Vírusos tanügy: kínozzák a gyerekeket

És a szülőket is. És a pedagógusokat is. Tényleg jó napi 5-6 órát ülnie egy gyereknek a számítógép előtt?

Mikor a két héttel ezelőtti rendkívüli tanácsülésen hallottam, hogy Lőrincz Edit néni felszólalt, hogy dolgoznak egy városi szintű rendszeren, amin keresztül majd virtuális osztálytermekben tanítják a gyerekeket, felállt a hátamon a szőr. Feltettem magamban a kérdést: minek?

Nem tudom, hogy fogalmazzak, hogy ne bántsak meg senkit. Látom én, hogy jót akarnak, de azt is látom, hogy nem lesz jó belőle.

Minek otthonról sulizni?

Hát azért, jön ilyenkor a hivatalos válasz, mert nem lenne jó lemaradni a tananyaggal, mert azt majd be kell pótolni. Persze, a tananyag. A tananyag a román tanügyi rendszer istene. A tananyag még a koronavírusnál is fontosabb. Blabláznak körbe-körbe, hogy ilyen képességeket fejlesztenek, s olyan készségeket alakítanak ki, s ezt kell írogatniuk a pedagógusoknak naphosszat, hogy az ellenőrzésre legyen meg, de közben az egész tanítási folyamat egy nagy rohanás, hogy az óriási mennyiségű tananyagot a vizsgákig sikerüljön a diák fejébe nyomni. Persze, vannak jó pedagógusok, tisztelet nekik, akik megpróbálnak kiszállni diákostól ebből a mókuskerékből, minden megbecsülésem az övék, de nincs könnyű dolguk. A román tanügy szinte teljesen tananyagcentrikus és szinte egyáltalán nem gyerekcentrikus. Mert ha egy icipicit is gyermekközpontú lenne, akkor tudná, hogy tavasszal, mikor serken a zöld fű, és lágyan lengedez a langyos szellő, a gyereknek nem számítógép előtt, virtuális tanteremben a helye. És úgy egyébként soha, sem ősszel, sem télen, sem nyáron nincs számítógép előtt a helye.

Ez az egész számítógépes, virtuális tanteremben való tanulás egy nagy badarság, főleg kisiskolásoknál. Mert a liciseknél még valamennyire érthető, hozzáteszem, komoly fenntartásokkal. És nem is annyira káros a licis gyereknek. De mikor egy előkészítő osztályos gyereket akarnak neten keresztül oktatni, hogy nehogy lemaradjon, akkor egyből rájössz, hogy fogalmuk sincs, mire van szüksége egy hatéves gyermeknek.

Hogy is kezdődött az egész, hogy jött be az életünkbe a virtuális oktatás? Amikor elkezdődött a koronabiznisznek az otthonülős része, akkor a fiaim pedagógusai adtak olvasnivalót, meg ilyen-olyan kis feladatokat itthonra. A nagyobbik fiam számítógépes feladatokat is kapott, a kisebbek számítógép nélkül elvégzendőket. Volt ott kötéstől kezdve olvasásig minden. Gyakorlatias és elméleti dolgok is. A számítógépes feladatok nem voltak pár percnél hosszabbak, de így is megviselték a számítógéphez nem szokott gyereket, s felhúzták az asszonyt. Aki azóta is ketyeg magában, ha számítógépes tanulásról hall. Aztán pár nap múlva szomorúan hív a tanító nénink, hogy „képzeld Ufó, azt akarják, hogy rendes oktatást tartsunk számítógép előtt”.

Azóta eltelt egy hét, és hiába harcolt ellene, ahogy csak tudott, a felettesei kitartottak, s ma megjöttek a kódok is, amikkel be lehet lépni a rendszerbe, ahol majd tanulni fognak a gyerekek. Tegnap iskolai emailcímet kellett létrehoznom a fiamnak az igazgató útmutatása alapján. Hogy mi fog történni a továbbiakban, azt a tanci sem tudja megmondani pontosan. Azt ellenben már tudjuk, hogy vannak iskolák a városban, és más erdélyi nagyvárosokban, ahol már egész délelőtt, napi 5-6 órát tanulnak a számítógép előtt a gyerekek, és vesznek meg az idegtől a szülők. A pedagógus rendesen órákat tart a kisiskolásoknak online. A gyerekek hallgatják őt, s mikor megnyomják a gombot, válaszolhatnak is. Az órarend az iskolai.

Mi van? Tényleg komolyan gondolják,

hogy a kisiskolásokat számítógépen keresztül akarják tanítani? Fájdalmas! Csak azért nem tudok haragudni a városháza illetékeseire, akik ezt erőltették, mert nem pedagógusok, nem értenek hozzá, és valószínűleg ők sem élvezik a helyzetet, csak megpróbáltak eleget tenni a nyomásnak, ami rájuk nehezedik.

Szerintem sokan gondoltak a tananyag bepótolásának fontosságára, de senki nem gondolt arra, hogy mivel jár ez a gyakorlatban. Például mivel jár az, hogy egy 3-4 gyerekes család ennyi gyereket számítógép elé ültessen egy délelőttre. Vagy akár egy 1-2 gyerekes is.

Van annyi számítógép a családban? Nálunk a gyerekeknek nincs számítógépe. Én ma reggel 8-tól este 8-ig dolgoztam a számítógépemen, ügyeleteztem, mert nekem nincs szabadságom. A gyerekeket nem tudtam ideengedni, hogy ők sulizzanak, csak este 8 után. De a nagy családokban nem csak hogy számítógép nincs annyi, ahányan vannak, de asztal sincs, hogy mindenkinek sajátja legyen. És legtöbbször szoba sincs annyi, hogy mindenki el tudjon vonulni. A budin kívül nekünk egy nagy helyiségünk van a házban, egy egybenyitott szoba-konyha. Hova rakjunk három gyereket és két felnőttet, hogy egyszerre dolgozhassanak és beszélhessenek, anélkül, hogy interferencia legyen köztük? Anélkül, hogy egymást zavarják?

De mi van azokkal a családokkal, ahol esetleg nincs is számítógépük a házban, és pénzük sincs, hogy most hirtelen vegyenek egyet? A gyerekeik lemaradnak? Vagy mi van azokkal a szülőkkel, akiknek esetleg van számítógépük, vagy nagy nehezen vesznek egyet erre a célra, de nem tudják annyira kezelni, hogy beállítsák rajta a gyerek tanulásához szükséges dolgokat? A pedagógus fog házhoz menni hozzájuk kijárási tilalom idején, hogy beállítsa a számítógépet, vagy ki? De mi lesz azokkal a pedagógusokkal, akik idősebbek, vagy a technikában annyira nem jártasak, hogyan fogják ők uralni ezt a helyzetet? Mert nem minden pedagógus digitális zseni, eddig nem volt erre szükség a szakmájukban. Valaki kiképzi őket, vagy adnak egy szakembert, aki megoldja a technikai problémáikat?

Valaki tanította meg vagy megtanítja a gyerekeinket arra, hogy hogyan kell biztonságosan használni a netet? Hogy ne kattintsanak rá bármire a mi számítógépünkön? Hogy ne töltsenek le akármilyen vírust, vagy ne iratkozzanak fel a nevünkben vagy a saját iskolai emailcímükkel minden butaságra? Hogy ne szolgáltassák ki a személyes adataikat, vagy ne legyenek internetes zaklatás áldozatai? Ezt bezzeg nem tanítják az iskolában, mielőtt odaültetik a gyerekeket gép elé.

Hogyan oldjuk meg mi szülők

azt, hogy miközben dolgozni kellene itthonról, még három gyereknek a technikai problémáját felügyeljük? És mi van azokkal, akiknek négy gyerekük van, vagy öt? A munkahelyi munkáját intézze a szülő, vagy a gyereket loggolja be és ki akármelyik felületre? Miközben győzködi a gyereket, hogy a képernyőt figyelje, ne pedig azt, hogy odakint süt a nap. Nekem most egyébként is több dolgom van, mint szokott lenni normálisan, egyrészt a meló is több a helyzet miatt, és a súlyosan beteg édesanyámat is elhoztuk magunkhoz, hogy ne legyen Vásárhelyen segítség nélkül. Hiányzik most nekünk még egy púp a hátunkra, hogy egy teljesen ismeretlen és bejáratatlan rendszerben próbáljuk elkalauzolni a gyerekeket? Van egyáltalán időnk és kapacitásunk rá? Hiányzik az, hogy emailcímet meg még ki tudja mit kelljen csinálnunk nekik?

Mi aránylag számítógép és kütyük nélkül neveltük az elmúlt öt évben gyerekeinket, tehát nem csoda, hogyha most nem tudnak reflexszerűen emailcímet készíteni maguknak hétévesen, vagy tízévesen, és nem kezelik otthonosan a Google apps for education kezelőfelületét. Tehát ez a feladat ránk hárul. Szerencsére értünk hozzá, annyira, amennyire muszáj. De mi lenne, ha nem értenénk hozzá? A fiam osztályából több szülő is jelezte, nem sikerült regisztrálnia a rendszerbe. Jelezték, hogy otthon vitákat szül az otthonoktatás kérdése. Hogy ők eddig próbálták távol tartani a géptől a gyereket, mert attól frusztrált lesz, most pedig engedjék oda a koronavírusos bentüléstől egyébként is a szokásosnál frusztráltabb gyereket? Miközben ők is frusztráltak, mert nem tudnak eligazodni a rendszerben, főleg, hogy azt sem látják, hogy mi a végső cél? Kérdés, kötelező-e a szülőnek, a pedagógusnak vagy a gyereknek értenie ehhez? És még nagyobb kérdés, hogy akarjuk-e, hogy a gyerekünknek emailcíme legyen és fél napot üljön a számítógép előtt?

Az asszony kérdezte egy adott pontban: ha bevezetik a napi ötórás számítógép előtt való sulizást, megtehetjük, hogy azt mondjuk, köszönjük, nem kérünk belőle? Ez jó kérdés. De mindenképp megpróbálnánk. Hogy miért?

Mert a gyereknek nem tesz jót.

Évek óta foglalkozunk ezzel a témával, és nem hiába vezettük azt be körülbelül öt évvel ezelőtt, hogy a gyerekek nem neteznek, nem számítógépeznek és nem kütyüznek, csak kivételes esetekben. Amint ezt a szabályt bevezettük, teljesen más gyerekeket kaptunk vissza, és egyetlen pillanatig sem bántuk meg döntésünk. Sok szülővel és pedagógussal beszélgettünk az elmúlt időszakban, és mindenkinek hasonló a tapasztalata. Sőt, az utóbbi években elég sokat voltam órákat látogatni, tucatnyi iskolában, és merem állítani, öt-tíz perc alatt meg lehet állapítani egy osztályban, hogy kik azok a gyerekek, akik otthon kütyüznek. Teljesen más a viselkedésük, más a játékuk, agresszívebbek, kevésbé szociálisak, türelmetlenebbek, szétszórtabbak, figyelemzavarosak, függőség vagy elvonás tüneteit mutatják, stb.

Az elektromos kütyük függőséget tudnak okozni. Olyanok, mint a drogok. Ezt saját szemünkkel láttuk a gyerekeinken, mikor leválasztottuk őket a számítógépről 5 éve. Elvonási tüneteik voltak, agresszívek lettek, hetekig harcoltunk velük, mire lenyugodtak. S most engedjük vissza őket? Bizonyára sokatok agyában megfordul most a kérdés, hogy ó te Ufó, miért kell most itt ezen problémázni, két-három hónap, míg tart a korona-mizéria, mi történhet azalatt, hát semmi, miért nem lehet hagyni, hogy a gyerekek nyugodtan tanuljanak addig a számítógép előtt? Erre én visszakérdeznék, melyiketek hagyná örömmel, hogy a gyereke most a koronábazártság alatt naponta drogozzon? Hogy könnyebben átvészelje. Nem a végtelenségig, csak addig a két-három hónapig, míg ez az izé tart, aztán leszokik majd róla. Ugye, hogy nem lenne sok jelentkező? Mi már egyszer végigmentünk egy számítógép-elvonókúrán a gyerekekkel,

köszönjük szépen, nem kérünk még egyet.

Merem állítani, hogy jelen világunkban a gyerekek viselkedési problémáinak javarésze azért van, mert a gyerekeket a szülők engedik tévézni, számítógépezni, tabletezni és telefonozni. Persze, sokan támadnak, mikor ilyeneket mondok, mert bezzeg ők csak hasznos tartalmakat adnak a gyerekeknek ezúton, és ezek csak eszközök, amelyekkel lehet jót is, rosszat is, és nem az eszköz a hibás, satöbbi, satöbbi. Az ő gyerekeik nem kütyüfüggők, s az, hogy egész nap a kütyün lógnak, vagy a tévé előtt ülnek, az nem jelent semmit, mert akármikor fel tudnak állni. S a viselkedési zavaraik nem abból származnak, mert egyébként is csak tudományos filmeket és minőségi rajzfilmeket néz a gyerek a tévén, amiből csak tanulni lehet. Ezerszer hallottam ezeket az érveket, de tévesek ezek az érvek. Nincs olyan tartalom, amit egy tíz év alatti gyereknek hasznos lenne képernyőről tanulnia, s nem analóg úton. Egy gépen és nem egy emberen átszűrve. A szakemberek azt mondják, minden lapos képernyő, ami elvonja a gyereket a háromdimenziós valós világtól, árt neki, függetlenül attól, hogy milyen tartalom fut rajta.

Ha megnézzük a romániai tantervnek azt a részét, ami a kisiskolások által begyűjtendő alapkompetenciákról szól, meglátjuk, hogy a legtöbb nem összeegyeztethető a számítógépes oktatással, nem megy át a gyerekbe számítógépen keresztül, a tanító személyes jelenlétét igényli. Vagy, ami át is megy, nem úgy megy át, mint élőben. Már csak a figyelmi szint is teljesen más.

Akik azt hiszik, hogy működni fog a virtuális osztályterem, lebecsülik az élő jelenlét fontosságát. Nem fogják fel, hogy az iskolában azért tud 5 órát figyelni a gyerek, mert a pedagógus személyének van egy kisugárzása, ami odavonzza a gyerekek figyelmét. De a számítógépnek nincs kisugárzása, csak sugárzása.

Az ember kisugárzása pedig nem megy át a neten,

csak nagyon kis százalékban. Hogy tudományosan fogalmazzak, vannak olyan frekvenciák, olyan hullámok, amiket a kamera és a mikrofon nem tud venni és továbbítani, a képernyő és a hangszóró visszaadni. Teljesen más személyesen beszélgetni valakivel, mint skype-on. Sokszor volt, hogy ugyanazt az előadást megnéztem élőben, és felvételről is. Élőben képes voltam két órát lélegzetvétel nélkül csodálattal hallgatni, a felvételt tíz percig néztem, és jött, hogy felálljak a székről. Sokszor volt, hogy egy embert a netről ismertem, majomnak tartottam, s mikor találkoztam vele és megéreztem a kisugárzását, rájöttem, hogy ez egy nagyon jó ember. Veletek nem történt ilyen? Nem hiába tárgyalnak az üzletemberek vagy a politikusok még ma is személyesen és nem videókonferencián keresztül. A személyes találkozó más is átmegy, nem csak a száraz információ.

A számítógép is oda tudja vonzani a gyerekek figyelmét, de teljesen más okokból. Teljesen más idegpályákat mozgat meg, teljesen más hormonokat termel, mint az emberi jelenlét. Meg kell figyelni a gyerek lemeredt pozícióját a gép előtt és meg kell figyelni ugyanazt a gyereket órán. Én informatikát végeztem a mérnökin, informatikát is tanítottam egy ideig, aztán programozóként dolgoztam, szóval nem idegen tőlem a számítógép, nem utálom a számítógépet, nem vagyok technikaellenes, mégis határozottan kijelentem: a fiaimnak ebben a korban azokra a hormonokra van szükségük az egészséges fejlődéshez, amelyek a pedagógussal és az osztálytársakkal való személyes kapcsolat során szabadulnak fel, nem pedig azokra, amelyeket a számítógép képernyőjének bámulása termel bennük.

Túl hosszú lenne egy ilyen cikkben az érveket soroljam a kütyün keresztül oktatás ellen, mert már így is hosszú az anyag. Aki többet akar megtudni ezekről a veszélyekről, keressen rá a neten azokra az interjúkra, amelyekben a számítógépes világ nagyjai beszélnek arról, hogy a gyerekeiknek miért nem adnak kütyüket tizenéves korukig. Steve Jobs-tól kezdve Bill Gates-ig.

Vagy jöjjön el olyan előadásokra, ahol orvosok vagy szakemberek beszélnek arról, milyen károsak a kütyük a gyerek életében. Mi is szerveztünk már ilyen előadást, és még fogunk is.

Vagy, ami könnyebben elérhető, és bármikor hozzáférhető, ajánlom az Egészségesen felnőni a digitális médiaeszközök világában című könyvet, innen lehet megrendelni, most ráadásul olcsóbb is, mint mikor mi vettük meg.

Német szakemberek írták, a tudományos kutatások legújabb eredményeinek felhasználásával, elég részletesen leírva, hogy melyik korosztályban milyen problémákat jelenthet a digitális világ, a kütyük, milyen veszélyeknek van kitéve az adott korú gyermek, a sugárzástól a rövidlátáson keresztül a figyelemzavarig vagy az internetes zaklatásig. A könyv nagyon egyszerűen van megírva, minimalistán, sok képpel és rövid, érthető mondatokkal, hogy azok is megértsék, akik elszoktak már a hosszú olvasástól, rövid és vizuális tartalmakra vannak átszokva. Nemcsak a problémákat sorolja fel, hanem pontokba szedve tanácsokat is tartalmaz. Ajánlom ezt a könyvet mindenkinek, aki most nem érti, hogy miért is vagyunk úgy ki erre a virtuális oktatásra. Mert nagyon kivagyunk.

Mi a gyerekeket egyetlen okból küldtük iskolába,

hogy szocializálódjanak, hogy más gyerekekkel és felnőttekkel legyenek együtt. Mert egyébként mindent, ami nekik az élethez szükséges, itthon megtanulhatták volna tőlünk utánzással, vagy a nagyvilágban, megfigyeléssel. De azért vetettük el hosszú gondolkodás után az otthonoktatás gondolatát, hogy megadjuk nekik a lehetőséget a társasághoz. A tananyag az csak egy rossz velejárója a jó társaságnak a mi szemünkben. Na, de ha most ezek egy virtuális közösséget szeretnének létrehozni a tananyag felsőbbrendűsége miatt, azaz a salak miatt, az pont az ellenkezője annak, amit mi szeretnénk a fiainknak. Nem, nem akarunk virtuális közösséget, virtuális osztálytermet a gyerekeknek! Akkor már inkább legyenek testvéreik élő társaságában, mintsem a számítógép előtt cseteljenek egész nap.

A gyerek rohanjon, biciklizzen, erdőt járjon, fát oltson, sepregessen, mosogasson inkább ebben az időszakban, ajánlják pedagógus barátaink. Tanuljon más típusú dolgokat, tapasztaljon olyasmit, amire suliidőben kevesebb ideje van. Az otthoni tevékenység más jellegű, mint az iskolai, ezért ha otthon elkezdjük az iskolai tevékenységet szimulálni, az régen rossz. Oké, az rendben van, hogy kis feladatokat végezzen egy adott ritmus alapján a gyerek, hogy időnként felfrissítse a tudását, és ne essen ki a ritmusból, hogy mire visszakerül a suliba, ne kelljen elölről kezdeni a ráhangolódást. De az iskolai oktatást átvinni a virtuális téren keresztül otthonainkba, az butaság, és főleg

butaság ezt csak a tananyag kedvéért tenni.

Apropó tananyag. Kérdem én, miről marad le egy előkészítő osztályos gyerek, ha nem vesz részt az online oktatásban? Miről? Semmiről! Miről marad le a harmadikos fiam, ha nem lesz virtuális osztályuk és nem tanulnak napi öt órában? Semmiről nem marad le! Azaz semmi olyanról, amit a következő két évben ne lehetne lazán pótolni. Mit nyer azzal, ha nincsenek óráik, csak feladatokat ad a tanító néni? Sokat nyer. A tanci feladatnak adta, hogy olvassanak ki néhány fejezetet a Rumini-ből, Kukuc kiolvasta az egész könyvet pár nap alatt. Most keresgélünk a könyvesboltokban, hogy vegyük meg a következő köteteket is, mert olvasni akar. Suliidőben nem olvas így, mert mikor déli kettőkor hazakerül a suliból, akkor kétségbeesetten rohan játszani, s este mikor küldjük fogat mosni és lefeküdni, nyafog, hogy nem volt elég ideje játszani, a suli miatt. Árt a fiamnak az, hogy nem a tananyaggal halad a számítógép előtt, hanem könyvet olvas naponta öt-hat órát? Nem hiszem.

Jó-jó, a harmadikosoknak nem fontos, mondhatják most, akik hisznek ebben a rendszerben, de mi lesz a nyolcadikosokkal vagy tizenkettedikesekkel, akinek a tanárai nem tartanak virtuális órákat? Ó, szent ég, hát ott vannak a vizsgák a nyakukon, és nekik nem lesz leadva a teljes tananyag! Ó, Szűzmária és az összes angyalok! Ó, Szent Habakuk, égszakadás, földindulás, mindmegbukás!

Most őszintén, nem lenne egyszerűbb, hogy azt mondja a minisztérium, gyerekek, nem kell Nichita Stănescu az érettségire, vagy tudomisén mi van ott a tizenkettedik osztály végén az utolsó két hónapban? Helyette álljatok neki tanulni, van két hónapotok otthon, azalatt jól felkészülhettek az érettségire. Annyira be vagyunk görcsölve, hogy nem tudunk elengedni két-három tételt, és kínozzuk a gyerekeket az utolsó száz méteren is? És a nagyokért kínozzuk a kicsiket is? Van ennek valami logikája? Azon kívül, hogy „minket is kínoztak, mégis milyen okos és értelmes emberek lettünk”, van valami érv emellett? Annak van valami logikája, hogy a pedagógusainkat kínozzuk? Jobb egy frusztrált, agyonkínzott pedagógus?

Valami itt elcsúszott.

És ha megengedjük ezt a virtuális osztálytermet, még jobban el fog csúszni. Hiába harcolt rengeteg pedagógus és szülő éveken keresztül, hogy az osztályukban csökkenjen az ártalmas kütyühasználat, ha most kötelesek felső utasításra odarakni a gyereket a kütyü elé.

Az teljesen rendben van, hogy kényszervakáción olvasnivalót ad a tanító néni, és a gyerek olvas. Az is rendben van, hogy rövid, tíz-húsz perces feladatokat ad, és egy adott határig azt is el tudjuk fogadni, hogy esetleg számítógép előtt kell megoldaniuk, habár jobban ürülnénk a nem számítógéphez kötött feladatnak. De azzal határozottan nem értünk egyet, és meg is tagadjuk, hogy a gyerekünk napi 5-6-8 órát üljön a gép előtt.

És azzal sem értünk egyet, hogy városszinten azzal zsarolják a pedagógusokat, hogy esetleg nem kapnak fizetést, ha nem tudják majd bebizonyítani, hogy dolgoztak. Mert szerintük a bizonyítás csak az lehet, ha ebben a rendszerben dolgoznak. Egy ilyen helyzetben, amikor egyébként is van baj a fejünkön elég, nem tudjuk elfogadni, hogy becsületes embereket, akiknek gyerekeink sorsa, népünk jövője van a kezében, ilyen aljas módon zsaroljanak, és elveikkel vagy legjobb pedagógusi tudásukkal ellentétes cselekedetekre kényszerítsenek olyan valakik, akik fele annyit sem értenek a gyerekekhez. A pedagógusokat nem zsarolni kellene, hanem tanácsukat kikérni és megfogadni! A gyerekeket és szülőket pedig nem kínozni kellene, hanem hagyni élni, túlélni. Egyik ismerősöm gondolatával élve, a bizalom a legfontosabb ezekben a koronavírusos időkben. Mi megbízunk gyerekeink pedagógusaiban, hogy pont annyira foglalkoztatják a gyerekeket a kényszervakáció alatt, amennyire kell. A hatóságokat pedig arra kérjük, legyenek ők is bizalommal irántuk. És ne feszítsék még jobban az egyébként is feszült helyzetet.

A tanügyminiszter asszony tegnap nagyon tisztán megmondta, ebben az időszakban nem kell új leckét leadni, és nem kell a gyerekeket értékelni. Csak az eddigi ismereteket rögzíteni és ismételni. A pedagógusoknak pedig az a nagy feladata, hogy a gyerekek, a szülők és az egész társadalom érzelmi egyensúlyát segítsenek fenntartani. Kérjük városunk illetékeseit, hogy ezekkel a gondolatokkal forduljanak a pedagógusok felé. Bizalommal, szeretettel.

Ami a korona után jön ránk, garantálom, annak a legkisebb problémája lesz, hogy egy-két hónapnyi tananyagot hogyan fognak pótolni a gyerekek.