Te mit tennél?
Illusztráció.
Kijárási tilalom van. Pár hónapja még el sem tudtuk volna képzelni, hogy az mit jelenthet. Ma már tudjuk. Hozzászoktunk. Úgy látom, hogy az emberek fegyelmezettek, betartják a szabályokat. Természetesen egy-két kivétel mindig akad, de környékünkön a fölösleges koslatások száma nem számottevő.
Pár hete egy bácsikát kaptam lencsevégre, aki a temetőbe igyekezett. Figyelmeztetni akartam, hogy veszélynek teszi ki magát, de végül hagytam, hogy békésen folytassa útját. A fotók és a mellé csatolt szöveg megosztotta a közvéleményt a közösségi hálón: volt, aki a szépet látta benne, és volt, aki személyiségi jogsértéssel dobálózott. Úgy érzem, helyesen cselekedtem annak ellenére, hogy állampolgári kötelességem lett volna figyelmeztetni a bácsit arra, hogy kijárási tilalom van, és veszélyes neki sétálnia. A történtek után mégis nyugodtan tudtam lefeküdni.
Az elmúlt napokban ismét résztvevője voltam egy olyan esetnek, amelyben érzésem szerint helyesen cselekedtem, de a mostani katonai rendeletek szerint másképpen kellett volna tennem.
Egy keddi este volt, hét óra lehetett. A nagyobbik fiammal a tömbház harmadik emeletéről levittük a szemetet a közeli gyűjtőpontba. Visszafele összefutottunk egy jó ismerőssel, és megálltunk pár szót váltani. Néhány másodperc múlva a fiam szólt, hogy az út másik oldalán a földön fekszik egy bácsi. Először nem láttam, mivel egy autó eltakarta a kilátást, pár lépés után vettem észre, hogy igaza van.
Az úttesten egy idős férfi négykézláb kutatott valami után a földön. Nem gondolkodtam sokat, hogy mit tegyek: odamentem hozzá, a kezébe adtam a szemüvegét, amit a földön keresgélt. Pillanatok alatt érkezett még egy fiatalember, aki segített talpra állítani a bácsit. Ekkor már tudtuk, hogy nem betegség miatt feküdt le, enyhén szólva is nagyon részeg volt. A segítő fiatalember továbbállt, én meg megkérdeztem a beszélni is alig tudó férfit, hogy hol lakik. Szerencsém volt, pár tíz métert kellett támogatnom a lakásáig. Mielőtt elváltak útjaink, megkérdeztem, hogy ebben az órában hol járkált.
– Fiam, a komám pincéjében borozgattunk egy kicsit – válaszolta.
Arra is kíváncsi voltam, hány éves lehet, így az életkora felől is érdeklődtem.
– Ha „ezek” kérdezik, akkor 64. Ha pedig maga, akkor 74! – érkezett a válasz.
Pedig mindegy, hogy ki kérdezi. De nem is ez a lényege a történetnek. A bácsika is hibázott, megszegett néhány szabályt, hogy tudatában volt-e ennek, nem tudom. Én is hibáztam: nem tartottam a távolságot tőle, sőt a vállamon vittem hazáig. Őt is, illetve magamat és családomat is veszélynek tettem ki.
Mit kellett volna tennem? Hagyjam az úton, remélve, hogy valaki majd segít rajta? Vagy esetleg hívjak segítséget a sürgősségi segélyhívó számon? Az első eszembe sem jutott, a második dolog elég bonyodalmas folyamat lett volna. Talán nem a szabályoknak megfelelően jártam el, de ismét nyugodtan tudtam este lefeküdni.
Ha a „karanténos’’ időkben veletek is történtek érdekes, izgalmas vagy vicces dolgok, írjátok meg. Küldjétek el a sztorit a szerkesztoseg@uh.ro email címre, és mi megjelentetjük a legjobbakat az oldalunkon.