Elérkezett a várva várt pillanat. Most te következel. Rád is szükségünk van. Veszed a lapot?

fotó: SOÓS Róbert

Kedves olvasónk!

Úgy képzelem, most otthonod melegében, a pizsama és a vetett ágy jóleső közelségében fogod a kezedben ezt a lapot. Amit valamilyen online felületen, mobilon vagy laptopon olvasol. Mi mégis lapnak nevezünk. Hisz egy oldalon jelenik meg és újságot olvasunk rajta.

Akkor is veled van, amikor nem nyitod ki. Viszed magaddal a zsebedben, rápillantasz a gépeden a munkában, kezdés előtt és gyűlés alatt, az orvosnál a váróban, kávézás előtt, után és közben, míg az étteremben a társad várod, veled hintázik a játszótéren, ezt pörgeted félkézzel, míg kisbabád a másikban alszik, veled tart a mosdóba és néha a pad alá is belopózik.

Az uh.ro mindig veled van, ha udvarhelyi vagy, ha itt születtél, ide költöztél, vagy csak szeretsz néha a portálunk által kicsit Udvarhelybe belesni – milyen lenne Firenze, Milánó, Párizs helyett egy kokett erdélyi kisvárosba beleesni?

Hihetetlen, igaz?

Sokunknak még mindig újmédia az online, de vannak olyan nemzedékek, mára már akár munkatársaink, hogy számukra természetes portálunk tizennégy éves létezése. Nekik az uh.ro is épp ugyanannyira megszokott, mint nekünk volt a helyi tévé, a rádiók, az időnként felbukkanó új lapok, valamint a szépemlékű, és azt hittük egykor, hogy örökéletű Udvarhelyi Híradó.

Az uh.ro, ez a huncut, megzabolázhatatlan, mégis szerethető kölyök annak a korszaknak a késői gyermeke, amikor Udvarhelynek még mindenből legalább kettő volt: újságja, tévéje, rádiója, politikai pártja (lett aztán még több), készruhagyára, bútorgyára, a nemzeti liga első osztályában játszó sportcsapata. Amikor még úgy tűnt, biztos életpálya újságírónak tanulni.

Hihetetlen, hogy eltelt az idő. Most született. Sokan emlékszünk arra az időszakra. Kettőt pislogtunk, három ráncot és két hájhurkát rittyentettünk, és máris tizennégy éves, buletines gyermekké lett. Szinte felnőtt.

És állt már néhányszor a sír, saját sírja szélén is.

Azt javasolták, erről ne beszéljek.

Mert fájdalmas és az olvasókat elkedvetleníti. De nem tudom, nem akarom eltitkolni. Mert ez tény, hogy a szűkös idők, majd a Covid-évek minket is megnyirbáltak, jöttek a választások, aztán a háború, gazdasági válság és egyéb viszontagságok.

Azon kaptuk magunkat, hogy kevesebben és kevesebbek lettünk, már mi, a megmaradók is kifelé kacsingatunk a projektből, már valami másra vágyunk. Már-már feladtuk, hogy ezt nem érdemes csinálni.

Kiégtünk. Elporladtunk. Iszonyatosan elfáradtunk.

Nem tudunk már a városnak energiát, híreket, vidámságot, egy löket hülyéskedést adni.

És ekkor, amikor jól megsajnáltuk és már szinte el is sirattuk magunkat, elkezdtünk kapni. Lehetőségeket, pozitív visszajelzéseket. Először csak elkezdtük azokat, mintegy az utolsó szalmaszálakba kapaszkodva, észrevenni.

A Google innovációs és fenntarthatósági pályázatán kiderült, hogy a világóriás szerint érdemes velünk foglalkozni, a jövőnkbe fektetni – további részletek várhatók erről májusban.

Aztán egy romániai szervezet, a Független Újságírásért Központ (CJI) hívott meg magához beszélgetni és kiderült, hogy nem vagyunk egyedül. Vannak még akár a romániai médiában is olyan emberek, szervezetek, intézmények, akikkel közös a független média szükségességébe, annak működtetési módjaiba vetett hitünk, meggyőződésünk.

Egy másik szervezet, a Civil Szervezetek Fejlődéséért Alapítvány (FDSC) pedig úgy gondolta, hogy érdemes bennünket egy pilot programjába meghívni, és hogy talán meg tudnánk az eddig nagyon alacsony költségvetésű, sok kínlódásba kerülő, de sok energiát is visszaadó Lógj velünk! programunkkal több embert is szólítani, főleg fiatalokat médiatudatosságra nevelni.

Majd egy újságíró kolléga, azon kevesek egyike, akire szakmailag és emberileg is felnézünk, keresett meg, hogy dolgozna velünk egy projektben, és mi örültünk, hogy partnernek tekintett. És mi csak néztünk, hogy te jó ég, ez velünk történik meg?

Ezek a pillanatok voltak azok, – mint a 2020-as támogatásgyűjtő programunk is, amikor olvasóinktól segítséget kaptunk fennmaradásunk érdekében – amikor egy pillanatra nem kívántuk az egészet a hátunk közepére, hanem azt gondoltuk, hogy fontos még az embereknek a politikai pártoktól

független, lefizethetetlen, szókimondó média.

Fontos még az udvarhelyi és akár a romániai román embereknek, hogy legyenek Udvarhelyen a demokratikus társadalom létéhez szükséges közös felületek, ahol megnyilvánulhatnak, a közös dolgaikról értesülhetnek és beszélgethetnek úgy, hogy nem csak a Facebook és más közösségi oldalak reklámcentrikus, a figyelmünkkel kereskedő, azt pénzre váltó algoritmusai döntik el, hogy mi az, ami érdekli őket.

Talán össze tudjuk még szedni az erőnket, és a rengeteg tervünket, a Lógj velünk-öt, a különböző sorozatterveinket, melyekben beszélnénk a helyi közéletről, képzőművészetekről, zenéről, irodalomról, az erdélyi magyar jövőnket erősen befolyásoló oktatásról, egészségügyről, a világot lázban tartó környezetvédelemről.

Ezekre már van is valamiféle tervünk, csak pénzünk nincs rá és emberünk. Beszélhetnénk a közös múltunkról, amelyben bőven vannak tabuk, fehér foltok, közös feldolgozatlan traumák még.

Több szót ejthetnénk a lelkünkről,

a gyerek- és szülővé, nagyszülővé nevelésről, aminek szintén van egy kész vázlatterve, csak nincs hozzá felszerelésünk és munkatársunk, aki a napi hírek helyett a napjait erre szánná. Jól esne gasztrokultúránkat kicsit felkavarni, a térrendezésről, építészetről, épített örökségünkről tanulni.

Szeretnénk a kreatív emberek gyűjtőhelye lenni. Akiknek a szövegeit élvezettel faljuk, akiktől tanulunk, akiknek a képeiket csodálattal nézzük. Akik idejüket, saját személyes imidzsüket nem sajnálva felhívják, elmennek, megkérdezik, felkutatják, elemzik, megírják és megmutatják azt, hogy milyenek vagyunk mi, udvarhelyi, udvarhelyszéki emberek.

Ehhez kérjük, kedves olvasónk még a támogatásod.

Mert lehet, hogy a nemzetközi és országos szervezetek felfigyelnek, lehet, hogy ideig-óráig megsegítenek, és némi reklám is becsöppen néha, de ahhoz, hogy tartósan létezni tudjunk, és a terveinket, ezt a sokat, ne hagyjuk veszni, rád is szükségünk van. Hogy udvarhelyi, helyi és független média tudjunk maradni, amely a helyi emberek ügyeivel foglalkozik, a kérdéseiket felteszi, a problémáikat és a sikereiket megmutatja.

Te is kellesz ahhoz, hogy fenn tudjunk maradni. Te vagy a kulcsa annak, hogy fejlődni tudjunk és segíteni tudjunk neked is fejlődni, és jó udvarhelyinek maradni.

Ha médiatermék vagy, és minőségi munkát akarsz végezni, minőségi tartalmat előállítani, akkor pénzre van szükség, és ehhez — a közhiedelem és médiahagyomány szerint — vagy a politikumnak, vagy egy gazdasági csoportnak kell alárendelődni. Ha valaki ismer bennünket, tudja, egy dologra nem vagyunk és nem is akarunk képesek lenni: alárendelődni.

Mert az – mint mostanában a napilapok agóniáját végignézve saját szemünkkel láthattuk – a média és vele együtt középtávon a demokrácia halálát is jelenti.

Veszed a lapot?

Az uh.ro továbbra sem lefizethető. De megfizethető.