Fotók: A Magyar Labdarúgó Szövetség Facebook-oldala
Az európai labdarúgó szövetség, az UEFA által zártkapusra ítélt mérkőzést – a Nemzetek Ligája A-osztályák Magyarország Anglia elleni mérkőzését – végül több mint 30.000 gyerek előtt rendezték, akik életre szóló élményt kaptak, hisz utoljára szinte napra pontosan hatvan évvel ezelőtt, 1962. május 31-én, a chilei világbajnokság csoportmeccsén sikerült legyőzni az angolokat.
Akciógólt is 16 éve, 2006. május 30-án szereztünk Dárdai révén az Old Traffordban elvesztett barátságos meccsen, tehát az előjelek nem voltak biztatóak. Az angolok világranglista ötödikek, mi a 40. helyen szerénykedünk, a fogadóirodáknál pedig 10-szeres szorzóval mérték a magyar válogatottat. Köszönte is szépen egyik ismerősöm.
Gyerekzsivajtól
volt tehát hangos a stadion egész környéke mintegy órával a kezdés előtt, és már akkor kiszűrődött bentről a duda- és trombitaszó. A csapatok bevonulásakor fülsiketítő visítás töltötte be az arénát, hogy aztán átváltson morajlássá. El is kapott a nosztalgia, beugrott a nyolcvanas évekbeli sétatéri stadion hangulata, amint együtt élt a közönség a játékkal és minden megmozdulást morajlás követett. Vagy ha korabeli felvételeket nézegetünk, azokban is találkozhatunk ezzel a háttérzajjal, a szenvedélynek a hangjával. Ha labdát szereztünk, üvöltéssé változott, amikor támadtunk, ordibálássá, és amikor védett Gulácsi, őrjöngéssé. Egyszerre és spontán. Nem tudjuk meg, mi lett volna, ha Szoboszlai gurítását nem vágják ki a gólvonal elől, vagy Szalai emelése a kezdőkörből pár centivel pontosabb.
Szünetben lementünk a gyerekek közé, ekkor már megint a zsivaj volt hallható, az önfeledt kergetőzés fontosabb, mint a pályamunkások tevékenysége. A liftben elmosolyogtunk a biztonságiak elmélkedésén, hogy „ezek úgy kifutották magukat, az angolok ötöt rúgnak a másodikban”, meg hogy „nehogy hat legyen az az öt”.
Hát nemhogy 5-6, de egy gól sem volt a világ legjobb bajnokságából kisajtolt sztárok lábában, akik mintha nem értették volna, hogy mi történik. Ugyanis a magyar válogatott ugyanott folytatta, ahol szünet előtt abbahagyta:
higgadtan fociztak.
Rég írhattam ilyent róluk, de ezúttal tényleg ezt történt.
Szalai kitűnően irányította társait, a szélsők felszántották a pályát, középen labdabiztosak voltunk, a szűrők a megszerzett labdákat nem hátrafele tologatták, hanem egyből támadást kezdeményeztek, a védők feltolták a vonalat, és ha kiugrott bármelyik angol, Gulácsi magabiztos volt a kapuban. Nagy Ádám kiválóan osztogatott, egyik alkalommal névrokonát, Nagy Zsoltot indította, akit James szerelt, de a felcsúti nem hagyta annyiban a dolgot, visszaelőzött volna, erre az angol fellökte, tizenegyes. Szoboszlai be is vágta, amivel teljesen megérdemelten vezetett a magyar válogatott a 66. percben. Kínkeserves félórára számítottunk, de az angolok hiába váltottak ritmust, Marco Rossi szövetségi kapitány nem azért olasz, hogy ne tudjon kivédekezni fél órát a csapata. Még a sokszor lesajnált Lang is leradírozta Grealisht, kontrából pedig a frissen beállt Kleinheisler lódult meg, lövését épp Schafer elé ütötte Pickford, de a csupaszív játékos a hatosról nem találta el az üres kaput.
A tiszteletkör során azonban megtalálta azt, aki kartonpapírra írt üzenetben kérte a mezét, eredményesen. Szalai igazi kapitányhoz méltóan vezényelte mindegyik szektort, végül pedig a kezdőkörbe felállva kértek csendet, hogy elénekelhessék a Himnuszt. Ezek a pillanatok biztosan többet adtak az örömittas gyerekeknek, mint az eddigi (s félek, hogy ez utáni) Nemzeti Összetartozás Napjainak programjai, üzenetei.
Szóval hatvan év után a magyar válogatott újra legyőzte 22 mérkőzés óta veretlen Angliát. Tétmeccsen! Azóta aludtam rá, de talán még most sem fogtam fel igazán, hogy mekkora eseménynek lehettem szemtanúja.