Újabb csavar a romániai kormányzásban. Minimálbér-emelés egy hónap alatt, adóváltozások derült égből. Felkészültél a káoszra?

Fotó: SOÓS Róbert

Mind éreztük így vagy úgy, hogy a román kormányzás kapkod. Hirtelen meghozott szabályok, átgondolatlan lépések, utólag javítgatások, egyik sem idegen. Nézzük meg:

• Hogyan látják ezt kívülről?
• Milyen gyengébb pontok nevesíthetőek?
• Lehetséges, hogy ennek a fejetlenségnek előnye is legyen?
• Miben segíthet Romániának az AUR?
• És mihez kezdjünk ezzel az egésszel? Keseredjünk el, vagy nézzük lehetőségként?

Egy átmeneti időszak után Marcel Ciolacu miniszterelnök kijelentette 23-án, hogy akkor most július elsejétől nő a bruttó minimálbér. Nem három, nem hat hónap múlva, hanem most.

Van egy hónap felkészülési idő

Ez jó hír annak, aki minimálbérből próbál megélni a jelenlegi árak mellett, de azoknak a vállalkozásoknak kevésbé, amelyek eddig is egyensúlyoztak a veszteségesség peremén. Egy hónap alatt nem fog senki hirtelen produktívabbá válni, vagy szükséges készleteket felhalmozni.

Másik eset: 2023 végén, december közepén, szinte már a karácsonyi készülődésben szavaztak meg a honatyák egy olyan törvénycsomagot, amely, többek között, hirtelen jelentősen írta át sok mikroadós cég egész adóévét – úgy, hogy gyakorlatilag ne maradjon már idő reagálni. És mindenki tudna még hozni példákat.

Ha esetleg úgy éreznénk, hogy mindig lemaradunk a romániai fejleményekről, és nehéz lépést tartanunk, ne szégyenkezzünk. Ha a koalíció-tag PNL feje, Nicolae Ciucă, is azt mondja a bejelentés után, hogy:

Nu am văzut-o nu știu detalii despre ce s-a întâmplat, nu pot să comentez – akkor nem csoda, ha mi sem tudjuk tartani a lépést. De azért nem tűnik nagy elvárásnak, hogy ha szakértőkkel és érintettekkel nem is, legalább egymással beszélgessenek egy sör mellett a honatyák.

Jelentős változtatásokat minimális felkészülési idővel bedobni már szinte normálisnak számít nálunk, de azért nem az. Ennek a kapkodásnak, fejetlenségnek ára van.

Pontszámunk: gyengécske, de relatív stabil

Egy külföldi befektető vagy egy helyi vállalkozó valamilyen módon figyelembe fogja venni azt, hogy Romániában mennyire nehézkes vagy könnyű vállalkozni, a vállalkozás életét megtervezni. Nem csak az számít, hogy van-e jó munkaerő, használható utak, stabil áramellátás vagy elfogadható szintű adózás.

Ha egy országban nem tisztelik a magántulajdont, vagy híresen lassú az ügyintézés, az elég jól lefordítható plusz kiadásokra, és szerepet fog játszani abban, hogy mennyire lesznek vagy nem lesznek az emberek hajlandóak a tőkével helyben kezdeni valamit. Nem mindegy, hogy a pénzt elviszik inkább egy biztonságos külföldi bankba, vagy itt helyben munkahelyeket teremtenek vele.

Ha egyik nap kedvezményes adózású a cég, másnap meg hirtelen sokszorosra emelhetik az adót, vagy ha jelentős számú alkalmazottat érő változtatásokra való felkészülésre egy hónap áll rendelkezésre, az nem a tervezhetőség és a bizalomgerjesztés csúcsa.

Ez az elvárás köszön vissza például a nem túl fényes román hitelminősítési pontszámokban. Ezeket a mutatókat széles körben figyelik a befeketetők, mivel a vizsgált tényezők számukra is beszédesen jelzik, hogy jó helyen enne-e az adott országban a pénzük vagy sem. Igaz, a jelenlegi időszakban leginkább az állami költekezésre koncentrálnak az intézetek, nem, mondjuk, a kormányzás minőségre.

De összefügg az átgondolatlan költekezés az átgondolatlan, ad hoc jellegű törvényhozással. Leginkább az EU-s lista alja körül vagyunk.

Egyelőre ez nem fog változni

Március elsején a Fitch hitelminősítő fenntartotta a BBB- besorolást, és az ország kilátását stabilnak ítélte továbbra is. Tavaly majdnem ilyenkor még épp kilábaltunk a negatív kilátás megítélésből, és a BBB–szal még épp becsúszunk a befektetésre ajánlott országok közé.

Az EU-tagság és a beáramló EU támogatások javítanak az országgal kapcsolatos elvárásokban. Az EU szabályokat divatos ma szidni, de a mi vezetőinknek kifejezetten jót tesz, hogy van egy külső hatás, amely nem engedi túlzottan elszaladni a törvénykezésben mutatott kreatívságokat. Mégiscsak kényszerítve vannak, hogy az adózás és a költekezés bizonyos kereteken ne menjen túl. Például a mutatószámokat van, amihez könnyen viszonyítani, mint a déli szomszédunkhoz – akik nálunk ügyesebben gyűjtik be mondjuk az ÁFÁ-t, így kicsit kevésbé szorulnak arra, hogy a semmiből találjanak ki esetleg új adókat. Nem mehetünk el amellett, hogy a Fitch stabilnak nevezte a kormányzó koalíciót – ha van ritka szókapcsolat nálunk, ez biztosan a ranglétra tetején van, nem ez szokott lenni a tapasztaltunk.

Paradox módon ebben segíthet az AUR,

azzal, hogy folyton a nagyobb pártok sarkában van, kényszeríti őket, hogy ne marakodjanak túlzottan.

A Moody’s április eleji pontozása is ugyanaz pepitában, ők Baa3-nak nevezik, ugyancsak stabil kilátással. Ők szóvá is teszik a gyengébbecske román intézményrendszert és kormányzást, mint kockázati tényezőket. Attól függően, hogy mit sikerül kezdeni a deficittel, a pontozás konyulhat lefele és javulhat felfele is.

De figyelembe véve, hogy már eleve beárazták a minősítők, hogy elég nagy lesz a deficit, és mivel már elég pénzszórás van, már nem túl valószínű, hogy jelentősen romoljon a mérleg az elvárthoz képest.

Az S&P áprilisi értékelése is BBB-/A-3 és stabil kilátás. Ők azt is hozzáteszik, hogy még idén átlépi az egy főre jutó GDP-ben a 20 ezer dolláros szintet az ország. Persze ez nem mindenhol jelenti ugyanazt, mintha két Románia lenne, a fejlődők jobban, a leszakadók kevésbé érzik a pozitív hatásokat. De azért senkinek sem mindegy, hogy merre mozog az átlag.

A kommunizmus antiintellektualizmusa ma is hat

A Bertelsmann Alapítványnak is van egy releváns indexe a témában. A kétévente elkészített BTI országjelentés a fejlődő, illetve átalakulóban lévő államokról 10-ből 7,65 pontot adott Romániának, ezzel a sorban elől van, 137 vizsgált országból a huszadik. Persze minket annyira nem vigasztal, ha Afganisztánt és Csádot előzzük, úgyhogy inkább nézzük a releváns részleteket.

Most csak a kormányzást nézve, az átlag kicsit rosszabb: 5,19 ponttal a negyvenötödik helyre volt elég a teljesítmény. A tanulmány megjegyzi, hogy a romániai sajátos kommunizmus antiintellektualizmusa ma is kihat az önszervezési folyamatokra, azaz a civil szféra relatív gyenge, leginkább a városokra koncentrálódik, és nehezen tudja hallatni a hangját, ha kormányzásról van szó. Az intézményrendszer fejlődése kissé poziítvabb, bár leginkább kimerül az európai példák másolásában.

A tanulmány nem finomkodik, kimondja, hogy bár sok stratégia születik, de ezek olyan szinten nem találkoznak a pénzügyi forrásokkal, hogy gyakorlatilag kívánságlisták maradnak.

Ismerős, nem?

Főleg ilyenkor, kampányban. Aztán a kivitelezés az, ahol leginkább el szoktak ezek bukni. A támogatások és a mindenéle osztogatott jegyek kapcsán is megjegyzi a BTI, hogy nem pusztán azért szereti a mindenkori kormány ezeket, mert jól mutatnak és várhatóan népszerűek lesznek a közönség soraiban, hanem mert egyszerű őket kivitelezni.

Mindenféle más fejlesztési terveket nehéz nálunk felállítani és nyélbe ütni, de a jegyeket szétosztani, az még megy. És ekkor nem is beszéltünk az esetleges politikai szabotázsokról, amikor érdekcsoportok lépnek közbe, ha valamilyen terv veszélyezteti a kényelmüket. Ez is nehezíti, hogy újszerű dolgok valósuljanak meg.

Az adók és szabályozások kapcsán se finomkodik a tanulmány, kimondja azt, amit mi is érzünk a bőrünkön: sok az instabilitás ezen a téren. Sőt, a román vezetés cselekvését sokszor az EU kell előrébb lökje. Nem ideális, de belegondolva akkor már inkább az EU, mintsem valamelyik hazai, politikailag jól bekötött érdekcsoport.

Persze ez nem jelenti azt, hogy ne lennének erős érdekcsoportok. Sőt, a klientelizmus maga is rontja a vezetést, a tanulási készségét az államapparátyusnak, de még az intézményi memóriát is – azaz nem tanulunk a hibáinkból, hacsak nem marad véletlenül a helyén egy-két meglepően alkalmas egyén.

A BTI úgy foglalja össze, hogy a végső benyomás az, hogy hiányzik a leadership és az irány. Bár ez így lesújtónak hangzik, azért a lubickolás és a status quo fenntartása még mindig jobb, mint egy határozott, de rossz leadership vagy egy erősödő központi hatalom. Főleg, ha a magánszektort nem zavarja túlzottan a maga dolgának végzésében, hanem hagyja növögetni.

Na és mi mit kezdjünk ezzel?

Az senkit sem fog vigasztalni vagy segíteni, hogy „legyünk felkészülve a váratlanra”. Helyette viszont nézzük azt, hogy nem csak negatív szempontok vannak, az ország, sok problémája ellenére, mégiscsak jobb helyre bicegett, mint ahol 10 éve volt. Nem volt olyan rég az, hogy Magyarország jelentősen nyugatabbi országnak érződött. Nem kell mindennek tökéletesnek lennie ahhoz, hogy stabil fejlődés zajlódjon.

A relatív gyenge kormányzásnak meg előnyei is vannak: például ha egy őrül vezető is kerülne az ország élére, a disznóságait a gyenge adminisztráció miatt egyszerűen nem tudná keresztülvinni. A jó viszont, ha lassan és akadozva is, azért csak csordogál.

A városnak is van mit kezdenie a helyzettel. Nem, Bukarestnek nem fogunk tudni diktálni, az országos stratégiákat nem fogjuk pénzzel megtámasztani, de annyit tudunk csinálni, hogy a befektetőket, helyi vállalkozókat azzal csalogatjuk, hogy támaszt nyújtunk nekik.

Azaz, ha például van egy kis iroda vagy szervezet 2-3 emberrel, akik valamennyire próbálják ezeket a változásokat követni, és ezeket aktívan lekommunikálják, lehetőséghez mérten rendelkezésre állnak kérdésekhez, azaz próbálják fogni a befektetők kezét, az már valami.

És mivel az ország minden városa ugyanúgy küzd ezzel, még pluszpontot is csinálhatunk belőle.

Megoldja ez azt, ha holnap megugrik az adó?

Nem. Fognak tudni előre jelezni mindent? Ugyan. Tényleg könnyebbé válik a befektető élete? Talán. De nem is ez a lényeg. Az, hogy van, akihez fordulni, és érzi a befektető, hogy nincsen sorsára hagyva, már egy jó pluszpont lehet Udvarhely számára.

Csábító lenne azt hinni, hogy hát a nagyok majd megoldják maguknak ezeket a problémákat, mert mondjuk alkalmaznak egy hadsereg ügyvédet. De egyfelől Udvarhely nem fog sok ezer munkást alkalmazó megacégeket vonzani, másfelől a nagy cégeket is emberek irányítják, akik további emberekkel dolgoznak, és akiket ugyanúgy sújt a váratlan romániai létezés, mint Ciucăt. Ezt teljesen megkerülni nem lehet.

Harmadrészt pedig a legkisebbtől a legnagyobb cégig a lépés indítéka és végcélja nem a kontrollálhatatlan kimenetel kényszeres kontrollálása, hanem annak a jelzése, hogy itt, Udvarhelyen, nem hagyunk magadra. Itt veled vagyunk.

Ezt nem elég ezt kiszervezni a magánszférának vagy a civileknek, hanem önkormányzati oldalról, a civilekkel, magánszférával együtt, de legalábbis nem versengve, lenne ideális biztosítani. Nem kell mindennek tökéletesnek lennie ahhoz, hogy stabil fejlődés zajlódjon.