenyeret és a szép kisasszonyokat – folytatta. Gyorsan lehívtuk a tetőről a pestit, hogy érdeklődjön, jobban ismeri a várost, kérdezze meg, hogy mi a helyzet otthon. Mikor lejött, az orosz elővett egy fényképet, hogy megmutassa, kik voltak a háziak ottléte alatt. Nagy volt a meglepődés, amikor a pesti fogoly felesége és két lánya volt a képen – osztja meg a nem mindennapi történetet. 

Egyik alkalommal az a hír járta a románok között, 

hogy hazaengedik őket. Mivel a lágerparancsnokkal jóban volt Lajos bácsi, kérte, hogy engedje őket a románokkal haza, mert egy helyre mennek, nem akarnak ők Magyarországra menni, mert az otthon már nem ott van. 

– Te vengri (magyar) vagy, miért akarsz a románok közé menni? – kérdezte tőlem. Aztán mégis megengedte, hogy a románok közé mehessünk. Igen ám, de a románokat szólították hazamenetelre, de minket nem, mind ottmaradtunk. Minden reményünk odalett. Elmentünk pityókát szedni a mezőre, abban reménykedtünk, hogy a fagyott pityókával jól fogunk lakni. Kezdődött elölről a dohánnyal, kenyérrel való üzletelés, mindenki valamivel kereskedett – ilyen volt, amikor inkább a románokkal tartott volna a bácsi.

Egyik „kereskedelmi körútról” visszatérve vette észre, hogy mindenki fürdik, tiszta ruhák vannak kipakolva a foglyok számára. Ez a legjobb hír, amit a 102 erdélyi fogoly kaphatott. Volt még háromszáz anyaországi, akik még nem mehettek, mert „csak apránként lehet hazatérni”.

Kifürkészni az orosz szavát

Máramarossziget volt az első első romániai állomás hazatérésükkor. Itt elég nagy volt a zavarodás elmondása szerint, nem akarták elengedni őket, a „kopogó deszkán” aludtak hónapokat, míg egy szögesdrótozott „hadifogoly-szerelvény” elő nem állt. 

– Gyergyón keresztül vittek Foksányba, az a hír járta, hogy a románok vissza akarnak küldeni minket, napok kérdése, hogy mikor. Végül a német zenekar koncertje adott reményt számunkra, elkezdtek zenélni az udvaron. A parancsnokok mind bevonultak az épületbe, én pedig gyorsan utánuk, hogy kifürkésszem, miről döntenek. A szívem nagyot dobbant, amikor mondták az oroszok azt, hogy vengri uszkáj domoj, a magyarok mennek haza. Kijöttek hozzánk az udvarra, közölték velünk: ha a névsort le tudjuk adni ma, akkor mehetünk haza – gyorsan elkészítették a listát, aztán Buzău-ban útlevelet kaptak.

Megneszelték azt, hogy déli tizenkét órakor megy vonat Brassó irányába, megrohamozták a vonatot, „a civilek nem fértek fel, egymást az ablakon keresztül húzták be”. Segesvár érintésével érkeztek meg Székelyudvarhelyre.

– Várt az állomáson minket a rezesbanda, a Patkóban ennünk adtak, elrendezték a papírjainkat. Telefonáltak mindenhova, hogy küldjenek autót utánunk. Értünk a zsigmondtelepi gyár kocsija jött. Tizenegy zetelaki érkezett haza akkor szülőfalujába. Nagy Mózes meghalt – mondja az utolsó, még élő katona.

Kicsit elérzékenyül, elcsuklik a hangja, amikor a hazaérkezésről kérdezem. Nem volt otthon senki, a család a mezőn dolgozott. Egy nappal korábban hazajött Sándor testvére a fogságból, a család levágta a hazatérésükre tartogatott bárányt. 

Első leszek neked, nem második, vagy harmadik

1947-ben, 24 évesen, három év fogság után tért haza. Kezdetben visszatért édesapjától örökölt mesterséghez, fafaragással foglalkozott, majd később az újonnan nyílt székelyudvarhelyi Ifethez került.

– A sors mindig visz valamerre, intézi az életünket az Isten. Dolgozni kellett, hogy élni tudjak. Közben figyeltem a szomszédba járó leányt, aki sokat járt a nénjéhez. Kihajoltam a kapun egyszer, hozzászóltam, ő felelt kérdésemre. Barátkoztunk egy keveset vele, aztán kérdeztem tőle, hogy lenne-e a szeretőm. Azt válaszolta, hogy ha leszek, akkor első leszek neked, nem második, vagy harmadik – meséli el ismerkedésük történetét.

1950-ben összeházasodtak, két gyermekük született. 

Meleg időben a ház mellett ül egy kicsi széken menye elmondása szerint, dédunokáinak szívesen meséli történeteit. Zsoltnak a fagyott pityókás kaland tetszik, Huni azt fájlalja, hogy miért nem hal meg déditata, hogy mamát hozza vissza az angyaloktól.

– Mondom neki, hogy amikor eljön az idő, akkor megyek én is. Amit az Isten kimér, azt viselni kell. Én azóta jól vagyok, amióta kikeltem abból a gödörből, amibe másodpercekkel később halottak feküdtek a tűztől.A buggyos nadrágom lyukas volt a puskagolyótól, engem nem ért találat. Nem jött el a halál, élni kell Lajos még, és megnyugodni – idézi vissza pár nappal ezelőtti álmát, ami korábban valóság volt.