Reggel nyolc előtt a kórház melletti unitárius templom harangja dübörög be a dupla és zárt ablakon és erkélyajtón. Nem szűrődik. Dübörög.

fotó: EGYED UFÓ ZOLTÁN

Megvárom míg abbamarad, kinyitom a szemem és azon gondolkodom így, mielőtt kikelek az ágyból, hogy ez a Mărăști-negyedi ortodox kistemplom vasárnapi hangos miséjétől miben különbözik, hogy hány óra lehet, te jóisten, és hogy minden nap ez lesz-e.

Milyen nap van? Kedd.

Kedden van Udvarhelyen piac. Ezt a napokban derítettem ki. A tegnapi ruhákat veszem fel, mert azt képzelem, hogy azok, akikkel tegnap találkoztam ebben az órában úgysem ott mászkálnak, ahol most én fogok.

A tömbházban egy nénivel találkozom, az arcán sok meleg és sekély ráncot viselő nénivel, akinek egy hosszú és keskeny retikülje van, és nem siet sehova. Én sem.

Első interakció: légy kedves Kata, mosolyogj, köszönj hangosan a szemébe nézve, de ne sajnáld a nénit, amiért öreg, te is leszel öreg, Kata, és nem fogod érteni, miért sajnálnak, képzeld azt, hogy a férje a második világháborúban szolgált, vagy munkatáborba küldték, mert magyar volt, és a néni egyedül maradt, és egyedül felnevelte a gyerekeit, és most itt lakik, sok másik öreg nénivel és bácsival egy tömbházban.

‘Kezicsókolom’ – utolérem a nénit.

Megáll, felnéz – Szia, drága. Életünkben nem találkoztunk, ez egy szuper kezdet. A másodikon egy nyitott lakásajtóban végződik a lépcső, a lakásban a folyosó végén nappali, a nappaliban egy széken egy másik öreg hölgy. Szellőztet, de így, mert ha az ablakokat nyitja ki: huzat van. Megy a tévé.

Negyed kilenc van, az utóbbi tíz-tizenöt évben kitolódott a munkaidő kezdete. És én azt hittem, hogy ez csak a nagyvárosokban van így. De lehet, hogy igazam van, hogy mindenki nyolcra jár, csak most mindenki egyszerre késik el, egyszerre siet, egyszerre ideges.

A körforgalmat nem tudják az udvarhelyiek használni

– ezt hallottam hétvégén. Gonosz kíváncsisággal nézem, hogy kinek az arcán van a halvány kétségbeesés, amikor nem tudod pontosan, mit kell csinálni, de csak go with the flow, majd a többiek reakciójából rájössz, mi a helyzet, amikor lesed, más hogy csinálja.

Olyan ez, mint egy új városba költözni: nem tudod, hogy itt hogy kell élni, de egy halvány kétsébeeséssel az arcodon összelesel egy ötösrevalót.

Úgy tűnik, a kedd a nyugdíjasok napja, ezekben az órákban csak nekik van idejük kimozdulni.

A piac a legjobb helye egy városnak.

Az Obor-piac a legbarátságosabb hely, az emberek meg akarnak ismerni, hogy eladják a portékájukat, megkérdezik, mit főzöl, megkérdezik, hogy csinálod, mert tudják, hogy nem a terméket kell eladni, hanem az életformát. Udvarhelyi piacosok üzenem: indokolatlan összegeket el tudok költeni gyümölcsökre és zöldségekre, csak azért, hogy beszélgessetek velem.

Körbejárom, van egy fiatal srác, kiszolgál két férfit, állok sorba tisztességesen. Nem vesz észre, vagy legalábbis úgy csinál. Semmi baj: légy kedves Kata, mosolyogj, köszönj hangosan a szemébe nézve. Nyolcvan banira veszek spenótot. A barátnőm receptje, ő csinálta pár hete, spenót, sajtok, ez-az s tésztával (értsd: laska), nagyon finom – indítja el a belső hangom a beszélgetést, de semmi. Összeszokunk, sebaj.

A Penny, azt hiszem,

Udvarhely legamerikaifilmesebb szupermarketje.

Egy eseménydús napot képzelj el, amikor a férfi és a nő elmenekülnek egy bérgyilkos elől, aki már reggel nyolc előtt lemészárolta mindkettejük családját, és elrabolják az első autót, ami kéznél van, majd hosszú kilométerek után kikötnek Udvarhelyen a Penny parkolójába, és bejönnek vizet venni. A polcokat, a lámpákat, a padlót, az egész helyet egy ilyen filmnek rendezték be.

Közelkép az arcukr… és bumm szétlövik a fejüket és, mondjuk, hogy a tusfürdőkre loccsan az agyuk. Ha egy Tarantino-filmben lennénk például.

De lehetne egy posztkommunista román szoc-drámát is forgatni. Amíg sorban állok, két néni mögöttem arról beszél, hogy az egyik a laskát a vadashoz vette, a másik a diós laskához, mert jön a kisebbik unokája és annak múltkor megígérte, hogy a meggyleves mellé, amit amúgy szintén nagyon szeret, diós laskát fog neki csinálni. És tartozom neki ezzel. Hogy melyik nagyszülő mivel tartozik az unokájának.

Én a laskát a spenóthoz vettem.

Ma mindenki laskát ebédel. Hátramosolygok. Amíg a fizetéssel járó dolgokra figyelek, a beszélgetés elterelődik valahogy oda, hogy „− Pedig kövér vagyok, nem kéne ennyi laskát enni. − Én is kövér vagyok, de most mit csináljak, ha szeretek élni”. És eltölt valami nyugalomérzet, hogy hatvan fölött is ugyanarról fogok beszélni a barátnőimmel, mint most, hogy te is leszel öreg, Kata, és nem fogod érteni, miért sajnálnak, mert te csak szeretsz élni.