Az év elején pár napra beterÃtette a Hargita csúcsát a varázslatos köd. Minden este életre keltette ezeket az óriásokat, melyek napkeltekor hószoborrá váltak.
Reggel hét körül értem fel a placcra, akkor még sötétség volt, alig lehetett látni valamit, de a levegőben érződött valami. Elfogott egy olyan érzés, mintha valaki figyelne, ebben a hangulatban indultam fel a csúcsra, hogy meglessem az alvó óriásokat meg egyéb varázslatos lényeket.
Alig kapaszkodtam fel pár száz métert, máris szembe jött velem ez az óriási kutyához hasonló furcsa alak, akin palást van, és éppen siet valahova.
Utamat tovább folytattam felfele, amÃg egy nagyon szÃvfacsaró dolgot fedeztem fel. Valami szörnyű-szörnyű dolog történhetett az éjszaka. ElÅ‘ször az óriási kutya, most meg ez az illetÅ‘, aki a fájdalmától a földre rogyott, arcát a kezébe temette.
Sokan csak hátat fordÃtottak nekem és néztek bűnbánóan a semmibe.
Láttam, hogy az agyaras meg szarvas koboldok az égre néznek és várják a megváltást.
Aztán egy kis idő múlva szembejött velem ez az üres trónszék, ami szinte üvöltötte, hogy hiányzik róla valami, vagy inkább valaki.
Hirtelen rájöttem, hogy mi történt, de ekkor már késÅ‘ volt további nyomok után kutatni. A hó olvadni kezdett, Ãgy be kellett látnom, hogy nem tudok semmit se tenni. Lefelé szembenézett velem ez a teremtmény. Sárkányfeje élesen és gyilkosan meredt rám, de valamiért nem volt annyira ijesztÅ‘. Védtelennek tűnt a hósivatagban.
Éreztem, hogy nem látnak szÃvesen idefent az óriások közt. Lefelé már könnyebben haladtam, mivel látták távozási szándékom. Még nyilakkal is jelezték az irányt.
Amikor leértem, akkor ébredtem rá, ezek tulajdonképpen csak fenyÅ‘fák voltak, amiket a szél és a köd különbözÅ‘ alakzatokká formált, nem volt sem sárkány meg óriáskutya. De azért egy kis részem visszakÃvánkozott az óriások birodalmába, ami csak pár napra nyÃlik meg a halandó emberek elÅ‘tt. Ahogy a köd eloszlik, elÅ‘bújik a nap, elolvadnak az óriások, és visszatérnek a felhÅ‘k közé.