Az év elején pár napra beterítette a Hargita csúcsát a varázslatos köd. Minden este életre keltette ezeket az óriásokat, melyek napkeltekor hószoborrá váltak.
Reggel hét körül értem fel a placcra, akkor még sötétség volt, alig lehetett látni valamit, de a levegőben érződött valami. Elfogott egy olyan érzés, mintha valaki figyelne, ebben a hangulatban indultam fel a csúcsra, hogy meglessem az alvó óriásokat meg egyéb varázslatos lényeket.
Alig kapaszkodtam fel pár száz métert, máris szembe jött velem ez az óriási kutyához hasonló furcsa alak, akin palást van, és éppen siet valahova.
Utamat tovább folytattam felfele, amíg egy nagyon szívfacsaró dolgot fedeztem fel. Valami szörnyű-szörnyű dolog történhetett az éjszaka. Először az óriási kutya, most meg ez az illető, aki a fájdalmától a földre rogyott, arcát a kezébe temette.
Sokan csak hátat fordítottak nekem és néztek bűnbánóan a semmibe.
Láttam, hogy az agyaras meg szarvas koboldok az égre néznek és várják a megváltást.
Aztán egy kis idő múlva szembejött velem ez az üres trónszék, ami szinte üvöltötte, hogy hiányzik róla valami, vagy inkább valaki.
Hirtelen rájöttem, hogy mi történt, de ekkor már késő volt további nyomok után kutatni. A hó olvadni kezdett, így be kellett látnom, hogy nem tudok semmit se tenni. Lefelé szembenézett velem ez a teremtmény. Sárkányfeje élesen és gyilkosan meredt rám, de valamiért nem volt annyira ijesztő. Védtelennek tűnt a hósivatagban.
Éreztem, hogy nem látnak szívesen idefent az óriások közt. Lefelé már könnyebben haladtam, mivel látták távozási szándékom. Még nyilakkal is jelezték az irányt.
Amikor leértem, akkor ébredtem rá, ezek tulajdonképpen csak fenyőfák voltak, amiket a szél és a köd különböző alakzatokká formált, nem volt sem sárkány meg óriáskutya. De azért egy kis részem visszakívánkozott az óriások birodalmába, ami csak pár napra nyílik meg a halandó emberek előtt. Ahogy a köd eloszlik, előbújik a nap, elolvadnak az óriások, és visszatérnek a felhők közé.
