Fotók: GÁL ELŐD
Áprilisban műtötték meg a 25 éves zetelaki Szabó Szilviát, akit minden besztercei kézilabda rajongó ismer, és aki minden reggel az udvarhelyi sportcsarnokban végzi kitartóan a nekem nagyon monotonnak tűnő labdás edzéseket, hogy mihamarabb visszatérhessen a pályára.
Először másfél éve, januárban műtötték meg, ugyanis keresztszalag–szakadást szenvedett. Egy nem megfelelő rehabilitáció után túl gyorsan állt vissza a pályára, rásérült ugyanarra a térdére, így áprilisban a meniscusát és a porcot kellett újraműteni, avat be, amikor meglátogatom egyik reggel a csarnokban. „Sajnos nem úgy alakul, ahogy kellene, vannak még fájdalmaim, de pozitívan állok az egészhez, és most csak az van előttem, hogy szeptemberben újra játszhassak” – fogalmaz. A fájdalmak miatt nem tud úgy haladni, ahogy kellene, a terapeutái sem ajánlják még a visszatérést, és saját tapasztalatból ő is pontosan tudja, hogy a túl korai visszatérésnek meglehet a böjtje, így nem siet el semmit.
Szilvia az első osztályban játszó Gloria Beszterce játékosa, műtétje után beszélt a csapat igazgatójával, aki szabad kezet adott neki abban, hogy hol végzi a rehabilitációt, ezért úgy döntött Claudia Nedelcu mellett fogja, és közben Mester Zsolt, a Hargita Kézilabda Klub (a korábbi Székelyudvarhelyi Női Kézilabda Klub – szerk. megj.) vezetője a labdás edzésekben segít neki.
Meg sem fordult a fejében, hogy abbahagyja
Szilvia szülőfalujában, Zetelakán kezdett el kézilabdázni harmadikos korában, Tamás Zoltán tanár úrral, abban a generációban, amelyre alapozva létrehozták az udvarhelyi női kézilabda csapatot. Ezt megelőzően, kilencedikesként szinte ez egész zetelaki csapattal karöltve került be Udvarhelyre, a Kós Károlyba.
„Nekem meg sem fordult a fejemben az, hogy abbahagyjam. Csak a kézilabda volt” – mondja, amikor kérdezem, mennyire volt tudatos a karrierjének építése ilyen fiatalon. Hozzáteszi, hogy ehhez nagyban hozzájárult korábbi edzőinek: Tamás Zoltánnak, Rigó Bélának és Mester Zsoltnak a munkája.
Miután az udvarhelyi csapat indulásával kapcsolatos tervek szertefoszlottak, jött a fordulópont. „Mivel mindig egy csoportban voltunk Besztercével, ismertek engem az edzők, felvették a kapcsolatot velem, mondtam, hogy itthon szeretnék maradni, de ha nem jön össze, akkor tárgyalhatunk” – meséli, hogyan került Besztercére még 2015-ben.
Akkor még nem is Gloria, hanem CSM volt a csapat neve, és nem az első, hanem a másodosztályban voltak érdekeltek. Odekerülésekor a zetelaki kézilabdázó nem érezte, hogy le lenne maradna bármiben is, válaszolja kérdésemre. „A munkával sosem volt probléma, tudtam, ha ezután is ennyit dolgozok, meg tudom ütni a szintet” – mondja. Nem is tévedett, stabil tagja volt a csapatnak hat szezonon keresztül, ez lenne a hetedik, de még elválik, hogy mi lesz a sorsa.
A sikerek nem kerülték el
A Besztercénél töltött időszakban eljutottak egyszer az EHF Kupa (a második számú nemzetközi kupa a Bajnokok Ligája után – szerk. megj.) negyeddöntőjéig, van bronzérme a 2017-es Román Kupáról, és 2019-ből egy bajnoki bronza is. „A szívem csücske az a bronzérem, amit ezelőtt három évvel szereztünk. A tudat miatt is, hogy én is megdolgoztam azért: meccsről meccsre játszottam, sikeres szezon volt nekem is, amit megkoronázták egy bronzéremmel, az volt a csúcs”. Persze, a másik bronz is kiemelkedő helyet foglal el eredményei között, teszi hozzá.
A tavaly nyolcadik helyen végző besztercei csapatból ő a legrégebbi kerettag, az egyetlen, aki még a feljutásból is kivette a részét, és azóta is oszlopos tagja a keretnek, de sérülése ebbe most picit bekavart. „Ilyen a sportolói élet. Csúnyán kifejezve, amikor nem tudnak profitálni belőled, akkor félre vagy téve, hiába, hogy azt a hat évet ledolgoztad hatalmas áldozatokkal. Ez rosszul esett az elején, de fel kellett fognom, hogy itt nincs vége, vissza kell verekednem magam és egyébként sem ez az egyetlen csapat, nem innen fogok nyugdíjba menni” – magyarázza. Hozzáteszi, a sportolói lét ilyen nehézségei mellett azért a szerződése védi, és hát a vezetőség is nagyon jól tudja, hogy nem a saját hibájából van ott, ahol van, „nem a Mokkában törte ki a bokáját”.
Mára nem az egyedüli udvarhelyszéki játékosa a csapatnak, Fekete Anna Dóra, Munteanu Krisztina és Bálint Noémi is ide írtak alá, igaz, ők jelenleg a másodosztályban szereplő B csapat tagjai. Szilvia most nővérük helyett is nővérük, sokat beszélnek, tanácsokkal látja el őket. „Azért így picit könnyebb nekik, nem egyedül kell megbirkózzanak a beilleszkedéssel” – mondja, hozzátéve, hogy neki sem ment könnyen, hiszen akkor románul sem beszélt még ilyen jól.
Azzal volt szerencséje, hogy már hatodikos kora óta járt be Vâlceára a korosztályos válogatottal. „Segesváron volt egy turné, ahol minden csapatból elvittek két-három játékost, közülük kiválasztottak 25-öt, akikből összeállt az ifjúsági válogatott” – mondja. Minden edzésen és edzőtáborban volt, de amikor bajnokságra, meccsekre mentek, nem hívták be. „Nem tudom, ez abból következik-e, hogy magyar vagyok, de ez a mai napig zavar, mert lehetne egy korosztályos arany- és egy bronzérmem” – mesél.
Szilvia nem csak az ifik között, hanem a felnőtteknél is beverekedte magát a román válogatottba, ahová először 2017-ben az az Ambros Martin hívta be, aki a Győri Audi ETO-val négyszeres Bajnokok Ligája-győztes, és az orosz válogatottat világbajnoki bronzéremhez vezette. Itt együtt dolgozhatott például Cristina Neagu világbajnoki bronzérmes, Bajnokok Ligája-győztes román válogatott kézilabdázóval is. „Az olyan élmény volt, amit nem is lehet elmondani” – mondja sóhajtva, és remélve, hogy lesz ő még román válogatott kézilabdázó.
