Mesélj nekik rólam, mondd el, milyen voltam.

Fotó: GÁL ELŐD

Mindig féltem attól, hogy hirtelen felbukkan egy súlyos betegség az életemben, és szembe kell néznem a halállal. Van olyan daganatos barátom, akinek szeretnék segíteni, de mostanáig nem mertem mélyebb beszélgetésbe bonyolódni vele, mert megijesztett az állapota. Valójában attól féltem, hogy rajta keresztül szembe kell néznem azzal, ez velem is megtörténhet, és bármikor meghalhatok.

A leghátsó sorban meglapulva szorítottam bele magam a székbe. A rákos betegek nyílt napján többségében nők ültek a teremben, érdeklődve figyelték az ajtón bejövő arcokat, dicsérték egymást, hogy milyen jól néznek ki. Ismerősök, régi barátok találkoztak.

Jó a banda, nyugalom van.

Pap és pszichiáter váltogatja a színpadon egymást. Szünetben készülődünk távozni, mikor egy magas nő izgalma köti le a figyelmem. Ő az az előadó, aki legyőzte a betegséget. 

– Ugye, nem az én előadásomról mentek el? Tudjátok, mennyit készültem erre a napra? – kérdezi tőlünk felpörögve, saját kezét szorongatva. Elnézést kérünk a távozás miatt, és találkát is megegyezünk, hogy mulasztásunkat pótolni tudjuk, nyugodtabb környezetben megismerhessük Vékás Katalin megpróbáltatásait. 

Pár hét múlva öten sétálunk hátra az üzlet hátsó felébe: Vékás Katalin ráktúlélő, András Anna-Mária a csoportvezető, egy véletlenül ott tartózkodó daganatos nő, a kollégám és én. 

Tabu köré csoportot

Izgatott mindenki. Kipirosodott arcok, helyet kereső lábak, görcsbe ránduló kezek árulkodnak rólunk. Az összeírt kérdéseimet sem találom.

– Félek ettől a témától, bénának érzem magam, ha rákos ismerőssel találkozom, ezért vagyok itt. Kíváncsi vagyok a történeteitekre – mondom nekik, amitől lendületet kapnak a hölgyek.

Anna-Mária nyolc és fél évvel ezelőtt szembesült azzal, hogy beteg barátnőjének egyedül nem képes megfelelő segítséget nyújtani.

Anna-Mária és Kati.

– Egy hétvégét végigvajúdtam, gondolkoztam azon, miként lehetne tenni valamit érte. A Caritas önkéntese voltam, hétfőn bementem hozzájuk, megkérdeztem, mit szólnak egy olyan csoport indításához, ahol daganatos betegekkel folglalkozunk. Egy terem kell, egy szervezet, ami a nevét adja a tevékenységhez és szakember, aki foglalkozik a résztvevőkkel. Nagyon könnyen igent mondtak az ötletre, csak el kellett indulni, és sikerült is. Pedig szinte semmi tudással nem rendelkeztem, közgazdászként dolgoztam a postán – mondja Anna-Mária, aki azóta sokat tanult, tapasztalt a témában.

Elhullik a hajuk, aztán nem látni őket

Mellettünk áll Kati, aki ott volt az első tagok közt az induláskor.

– Közel kétméteres nő, gyermekekkel, családdal, viszonylag rendezett anyagi körülményekkel. Nagy szavam volt a családomban, amolyan oszlop voltam, sok minden függött tőlem. Tőlem várták, hogy mi legyen: jobbra, vagy balra lépjenek. Egy évvel fiatalabb húgommal ruhásüzletet vezettünk, a gyerekeink egykorúak. És akkor, 2008-ban kicsúszott a talaj alólam. Megtudtam, hogy rákos vagyok – mutatkozik be.

Nem sokat tudott a daganatos betegekről akkor. Csak annyit, hogy kemoterápiás kezelések miatt elhullik a hajuk, ha szerencsések, akkor visszanő. Aztán eltűnnek, nem lehet látni őket, valószínűleg meghalnak. 

– Miért én? Mivel vagyok rosszabb mint más? – tettem fel a kérdéseket magamnak. Olyan volt az egész, mintha ez a betegség a rosszaknak való kiváltság lett volna. Sokat harcoltam az Úrral, hogy engedett ilyet megtörténni velem, annak ellenére, hogy nem szolgáltam rá. Mert sokan úgy tartják, hogy valamiért kaptuk a betegséget, valamiért nekünk kell viselni ezt a keresztet – sorolja a sokat hallott mondatokat.

Céklalé, csíra, petróleumos cukor, citrom. Van még?

Bosszantónak írta le azokat a frázisokat, melyeket az őt meglátogatók hajtogattak. A beszélgetések a Hogy vagy? Jól. Akkor jó! tengelyen mozogtak, ami azt jelentette számára, hogy nem kíváncsiak valóban állapotára.

– Senki sem szeret szenvedni, ezért az egészségesek próbálják kitapogatni, ők miért nem lehetnek rákosak, okot keresnek saját maguk megnyugtatására. Különbséget keresnek táplálkozásban, lelki életben, kapcsolatokban, hogy elhatárolják magukat a betegtől. Ha ez megvan, akkor úgy érzik, tanácsokat kell osztani, vagy pozitív mondatokkal látják el a rákos beteget – szól közbe Anna-Mária, aki szerint ezek alapján nem lehet kiszűrni a rákot, mert még mindig ott van a legnagyobb Rendező, aki bármikor adhat új szerepet az embernek.

Ne vállalj kemót, mert attól megdöglesz!

Közben a kedves, látszólag szorongó, névtelen barátnő idézi fel a betegsége kiderülése utáni pillanatait.

– Mindenki elfordult tőlem, úgy éreztem, hogy lemondtak rólam a munkahelyemen, a barátok nem kerestek. Leírtak, éreztem, hogy szinte halottnak néznek engem. Furcsán néztek az emberek, ha kopasz lettem, annak ellenére, hogy takargattam, ahogy tudtam. Kicsi a város, mindenki tud mindent. Milyen durva az a mondat mástól, hogy: nem tudnám végigcsinálni, amit te. De azért én csináljam, nem? – említ néhány kellemetlen pillanatot a barátnő, aki kienged egy kicsit abból, ami szorongatja belülről.

A család adta a legnagyobb erőt számára. Ránézett a gyermekre, majd gondolkodás nélkül ment a kemoterápiás kezelésre, élni akart. Annak ellenére, hogy volt, aki arra intette: ne vállalj kemót, mert attól megdöglesz!

Mentsük meg anyukát projekt

– Élni akarok, ez volt az első gondolatom a sok düh után, miután elővettem az Urat. Két papírt ragasztottam a szekrényre. Az egyiken az áll: Szeretem a gyermekeimet, értük élni akarok! A másikon: Szeretem a páromat, érte élni akarok! Ezeket a papírokat azóta sok légy leszarta már, de akkor ezek jelentették számomra a legnagyobb motivációt. Szerintem a legnagyobb hívő sem indulna egyből meghalni, még ha Jézus el is készítette az utat – mondja Kati, aki felvette a kesztyűt, szembenézett betegségével.

Családja minden tagja azon volt, hogy éljen. Beszállt a “mókuskerékbe”, kezelésről-kezelésre, orvostól-orvosig járt. Másfél évet töltött az ágyban, kimondhatatlanul sokat jelentett számára húga támogatása, jelenléte, aki segítette a gyógyulásában.

– Szörnyű volt megélni azt, hogy engem, az erős nőt 37 évesen pelenkáznak, kipakolnak mindent belőlem, megcsonkítanak, sugaraznak, megműtenek. Eljutottam addig a pillanatig, amikor kértem a húgomat, hogy vigyázzon a gyermekeimre, ha meghalok. Hogy meséljen nekik rólam, mondja el, milyen voltam. Megígérte nekem, ami sokat jelentett – mondja megnyugodva Kati.

Meggyógyult. Közel másfél év után orvosilag már nem tehettek érte többet, nem volt szüksége kemoterápiás kezelésre. 

– Jó, élek, de azt hogy kell elviselni? – tettem fel a kérdést magamnak. Éveket azzal voltam elfoglalva, hogy éljek, semmi másra nem tudtam figyelni. Teljesen megváltoztam, de a kapcsolataim is. A páromnak feleség kell, a gyermekeimnek anya. A kicsi fiam mostanság sokat lázad ellenünk, a nagyobbiknak, aki most már 27 éves, még lehetősége sem volt erre, nem volt kivel dacolnia.

Ekkor éreztem szükségét annak, hogy beszéljek valakivel az átélt traumákról, de nem volt könnyű, nem olyan társadalomban élünk, hogy ez könnyen menjen – idézi fel a testi gyógyulás pillanatait Kati.

Benne volt a pakliban, hogy meghalunk

Közben egy kicsit fellélegzünk a szobában, de hamar hozzáteszi: “van még csavar az életemben”. 

– Miután jobban lettem, a húgom, Éva lett rákos. Hirtelen a beteg szerepből a támogatóba kellett átsorolnom. Én ismertem már a rendszert, kísértem őt kezelésekre, orvosokhoz. Ezt az utat már kijártam. Úgy adódott, hogy ezúttal én ültem le az ágya mellé, és ő kért meg arra, hogy vigyázzak a gyerekeire. Ő meghalt – mondja elcsukló hangon.

Hatalmas gombóc van a torkomban, a kollégám sírna, de fényképeznie kell. Már korábban is jött, hogy megöleljem őket, most megkérdezem, megfoghatom-e a kezét.

– Nem kellett megjátszanunk magunkat egymás előtt. Benne volt a pakliban, hogy meghalunk. Ezt ki is mondtuk egymásnak. Nagyon nehéz helyzet, amikor meg kell felelni a családnak, el kell játszani a kedvükért, hogy minden rendben, miközben érzed, a tested haldoklik. A kezeink között halt meg, végig beszélt hozzám, pedig rettentően rosszul volt. Dühömben kérdeztem az Istent: – Mi van? Végig kell néznem, ahogy meghal a húgom? – zúgolódott.

– Mit mondjak még? Ugye, nem hangzik úgy, mintha panaszkodnék?

 – kérdi tőlem.

Nem tudta magában tartani ezeket az élményeket, veszteségeket. Haragudott mindenkire, még az Istenre is. Ennek ellenére eljárt a templomba. Egyik szentmise végén hirdették a csoportot, amire felkapta a fejét, “szinte leverte az ajtót”, hogy mehessen. 

Nehezen gyűltek az emberek. Nem volt módi ilyenekről beszélni nálunk, tabunak számít. Kati szerint még egyszer táncolás közben sutyorogták a háta mögött, hogy “ez miért táncol, hát nem rákos”? 

Megszólal társaságunk ügyeletes lélekbúvára, Anna-Mária is.

– Sokan vannak úgy, hogy keresztnek fogják fel a betegséget. Szégyennek. Valahogy a büntető Isten képe jelenik meg, aki számolgatja könyvelőként a bűneinket. S ha ilyen képünk van az Úrról, akkor elhihetjük, hogy nagyon bűnösek vagyunk. Azért sem szeretünk beszélni ezekről, mert nem akarunk elesettnek látszani, hogy “más a dolgainkat ne hordja”. Még az is benne van a dologban, hogy esetleg a saját magunkról alkotott képünk hamis, nem vállalnánk fel azt, hogy kiderüljön ez a csoportban. A férfiak pedig egyenesen nem nyilatkoznak ilyenről. Sarkítva mondom, de a kötélért hamarabb nyúlnak, mint segítségért – fejtegeti  a rák körüli tabut.

Kiválasztottak

Öt év ellenőrzésre járás után is biztatóak voltak az eredményei Katinak, ezért elgondolkodott, van-e értelme továbbra is látogatni a csoportot. 

– A csoportba járás öröm számomra, hétfőn úgy készítgetem magam, mint egy menyasszony. Megkönnyebbülés lerakni a terhet, csomagot mások elé, akik előtt nem kell magyarázkodni. Visszaemlékszem, mikor én beteg lettem, azokat kerestem, akik régóta betegek, és még mindig közöttünk vannak, ez jelentette a motivációt számomra. Miért venném el ezt a többiektől? – kérdezi Kati, akinek az üzletében szívesen megfordulnak daganatos betegek, mert itt mindig van, aki szóljon egy-két jó szót hozzájuk.

– Megmaradt nekem az, amikor Csíki Csongor doktor úr civil ruhában eljött a csoportba, a halálról beszélgettünk. Azt mondta nekünk: Drága asszonyok! Ha a Jóisten azt akarná, hogy meghaljanak, akkor elütné egy kocsi magukat az úton. De, Önök kiválasztottak arra, hogy éljenek, csináljanak dolgokat maradék életükben. Kaptak hónapokat, éveket, hozzák ki belőle a legjobbat! – emlékszik vissza az onkológus beszédére.

A beszélgetés végén már micimackózunk. A csacsi, öreg medvét idézzük, hogy életünk legutolsó napján halunk meg, addig mind élünk. És minden hepe után jön egy hupa is.

– Mióta beteg vagyok, azóta élek. Tudatosan. Naponta legalább egyszer megfordul a fejemben az, hogy milyen jó élni. Nyilván, nekünk más. Apró örömökben mérjük a boldogságot, például abban, hogy tudunk pisilni – mondja történetünk hőse, Kati.

– Csak az a kár, hogy az ellenőrzések előtti izgulásban annyira kimerülünk, hogy a jó eredménynek már nincs energiánk örvendeni – fejezi be a névtelenséget kérő kedves hölgy, akinek jól áll a rövid, göndör haj.