A fotó illusztráció.

Tegyük fel, hogy három fontos mozzanat van. Teljesen elképzelhető, hogy teljesen félreértjük az egészet, és sokkal több van. De most: tegyük fel.

A születés – ami nekünk, és azoknak nagy dolog, akik körülöttünk vannak éppen. Az elköteleződés – ami szintén az első olyan nagy döntésünk, ami legalább egy másik ember életére óriási hatással van. A halál – ami, pont mint a születés, nekünk és a körülöttünk levőknek sem semleges. Gondolom. De az is lehet, hogy dimenziót váltunk és minden megy tovább, mintha semmi sem történt volna. Ki tudja. Mindenesetre a mozzanatok nagy részében nem vagyunk jelen.

A születés persze elengedhetetlen,

de nem nagyon éljük meg, nem éppen az a tapasztalat, amit el tudunk mesélni egy sör mellett. A saját születésemről azt tudom elmesélni, hogy anyukám megevett háromévnyi szilvalekvárt, amíg várandós volt. El tudom mesélni, hogy apukámnak gratulált a kórház kapusa a kisfiához. És tényleg mindenki fiút várt. De el tudom mesélni az örömet apukám arcán, hogy lány lettem. El tudom mesélni, mert elmesélték azok, akik jelen voltak. Mert nagy dolog volt, de főleg nekik volt nagy dolog.

És persze a születésnapunkkor a saját születésünk napját ünnepeljük, de – ha belegondolunk igazán vicces is – semmire nem emlékszünk belőle. És amióta megszülettünk, része voltunk további születés-mozzanatoknak. A keresztlányom születésének részletei meghatározóbbak nekem, mint neki. Vagyis én látom az anyját, látom az apját, tudom, hogy hogyan jutottak el ide, tudom, hogy mekkora óriási dolog ez nekik, és tudom, hogy milyen végtelenül boldogak, hogy mennyire készülnek, izgulnak, aggódnak, szeretnek. Gyopárkával ez leginkább „csak” megtörténik.

Nem akarom én elbagatellizálni senkinek a saját-születésének saját-élményét, de Gyopárkának a születése a generációnk önmegvalósító-mániájának alternatív boldogság-narratívája. A szüleinek és nekünk, a barátaiknak, egy olyan esemény már most, ami megerősít abban, hogy nem csak egyedül vagyunk ezen a világon, hogy a partnerség még egy létező dolog, hogy ketten többek vagyunk. És Gyopárkának erről fogalma sincs, és nem is lesz addig, amíg valaki el nem mondja neki.

Az elköteleződés – jobb híján –

egy olyan aktív és folyamatos mozzanat sorozat, amit egyszerűbben úgy hívunk, hogy párválasztás, házasság, stb. Csak ez – ugye – nem éppen olyan egyszerű. Egyrészt lehet belőle több, mármint választás és pár is. Háháhá.

De ha minden úgy alakul, ahogy egy ideális romantikus komédiában, akkor Nick (Ben Stiller) és Sarah (Cameron Diaz) addig mutatnak rá egymás hibáira, és addig tartanak ki egymás mellett, amíg eléggé biztonságban fogják érezni magukat, hogy együtt elkezdjenek jobb és jobb emberek lenni. És akkor Sarah és Nick egymás életére óriási hatással vannak.

Meg még ott van Jason, Nick testvére, Marc és Bobby, a barátai, és Nick szülei, meg Sarah szülei és húgai, meg Sarah szingli barátnője, Judy. Judy egyébként nagyon berúg majd az esküvőn, és rájön, hogy szerelmes Jasonbe tizenéves koruk óta, és végre elmondja neki. De Judyban az az érdekes, hogy ő valójában nem tudja, mit akar, csak most így hirtelen Sarah boldogságán belelkesedve azt hiszi, hogy majd ő is egy pasitól lesz boldog.

Na, mindegy. A lényeg, hogy Nick és Sarah boldogsága, elköteleződése – bár nekik is valószínűleg óriási dolog – megkerülhetetlen impulzus lesz mindazok számára, akik szeretik ezeket az embereket.

A halál is valahogy így működik.

Vagyis tud így is működni. Leginkább csak így tud működni. Emlékszem, amikor a tatám meghalt. Öt-hatodikos voltam talán, az volt első alkalom, hogy nem betegség miatt hiányoztam az iskolából, felhívták az osztályfőnököt, hogy nem megyek. Nagyon érdekes élmény volt, hogy szerda van, és én nem vagyok iskolában.

A szűk családom élete befékezett, megállt az idő, mindenki autóba ült, és mintha minden, amit eddig csináltunk, jelentéktelen lett volna: Bukarestbe utaztunk. De egyből. El sem tudom mondani mennyire hirtelen volt. Felszámolódott minden, amit éppen csináltunk, értelmét vesztette minden. Az én életemben azelőtt semmi ehhez hasonló nem történt. Semmi, ami ennyire kizökkentette volna a szüleimet, kizökkentett volna engem a mindennapokból. Azt hiszem, azelőtt nem is tudtam, mit jelent az, hogy „mindennapok”.

És ez most elbagatellizálásnak tűnik, meg „szentségtörésnek”, profanizálásnak, demisztifikálásnak, stb., de a halált leginkább úgy éljük meg, hogy nem velünk történik. Mint a születést. A saját-halálunkról nem sokat tudunk. A halálunk persze elengedhetetlen, de nem nagyon éljük meg, nem éppen az a tapasztalat, amit el tudunk mesélni egy sör mellett. Arról majd a szeretteim tudják elmesélni egymásnak, hogy milyen volt, hogy mire emlékeznek belőlem, hogy mit juttattok eszükbe magukról, hogy milyen a hiányérzet.

Ott fognak álldigálni a sírom fölött egy páran, sütni fog a nap, és csak azért utaznak majd, és találkoznak nem-tudom-mennyi-idő után először, hogy ott legyenek. Vagy éppen kimennek azokkal, akik a legközelebbiek.

És ott álldigálnak a napsütésben – mint most. Visznek gyertyát meg virágot, meg mindent, amit ilyenkor szokás. Az egyikük dohányozni fog – mint egy alternatív, vidám, hipszter tragikomédiában –, a másik rá fog szólni, hogy legalább itt ne. És mindenki próbálja majd felidézni, hogy hogy is néztem ki, meg milyen is volt a hangom, meg az illatom, a hajam és a kezem. Szeretettel fognak rám gondolni.

És ott lesznek együtt, és megbeszélik, hogy mi van a másikkal, hogy milyen volt az út, hogy milyen az új munkahely, hogy milyen sokat dolgoznak, hogy milyen jó sorozatot néztek múlt héten, hogy mostanában nem nagyon esznek húst, hogy a gyerek nem bír beilleszkedni az új iskolába, hogy milyen új arckrémet használnak, stb., stb. És minden rendben lesz. Vagyis érted, szomorú lesz, hogy nem vagyok ott, meg ilyenek, de ők ott lesznek egymásnak, és ez így arra a pillanatra éppen elég lesz.