Amikor 2008-ban egy darabocska papírral megérkeztem Györfi Áron bácsiékhoz, még nem ő volt a falu legöregebbje, csak egy közülük. Mondjon valami szépet a régi időkről! – kértem, s akkor ő belekezdett abba a mesébe, aminek azóta is rabja vagyok. Kommunizmus, szegénység, háború.
Pénteken volt a temetése.
Közben a felesége, Jolán néni a házi borból kóstolót hozott. A háború témája megköveteli, hogy elkoccintsunk egy pohárkával, hosszabb időre rendezkedjünk be az asztal körül.
Áron bácsi és Jolán néni. Fotó: Fülöp Lóránt
Mi a helyzet a háborúval, Áron bácsi?
– teszem fel a kérdésem. A történelmet könyvből szerető emberként ekkor találkoztam a kézzelfogható valósággal. Azzal, hogy az előttem álló bácsi fiatalon hadifogolyként négy esztendőt töltött a Szovjetunióban.
Bocsánatot kértem, hogy egy darab papírral érkeztem, majd hazamentem a diktafonomért. Visszatértem után egész délután hallgattam őt.
Így kezdődött a történetünk.
Leventék csoportja. Györfi Áron az alsó sorban, balról a negyedik.
Május 31-én töltötte volna a 96. évet. Fiatalon került nagyapjához, Gál Ignáchoz. Papója 12 éven keresztül volt falubíró, elvesztette két fiát az első világháborúban, így segítség nélkül maradt. Időközben amputálták az egyik karját, ezért nem tudott teljes értékű munkát végezni. Áron bácsi lett – szó szerint – a jobb keze, ő végzett minden munkát nagyapja mellett besorozásáig.
A 11 éve készült beszélgetésünk által emlékezem meg róla, a háborúban töltött éveiről.
Sorozásunk után egy héttel bejöttek az oroszok
Az 1924 és 1925-ben születetteket már elvitték a háborúba, csak mi maradtunk hátra. Utánunk már senkit sem soroztak be. Sorozásunk után egy héttel bejöttek az oroszok. Minket, a zászlóaljunkat meg akartak menteni, azért vittek nyugatra. Nem gondolták akkor még, hogy az oroszok ilyen erősek lesznek, s végigmennek mindenen.
Nagykanizsára vittek, ott felöltöztettek. Egy hétig gyakorlatoztunk, aztán bevagoníroztak. 19 éves se voltam. Bezárták a vagont, Csehszlovákián keresztül vonatoztunk tovább, Berlinbe vittek minket. Küstrin (ma Kostrzyn, Lengyelország) városa mellett kaptunk rohamkiképzést. Öt kerek hétig minden katonának naponta 4 méter futóárkot (másfél méter mély, 1 méter széles) ki kellett kiásnia.
Indulás a frontra. Bétai regruták csoportképe.
1945 őszén megjöttek az oroszok. Jött három tankjuk, amiből egyet kilőttek a mieink. Az oroszok úgy tartották, hogy nagy erővel vagyunk a városban, nem mertek bejönni. Az egész zászlóaljunk ott volt, a 89-es újoncezredből.
Küstrin ostroma
A település volt a németek egyik utolsó bástyája Berlin előtt. A szovjet 8. gárdahadsereg 1945. március 28-án indított támadást Küstrin ellen. Másnap bevették a várost, ahol magyar alakulatok is állomásoztak. 758 fővel volt jelen a 89/IV. újonckiképző zászlóalj, részt vettek a védelmi harcokban. Február 12-ig 203 katonáját vesztette el a zászlóalj, sokan estek fogságba.
Bekerítettek minket, majd tovább folytatták a harcot Berlin felé. Nehéz dolgunk volt, nem jutottunk ételhez, körülfogtak minket. Emlékszem arra, hogy a társak közül medvét lőtt valaki, annak a húsát elosztottuk, megettük.
Miután az oroszok elfoglalták Berlint, az egész sereg jött vissza a mi városunk felé, hogy porrá verjék az egészet. Kő kövön nem maradt, még a talpfák is égtek a vasúton. Láttuk, hogy jönnek, nem volt mit csináljunk. Elfogott magyarok mondták be bemondóba, hogy ne harcoljunk tovább, mert az országunk elesett már.
Lövés nélkül estünk fogságba
A többi katonát két nappal korábban elfogták, én zászlóalj hírvivő voltam, egy pincében tartózkodtunk a tisztekkel, negyvenketten összeszorulva.
Az egyik katona a puskája végére egy zsebkendőt csavart, mert nekünk nem volt fehér lepedőnk. Elkezdte lengetni, az oroszok odafutottak. Lángszóróval be akartak lövetni a pince kicsi ablakán. Szép sorban kijöttek a katonák, a végén én is.
Bajtársak közt. Fotó: Bodnár Arthur
Feltartottam a kezem, odamentem az orosz tiszt elé. Egy kicsi pisztolya volt, nekinyomta a szívemnek, s azt mondta: zojje gránát! Néztem hirtelen, hogy a derekamon maradt a gránát. Mutatta, hogy dobjam el onnan.
Német köpenyben voltunk, mert a németek felöltöztettek minket, ne vegyék észre, hogy magyarok vagyunk.
Babrujszk. Jelenleg Fehéroroszország 7. legnagyobb városa. A német megszállás alatt közel 20 ezer helyi zsidót öltek meg a nácik. A Vörös Hadsereg véres harcokban foglalta el a várost 1944-ben. A város romokban hevert, csak 28 ezer lakossal rendelkezett a II. világháború után. Hadifogolytábor működött a városban, a foglyok részt vettek az újjáépítésben.
Nem lőtt, de erősen nyomta a szívemhez a pisztolyát. Kérdezte, hogy magyar vagyok-e. Mondom, hogy az. Lövés nélkül estünk fogságba, nem bántak rosszul velünk.
Három nap és három éjjel hoztak minket. Mindig a falu közepébe vittek minket, soha nem a határra. Összecsombolyítottak, ott kellett megvirradjunk, még a dolgunkat is helyben kellett végezzük. Bekísértek minket Pozen (Poznan, Lengyelország) városába.
Bajkó Gyuri bácsoddal, egy magyarósival, s egy keresztúrival kimaradtunk a csoportból, minket másfelé irányítottak később. 1945. március 15-én Fehéroroszországban voltam, Babrujszkban. Oda kerültem, ott töltöttem be a 19. évemet.
Megbízható emberek
Két évet ácsmunkával dolgoztam, ez idő alatt zsidók voltak az őrök. Láttam, hogy olyan helyre kell húzódjak, ahol pártfogásom lesz. Az egyikkel jóba lettem, Gyafi bácsinak hívták.
Egyik nap a barakkparancsnok azt mondja nekem, hogy: itt volt Gyafi bácsi, s azt mondta, hogy a szalmazsákkal, s fejpárnával menjek hozzá azonnal. Azt mondta nekem, hogy: ezentúl minden nap megfogsz egy orosz szót fiam, itt fogsz ülni velem. Hamar megtanultam oroszul.
1947 telén már ruharaktárt őriztem. 1948-ban magához hívatott a lágerparancsnok, s azt mondta, hogy parancs van rá, hogy fegyveres őrt kell állítani a bájához (fürdőhöz). Ezután menni kellett a kommandóval, reggel 8-tól délután 4-ig őrségbe.
Györfi Áron és Balázsi István. Fotó: Fülöp Lóránt
Tizenkettőnknek bele volt írva a fejlapjába, hogy megbízható emberek vagyunk. Sokszor felszólaltak, hogy küldjenek minket a bányába, mert erősen legyengültek ott az emberek, de a lágerparancsnok nem engedett minket oda.
A bányában olyan gyengék voltak, hogy egy kisebb követ is alig tudtak felemelni. Annyian voltak a kő körül, hogy alig fértek oda, de megemelni úgysem tudták. Éjjel, amikor dolgukra mentek, akkor kísérgetni kellet őket, hogy nehogy beleessenek a gödörbe, s ott haljanak meg.
Az elhajított halfejeket szopogatta
Olyan éhes voltam, hogy néha kértem az úton a kenyeret. Jött egy gyönyörű leány egyszer, elébe álltam, mondom neki, hogy adjon egy törést a kenyeréből. Odajött egy orosz tiszt, nagy büszkén azt kérdezte: szereteted ezt a ruszki kislányt? Hogyne szeretném, az éhes fogolynak kenyeret adott! – mondtam én.
De nem csak én kerültem ebbe a helyzetbe. Egyszer kiszólt egy katona az őrszobából, hogy hajtsak el egy embert a ganyédombról. Egy anyaországi volt, aki az eldobott halfejeket szopogatta. Odamentem hozzá, mondtam neki, hogy menjen el onnan, mert szégyen. Én is éhes vagyok, mint maga – mondtam neki. Elhajította a kezéből, elment. Rászorult az ember, muszáj volt.
Uszkáj domoj!
Egy orosz tiszt bejött a lágerbe, leült a csutakra, kérdezte, hogy honnan valók vagyunk. Mindenki sorolta, honnan. Kérdezte, hogy nincs gyergyói itt? Mondtam, hogy én onnan vagyok. Elővette a noteszét, mutatni kezdte, hogy ők hol mentek keresztül. Magyarázta, hogy Odorheiu, Cristur – ahogy oda neki le volt írva.
A románok segítették itt őket, hanem itt nem tudtak volna átjutni. Úgy tudtam vele beszélni oroszul, mint ő magyarul. Magyarországon volt, ott szeretője volt Mariska, nagy kenyeret evett, jó bort ivott. Az oroszoknál jobb lelkű nép nincs, ha volt egy pakli szivara valamelyiknek, szétosztotta közöttünk.
A hősök emlékművére új nevek kerültek.
Ő hívott közelebb, hogy mondjon jó hírt. Parancs van arra, hogy minden hadifoglyot haza kell engedni. Amerika már hazaengedte a foglyait, nem ír alá valamilyen papírt, ha nem engednek el minket is. Visszamentem a barakkba, mondom az embereknek, jöjjenek közel, mert jó hírem van.
Könnyes szemmel, fájó szívvel
Gondoltak az édes magyar hazára.
Sok könny hullott ki a szemből,
Mély sóhajtás tör a szívből messzire,
Vidd el szellő, vidd el messze
Édes magyar hazám földjére.Átkozott légy Oroszország
A magyaroktól örökre!
De sok szegény magyar fiút
Temettek el a homokos földedbe!
Nyugosznak ők messzi távol,
Távol a magyar hazától örökre.
De sok szegény édesanya hiába várja
A fiát a keblére!Megásták a baka sírját
Az Uzsok völgyében,
Körös-körül beültették fenyves ággal, zölddel.
Nem ültetett piros rózsát senki a sírjára,
Ágyú helyett kinyílott a haza szabadsága.
Mondjátok meg jó anyámnak,
Hogy tudtok felőlem,
Ne sirassa gyermekét, már el van temetve.(A raboskodó magyar fiúk fogságban szerzett dala)
Voltak már olyan betegek, akik alig tudtak menni. Mondom, hogy végezze mindenki a dolgát úgy, hogy karácsonykor otthon kalácsot fogunk enni. Györfi, te megint lázítasz! – mondták a foglyok. 2 hét múlva 2 nagy kocsi állt be a láger elé.
Kérdem az őrtől, hogy most mi történik?
– Uszkáj domoj! – mentek haza.
Harkovba (ma Ukrajna), egy nagy gyűjtőlágerbe hoztak minket, itt töltöttük az időt 1948 őszéig. A magyarországiakat három hónappal hamarabb hazaengedték, mi, a németekkel még vártuk az időpontot.
Megvizsgáltak minket, hogy nem-e vagyunk besütve. Emelték a karunkat, mert ide volt a németeknek besütve az SS-jel. Akiknek volt ilyen, azok nem jöhettek haza.
200 lej, s egy kicsi papír
Én egy kisgalambfalvival, és a miklósfalvi molnár fiával indultam el. Vagonokba összezsúfolva utaztunk a határig. Egyszer elkezdtek kiáltozni a románok. Ennek olyan hangulata volt, hogy tényleg megyünk haza.
Egy orosz tiszt megfenyegetett minket, hogy vigyázzunk a szánkra, mit mondunk otthon. Ide még vissza lehet kerülni.
Behoztak minket Besszarábiába. Kaptunk egy kicsi papírt, 200 lejt. A kapun kikísért a rezesbanda, innen mindenki ment, amerre akart. Mi Brassóba, utána Segesvárra jöttünk. Így kerültem haza.
Szeretne hasonló történeteket olvasni portálunkon? Keressen meg minket a szerkesztoseg@uh.ro e-mailcímen, ha ismer olyan élő személyt környezetében, aki hadifogságban volt, szívesen mesélne nekünk megélt tapasztalatairól.
