Műveit a felgyűjtött érzetekből, ahogy ő állítja, „testből” írja, és ha éppen egy regényen dolgozik, rendszerint az emeleten elzárkózva lehet megtalálni. Ilyenkor éli meg Visky András – megfogalmazása szerint – „a hisztériás, keveset kommunikáló ember időszakát”, és ez idő alatt olyan művei születnek, mint a Ki innen, vagy a tavaly megjelent, Mire való a színház?, mely köteteket most, a 12. dráMA fesztivál első T.E.A. beszélgetésére is elhozott.

Fotók: Szabó Apor

Drámaíró, rendező, dramaturg, költő, művészeti aligazgató, tanár és szakíró – konferálja fel a T.E.A. első meghívott vendégét Dálnoky Réka, a társulat művészeti vezetője. Noha rendezett már néhány színházi előadást, Visky András mégis túlzásnak érzi, ha valaki rendezőként emlegeti őt: „ha a könyvespolcom rendezgetésére gondolok, akkor igen, rendező vagyok”, tréfál, majd hozzáteszi, nem tudná belső hierarchia szerint elrendezni azt, amit csinál:

– Én a létezés-szakmában vagyok érdekelt. Ezek nem annyira különálló, mint inkább egymással mély dialógust folytató foglalkozások, amelyekben a szellemi létünk különböző anyagai jelennek meg – fogalmaz, majd az egyetemet és a színházat emeli ki.

– Azért tanítok, mert nem szeretnék észrevétlenül bezárkózni a saját nyelvembe. A tanítást egy közösségi beszélgetésként fogom fel, semmint akként, hogy „ezeket a tanulatlan szerzeteket fel kell emelni a tudás valamilyen fokára.” Ez a legmagasabb fok: a közös beszélgetés, a közösség megélése.

Na, de Mire való a színház?

„A színházban mi nem a szöveget értjük – és ezt sokszor mantrázom a hallgatóimnak, hanem a színészt. A színház a legjobb hely arra, hogy megfigyeljük, hogy egy anyag egy bizonyos térben milyen gondolatokat tud megszülni” – jelenti ki Visky András, aki sosem íróként, hanem nézőként ül be egy előadásra, és az tölti el örömmel, ha közben megfeledkezhet a szövegről, és a színpadra vitt sorsnak a tépelődéseit, örömeit élheti át.

– Egy drámát mindannyian rendezőként olvasunk, hiszen megjelenik előttünk a színházi tér: halljuk, hogyan beszélnek a karakterek, látjuk a világot működni, mozogni. Az olvasás maga a színre vitel, és meggyőződésem az, hogy egy színházi esztétikát javasol az író, mondja Visky. A Mire való a színház? című munkájában az foglalkoztatja, hogyan fordul át a színház többezeréves története, holott – mint fogalmaz –, „az mindig is istenek színe előtt lejátszódó közösségi játék volt.”

– Van egy rendkívül jelentős váltás a színháztörténetben. Én azt látom, hogy a színház most valóságrekonstrukciókat javasol, mert a valóság lett a legkevésbé hihető a számunkra. Valóságérzékelésünk megroggyant és ebben szerepet játszik a médiakor: nagyon sokféle identitással bírunk, és identitásunk nagyon erősen a politikum tárgyává vált – mondja, majd hozzáteszi: azokat a napokat éljük, amikor a politikumnak hozzánk illő szabadságjavaslatai vannak, amiknek azonban nincs semmi közük a szabadsághoz.

Ezzel a gondolatmenettel zárul Mire való a színház?, na meg egy Pseudo-Augustinus-dialógussal a színházi siker természetének vizsgálatáról. Merthogy jótékony és gonosz siker is létezik, könyvében többek közt ezeket a terminusokat fejtegeti.

– Mi egy díjfetisizmusban élünk – jelenti ki Visky András, reflektálva az ókeresztény íróra. – Holott a díj éppen azt bizonyítja, hogy nem történt jelentős dolog, és hogy a színészek elvesztették annak a lehetőségét, hogy valóságos dolgokra törekedjenek a színpadon, idézi a késő antikvitás legnagyobb hatású gondolkodóját. Ezért van az, hogy az énekesek nem tudnak énekelni, mondja, mert sikerre törekszenek. A siker az egyetlen dolog, ami a létünket igazolja és egyben teljes félreértése a létezésünknek – magyarázza a szerző.

De akkor mi teheti teljessé identitásunkat?

– Felszabadító érzés személyes élményeket megírni – vallja az író, aki jelenleg is egy személyes tapasztalatokon alapuló regényen dolgozik. Úgy látja, a saját történet elmondása egy emberi feladat, ami teljessé teszi az identitásunkat. Ehhez pedig nem kell írónak lenni, mint mondja, hiszen olvasóként is szembesülhetünk saját történetünkkel.

– Az emlékezet nem csupán konstrukció, az események élettényekké válnak, amiket nem szabad megkérdőjelezni, hiszen megmutatják az emberi létezésnek a nagyon nagy komplexitását, ennek a felfedezése pedig mindig felszabadító – mondja a hallgatóságnak Visky. 

Készülő regényében azt a családi élményt próbálja megírni, amiről édesanyja sosem mesélt: a nyolc hónapot, amit a Lăţeşti nevű lágerfaluban töltöttek nem sokkal azután, hogy édesapját börtönbüntetésre ítélték. Erről a családi történetről és az ehhez való viszonyáról Az ellenség gyermekei című sorozatban is beszél az On the Spot stábjának.

– Elkezdtem olvasni a román titkosszolgálati iratokat, elutaztam, hogy megpróbáljam felépíteni a helyszínt a tudatomban. Meg akarok érteni tulajdonképpen sorsokat, olyan emberekét, akik egy lágerben laktak velünk. Ez egy olyan láger volt, ahol, ha az ember a foglyok közé ment, hol franciát, hol németet, hol orosz nyelvet hallott, az elmúlt rendszer magas rangú figuráit.

Tulajdonképpen valamit ki szeretnék deríteni és már nagyon közel járok hozzá – osztja meg velünk, majd hozzáteszi: én mindenkinek azt mondom, aki megkeres azzal, hogy ő írni akar, hogy: írjon! Nem írónak kell lenni, hanem ki kell fejezni önmagunkat, de a gyakorlat is borzasztóan fontos: a leíráskor olyan, mintha zongoráznánk. A mondatok egyre nagyobb súllyal fognak bírni számunkra, és majd azt a kérdést tesszük fel, hogy „ez mit jelent? Jelent még valakinek valamit ez a mondat?”