Véres hurka, sorkatonaság, s a politikával átitatott lecsipecsi szaga

Legközelebb ilyen levest 11 hónap múlva eszünk! – hangzik el, majd kajakómásan még feltöltik az utolsó véres-májast.

Ahol a szúrás közben előkerül a sorkatonaság, a feldolgozás közben a választások, meg a politika összes nyavalyája. Régi sztorik; egy kis morgás; egy-egy sunyiban innen-onnan elejtett megjegyzés; és nagy közös lakoma. 

Igen, ez a disznóvágás, ahol téblábolva mindenki megtudhatja, hogy mi igen, s mi nem változott a tavalyhoz képest.

Én megfogom a lábát, te menj inkább előre

Reggel fél nyolckor érkezem a nagyszüleimhez, ahol már várnak – mert hát tudják, hogy addig nem lehet disznót szúrni, amíg kép nem készül róla. Pár gyors köszönés, aztán irány a pajta, ahol a szezon utolsó disznója a sarokban vár, szinte sejtve, hogy most mi is következik.

Kicsalogatás, földre teperés, majd véres tál tartás. Miközben a tál lassacskán elkezd megtelni, mindenki arra vár, hogy mikor lehet meginni a következő kupicát. Ezen a ponton elérkezünk az első nagyobb témához is, hisz mind azt ahogy mind jól tudjuk: bezzeg a mi időnkben nem így volt”, s mennyivel jobbat tenne a mai fiataloknak, ha visszavezetnék a sorkatonaságot, mert ott legalább rendre s fegyelemre lenne tanítva az egész. 

Miközben megbeszéljük, hogy én már katona nem leszek – vagy legalább is jelen pillanatban abban reménykedem – felforr az üstben a víz s most már a disznó is koppasztható. 

Beborítják a tekenőbe, gyantázzák, forró vizet öntenek rá, beleforgatják és lekapraják róla a szőrt. 

Te most még itt/ott dolgozol? Van-e elég munka? – kérdezgetik egymást, majd úgy döntök, hogy gyorsba megiszom a reggeli kávém, hisz úgy is eltart ez egy darabig.

Épp az utolsó kortynál járok, amikor a konyhaasztalnál meghallom a perzselő hangját, rögtön megyek is vissza. Míg régebb szalmával perzseltek, addig, nálunk, amióta az eszemet tudom, ez a butéliára szerelt égőfej a nyerő. 

Régebb szó szerint szőröstől, bőröstől, fülétől farkáig feldolgozták a disznót – tudom meg egy későbbi beszélgetés során. Ma már ez nem nagyon van, vagy legalább is ritka, mint a fehér holló. 

Édesapám elmondása szerint még az ő gyerekkorában, a disznó szőréből labdát készítettek és az sem volt ritka, hogy a szezon során jöttek emberek, akik ha nem volt mit csinálj a szőrrel, felvásárolták azt.

Jöhet a koccintás, majd a disznót lemosva a várva várt mérlegelés: Na, ki mennyit mond? Aki a legközelebb van, az nyer egy sört. 125! Legyen 120! Én akkor mondok egy 113-at! (A 125-ös tipp nyert – a disznó súlya 134kg és 30dkg – a 3 kilogrammos létra, amin a disznó van)

Ezen a ponton kettéágazik a történet: a garázsban a szétszedés, a konyhában a feldolgozás kezdődik el. Mama szól az asszonyoknak, hogy lehet jönni, mert mindjárt dolog van. Közbe be-be nézek, hogy hogy is állnak: miközben várják a húsokat nekifognak hagymát pucolni, rizset őrölni, s mindenféle edényt/tálat előkészíteni. Később ebédet készítenek és hurkát töltenek.

Legközelebb ilyen levest 11 hónap múlva eszünk! – hangzik el, majd kajakómásan még feltöltik az utolsó véres-májast, kolbászokat, leszűrik a zsírt, s megpakolják a fagyasztókat.

És a mosogatás? Az holnapra marad.

Lépj be a kapun a hozzászólások megjelenítéséhez. Már előfizető vagy? Itt tudsz belépni.

Korábbi képriportok