Cikksorozatunk első részét ott fejeztük be, hogy a Liszkay Gábor irányította, budapesti bejegyzésű Határok Nélkül a Magyar Sajtóért Alapítvány a politika felől érkező kérésre többségi tulajdont szerzett több erdélyi médiaorgánumban, letéve az alapjait egy alakuló romániai magyar sajtóbirodalomnak.

2012-ben járunk ekkor, a második Fidesz kormány az első kétharmadnak köszönhetően hatalmas átalakításokba kezd, nincs idő apró-cseprő kérdésekkel foglalkozni. Emiatt maradnak hoppon az Erdélyi Magyar Néppárthoz tartozó politikusok – megbízható forrásokból úgy tudjuk, mivel Liszkay nem kapott konkrét utasítást Orbán Viktortól arra vonatkozóan, hogy Tőkést és köreit kell a formálódó határon túli sajtóbirodalom minden elemével támogatni, hiába próbálkoztak nála a politikusok a négy székelyföldi napilap „barátságosabbá” tételéért, a kérésük nem talált meghallgatásra.

Tőkés és Orbán 2012-ben Tusványoson. fotó: Zsigmond István, tusvanyos.ro / archív

Orbánt pedig hiába kérték erre minden nyáron Tusnádfürdőn, ő elintézte a választ annyival: Liszkay a felelős ezért, őt kell zargatni. Valószínűleg mindketten úgy gondolták: a nagyváradi Tőkésnek legyen elég az ott szerkesztett hetilap (az Erdélyi Napló, aminek főszerkesztését a püspök volt sajtósa kapta meg, egészen addig, amíg a szerkesztőségből származó forrásaink szerint bele nem bukott egy belső zaklatási botrányba), de az országos terjesztésű Krónikába és a székelyföldi hírlapokba nem kap beleszólási lehetőséget.

Liszkay furcsa üzletet kötött az Udvarhelyi Híradót, Csíki-, Vásárhelyi- és Gyergyói Hírlapot kiadó cég 1,45 millió euróért történő megvásárlásával: helyén maradt az addig igazgató, és forrásaink szerint jó ideig a korábbi tulajdonosnak is szabad szemmel látható összeget fizettek „tanácsadói díjként.” Ezzel a budapesti médiavezér a nyugalmat vásárolta meg: ő nem akart a magyar fővárostól 5-600 kilométerre lévő szerkesztőségekkel napi szinten foglalkozni.

Az ebben rejlő lehetőséget hamar észrevette az igazgató,

Székely Róbert, akinek csak annyi dolga volt, hogy Budapestnek időnként jelezze, mennyi pénzre van szüksége a lapok életben tartásához, máris utalták a pénzt az alapítványból. Majdnem minden maradt a régiben: a lapok hangvétele nem változott, csak az újságírók kerestek egyre kevesebbet és az igazgató élt egyre nagyobb lábon. Ahogy telt az idő, egyre több jelzés érkezett Székelyföldről arra vonatkozóan, hogy valami nincs rendben a lapok vezetésével, ám Liszkay elengedte a füle mellett ezeket a dolgokat – volt neki elég dolga a teljes anyaországi média kormányközelivé alakításán.