A gyászról beszélgetni nem mindig fájdalmas, néha nehéz, de az egyetlen dolog amit tehetsz a mély fájdalom enyhítésének érdekében az, hogy beszélgetsz róla. Ez volt a konklúziója a csütörtök esti beszélgetésnek, ahol Pál Edit Éva, az uh.ro főszerkesztője tette fel a súlyos kérdéseket Dimén-Varga Tünde pszichológusnak.

Az eredeti esemény december 18-ára volt tervezve, amelyen az iskolai bántalmazásról szerettünk volna beszélgetni Dimén-Varga Tündével. Aznap elindultam fényképezőgéppel a Kossuth utca fele, és szembetaláltam magam egy szirénázó városközponttal. Megtelt a fényképezőgépem olyan fényképekkel, amiket azóta sem tudok törölni a fejemből, azóta is álmodok róla, és azóta is fáj. Pedig nem ismertem az áldozatokat, nem ismertem egy hozzátartozójukat sem.

Emiatt a tragédia miatt gyűltünk össze másfél hónappal később, február 8-án, csütörtök este a Zseb kávézóban, így is vezeti be Edit a beszélgetést: Azt vettük észre, hogy mindannyian valami közös dolgon megyünk keresztül, mindannyian szembesülünk valamilyen módon a veszteséggel. Az első napokban úgy nézett ki a közösségi falunk, mint egy temető a halottak napján, mindenki a fájdalmát, az együttérzését fejezte ki, és aztán sorra megjelentek a dühös reakciók, akár az agresszióig elmenő kérdések, felelősségre vonó bejegyzések. Úgy éreztük, hogyha nem beszélünk ezekről a dolgokról, akkor visszafordíthatatlanul károsulhat a társadalom szövete, kapcsolatok mehetnek tönkre miatta, holott igazából közös fájdalmat élünk meg, mindannyiunknak fáj ez valahol, még akkor is, ha nem ismertük az érintetteket, az áldozatokat, nem ismertük a hozzátartozókat. És ezért gondoltuk azt, hogy most a gyászról kellene beszélgetnünk, és nemcsak a kollektív gyász témájáról, hanem arról, hogy ez hogyan érintette a gyerekeinket. Amellett, hogy el vagyunk foglalva a saját megrendülésünkkel, velük is foglalkoznunk kell, és támaszuk kell hogy legyünk.

Kollektív gyász

Egyszerre sújtotta le a várost a decemberi tragédia híre, másnap az utcákon sétálva, a levegőben is érezni lehetett a szomorúságot. Kollektív gyászt élünk meg. Ugyanez volt a helyzet a pandémia ideje alatt is, éreztük, hogy a világ megváltozott, hogy a dolgok innentől teljesen másképp fognak alakulni, kiszámíthatatlan lett minden. A biztonság érzés elvesztése, az anyagi veszteség félelme, a kapcsolataink elvesztése, családtagok, ismerősök, barátok halála egyszerre érintett minket, és gyászoltunk. Közösen.

Ezt a gyászt azonban mindenki egyénileg másképp éli át, nem egyszerre kerülünk a különböző fázisokba. Van aki elkezdi keresztre feszíteni a felelősöket, és hangosan kiáll az igaza mellett, van, aki ilyenkor még szomorú, és úgy érzi nincs értelme ennek, van, aki már a megoldást keresi, és a tanulságot akarja levonni a történtekből.

Nehéz megélni ezt a gyászt közösségben úgy, hogy a halál egyébként egyre inkább tabu. Pedig még senki nem fedezte fel az örök fiatalság forrását, és előbb-utóbb szembesülnünk kell saját halandóságunkkal is. David Kessler gyászszakértő nyilatkozta a Covid-járvány kapcsán egy interjúban, hogy a mi feladatunk az, hogy érezzük a szomorúságot, a dühöt, és a félelmet, mert a testünk termeli az érzést, és ha küzdünk ellene, az nem segít. Ha átéljük ezeket az érzéseket, az megerősít minket, és többet nem leszünk áldozatok.

Mi a gyász, mit élünk meg olyankor, amikor gyászolunk? 

Dimén-Varga Tünde elmondja, hogy a gyász elsősorban egy halálesetre adott reakció, de nem csak. Átélhetjük akkor is,  amikor véget ér a párkapcsolatunk, egy kisállat elvesztése, egy barátság abbamaradása, egy életszakasz lezárása miatt is gyászolhatunk. Olyan általános emberi jelenség ez, amelynek mindannyian részesei vagyunk, amit nem tudunk megúszni életünk során. Nagyon komplex érzelmeket generál a gyász az emberben a mérhetetlen fájdalomtól a mélységes szomorúságig, érezhetünk dühöt, magányt, haragot, elveszettséget is. 

A gyász első szakasza amikor szembesülünk vele, és azt mondjuk, hogy ezt nem hisszük el, hogy nem igaz. Utána következik egy dühös fázis, amikor rengeteg kérdést teszünk fel, és azt mondjuk, hogy igazságtalan ez, és ezzel kapcsolatos érzéseket élünk meg. Utána következik a mélységes szomorúság, ez a depresszív időszak, amikor ott vagyunk a padlón, és azt mondjuk, hogy ezt nagyon nehéz átélni. Egyezkedünk a sorssal, hogyha ezt teszem, akkor netán nem tudna mégis visszajönni? Felnőtt emberként is hajlamosak vagyunk erre, hogy egyezkedjünk. Aztán valahol egyszer csak bekövetkezik az, hogy elfogadjuk a halál tényét, ami nem jelenti azt, hogy nincs többé szomorúság bennünk.

Ezek a fázisok sokszor egymásra csúsznak, és gyakran megtörténik, hogy egyszerre élünk meg több érzést – magyarázza a szakember, hogy nagyon változó, ki hogyan éli meg a saját gyászát.

Ma már neurológiailag is vizsgálják a gyászfolyamatokat, amiből az derül ki, hogy van egy agyi köd, ami leereszkedik ilyenkor ránk, mint egy lepel, amikor gyászt élünk meg. Ezen a lepelen keresztül szemléljük a világot, ami lelassít egy kicsit, ami miatt elfelejthetünk dolgokat.

Miért várjuk el a gyászolótól, hogy sírjon, és milyen reakciói lehetnek az embernek a síráson túl a veszteségre?

Tisztázza Tünde az elején, hogy nincs olyan, hogy nem normális reakció, minden reakció normális, még akkor is ha nem felel meg a társadalmi elvárásoknak. Egészen furcsamód is kifejezhetik a fájdalmukat, a sokkjukat az emberek, például van, aki ilyenkor zavarában, tehetetlenségében nevetgélni kezd, ezt a reakciót váltja ki belőle a fájdalom. Mindegyik reakció megmagyarázható az illető élettörténetével, vagy személyiségével, vagy azzal, hogy hogyan tud egy adott helyzetre reagálni.

A sírás különben is egy nagyon intim dolog, és úgy vagyunk szocializálva, hogy nem szeretünk mások előtt sírni. Elmeséli Tünde, hogy ő pszichológusként rengeteg síró emberrel és gyermekkel találkozik, és az első reakció, amikor elsírják magukat, nagyon sokszor az, hogy bocsánatot kérnek. Annak, hogy miért nem sír egy gyászoló, sok oka lehet. Lehet, hogy még túlélő fázisban van, tehát azt éli meg, hogy most menni kell és tenni a dolgokat, intézni a teendőket, tele van adrenalinnal, és nem jutott el odáig, hogy sírni tudjon.

Van, aki tagadásban van, egyszerűen nem tudta még felfogni, hogy mi történt, le van sokkolva, még nem tudott felszínre jönni benne ez az erős érzelmi reakció. Van, aki egyszerűen akkora elfojtásban él, hogy nem tud sírni mások előtt, nem tud sírni egy temetésen, még hogyha nagyon fájó is számára, vagy nagyon közel állt hozzá az, akit elveszített.

Van, aki már elsírta minden könnyét, mire a temetésre került sor. Például, amikor valaki hosszú betegség után hal meg, már volt egy anticipációs gyász, ami alatt már fokozatosan elgyászolták őt valamennyire. Nagyon sokszor pedig sírnak a gyászolók, csak nem publikusan, így nem látjuk.

Haragudni az eltávozottra, a felelősökre

Szóba kerül a harag, és a bűntudat a gyász kapcsán. Haragot érezhetünk az elhunyt iránt, hogy miért hagyott itt, miért most kellett ennek történnie, vagy amikor tragédia történik, erős haragot érezhetünk a felelősök iránt. Ha viszont valaki eljutott már a haragig, az jó jel, mert a gyászfolyamat természetes része, és ha ezt érzi, az azt jelenti, hogy előrehalad ebben a folyamatban. 

Bűntudatot érezhetünk amiatt, hogy miért nem tudtunk segíteni, vagy, hogy amíg élt, miért nem tettünk másképp bizonyos dolgokat. Ha egy szülő veszíti el a gyermekét gyakran előjönnek az önvádoló mechanizmusok, nem érti, hogy miért nem halhatott volna inkább meg ő, mert az az élettel összeegyeztethetőbb lenne.

Körülnövi az élet

A szakirodalomban, és a köztudatban is az van, hogy a gyászfolyamat időtartama egy év, ez viszont egyáltalán nem biztos. Sok esetben a gyász hosszabbra húzódhat, ha például bonyolult volt a kapcsolat az elhunyttal, vagy ha erőszakos halált halt. Egyébként sem gondoljuk már úgy, hogy a gyász végérvényesen elmúlik, csökken az intenzitása, enyhül, és körülnövi az élet, de teljesen nem múlik el – mondja Tünde.

Komplex vagy komplikált gyásznak hívjuk azt, amikor valaki teljesen elfojtja a gyászt, és azt is amikor valaki hosszú évekig belesüpped ebbe az állapotba, és nem tud továbblépni. 

Mindkét esetben érdemes már szakemberhez fordulni. Egyébként nem szokták javasolni, hogy a gyászfolyamat alatt szakember segítségét kérjék, de Tünde szerint ha valaki azt érzi, hogy a közvetlen környezetével ezt nem tudja megbeszélni, és szüksége van külső segítségre, az nyugodtan fordulhat szakemberhez.

Hogyan segíthetnek a hozzátartozók és barátok a gyászolónak?

A legtisztább módja a segítségnyújtásnak ha a gyászolóval együttérzünk, leülünk mellé a sárba, a porba, és megértjük. Ilyenkor nem segítenek az olyan mondatok, hogy „Túl leszel rajta”, „Ne éld bele magad.”, „Neki is jobb volt így”, vagy azt mondani, hogy tudom, hogy mit érzel, mert hiába élt meg az illető hasonlót, pontosan senki nem tudhatja, hogy a másik mit érez.

Az is fontos, hogy ne csak az elején álljunk a gyászoló mellett, hanem az egész gyászfolyamaton végigkísérjük, mert hajlamosak az emberek elfelejteni, hogy ez nem egy rövid periódus. Az egyedül maradt szülőnek például az elején nagyon sokat segítenek, aztán pár hónap után ez a segítőkészség lanyhul, és végképp egyedül maradhat a gyászával, az anyagi bizonytalansággal és a gyerekeivel.

Ha emberi mulasztás miatt következik be a haláleset, természetes, hogy felelősöket keresünk. 

Edit felidézi, hogy a pandémia időszaka alatt is kollektív gyászt éltünk át, és az első megrendülés után rögtön keresni kezdték a felelősöket, hogy ki terjesztette el, honnan indult, ki az oka annak, hogy ennyi ember életét fenekestől felfordították? Még a törökországi földrengés kapcsán is felelősöket próbáltak találni, kikiáltani valamelyik nagyhatalmat felelősnek, hogy földrengést idézett elő. Ilyenkor mindenki válaszokat keres tehetetlenségében, és elkezdenek terjedni az összeesküvés elméletek is.

Egy olyan haláleset, ami hirtelen következett be, minden előjel nélkül, egyébként is sokkolóbb, egy teljes felfordulás, földrengés az ember életében. Nehezebb az olyan élethelyzeteket feldolgozni, ahol emberi mulasztás történt, szemben mondjuk egy természeti katasztrófával, amit valamivel könnyebben elfogadunk, feldolgozunk. Ezekben az esetekben az lenne a legjobb, ha előállna a felelős, és vállalná a tettei következményét, megkérdezné, hogy mit tehet, hogy segítsen a helyzeten, de ez nagyon ritkán fordul elő.

Ilyenkor a legjobb lenne a resztoratív igazságszolgáltatás – mondja a pszichológus – amit az angolszász országokban rendszeresen alkalmaznak. Ez azt jelenti, hogy a szakemberek el kell juttatniuk oda az elkövetőt, hogy felismerje, hogy mit tett, mit váltott ki, nemcsak a másik ember életében, hanem akár a közösségében. Például ezt osztályközösségek esetén nagyon szépen végig lehet vinni, hogy egy bántalmazó gyerek megértse azt, hogy bántott valakit, de fontos azt is megértenie, hogy ez nemcsak rá hatott, hanem az egész osztályközösségre. Tehát nem az lenne az első, hogy valaki elkövetett valamit, és büntessük meg érte, hanem értsük meg, hogy mi történt, miért történt, és próbáljuk meg helyreállítani a viszonyokat, ezáltal építve a közösséget. 

A pszichológus szerint a lelki megnyugvás érdekében fontos, hogy az ilyen esetekben meg tudja érteni a gyászoló az okokat, amik ide vezettek. Ez sem mindig egyszerű, mert nem mindig összeköthetőek a fonalak, maradnak hiányzó láncszemek, amikkel egy idő után meg kell hogy békéljen a gyászoló. Dimén-Varga Tünde Singer Magdolnát idézi aki az egyik legismertebb magyarországi szakértője a gyásznak, és azt mondta, hogy végsősoron azért halunk meg, mert halandóak vagyunk.

A gyerekek másképp élik meg a gyászt, mint a felnőttek. 

A felnőttek gyásza sem egységes, amit a szakirodalom ír, az egy nagyon általános dolog, ez a gyerekekre fokozottabban igaz. Míg a felnőttek gyásza általában lineáris, tehát a fennebb említett szakaszok nagyjából egymás után következnek és egy év leforgása alatt lezajlanak, addig a gyerekeké sokkal epizódikusabb, búvópatak-szerű.

Sokszor az elején van egy erősebb reakció, aztán látszólag éli tovább a gyerek az életét, néha ilyenkor a szülők meg is ijednek, hogy nem gyászol, nem is emlegeti az elhunytat, közben pedig a gyerek fejlődésének különböző szakaszaiban ez a gyász újra előtör, próbálja újra és újra megérteni, feldolgozni azt. Például, ha gyerekkorban él meg valaki veszteséget, az általában serdülőkorban újra felszínre kerül, új szemszögekből akarja megérteni, és újra átéli az egészet – mondja Tünde.

A serdülővel pedig nem mindig könnyű. Néha rád zárja az ajtót, és nem hajlandó kommunikálni. Tünde hangsúlyozza, hogy a szülőknek, pedagógusoknak ilyenkor is nagyon fontos próbálkozni, és nem serdülőként viselkedni felnőttként is, hogy ha ő nem, akkor én sem, amilyen a mosdó, olyan a törölköző… Ezek a viszonyulások nagyon károsak, és nem viszik semmivel sem előrébb az ügyet.

Fontos, hogy felnőttekként megéljük az érzelmeinket a gyerek előtt, és komfortosan tudjunk beszélni adott témákról, mert ha számunkra is kínos, azt egy serdülő megérzi, és ilyenkor még könnyebben a szőnyeg alá söpri azokat az érzelmeit, amelyekkel fontos lenne foglalkoznia.

Azt a példát hozza fel Tünde, hogy ha egy osztályban egy tragédia után megkérdezzük, hogy beszéljünk-e a történtekről, vagy vegyünk fel leckét, akkor szinte biztos, hogy inkább a leckét választják, mert ezek kényelmetlen témák, nem komfortos beszélgetések. Ilyenkor a felnőtt kell mélyen belemenjen ebbe a témába, és komfortossá tennie mindenki számára, hogy merjenek beszélni róla. 

A nehéz érzésekről egyre kevésbé akarunk beszélni, pedig ha nem éljük meg ezeket, később visszatérnek testi tünetek, vagy életvezetési nehézségek formájában – figyelmeztet Tünde, és felhozza példának, hogy ha a kisgyerek sír, és remeg, mert valami tragikus történt vele, vagy körülötte, az az első reakciónk, hogy azt mondjuk, hogy ne sírj, és szorosan öleljük, hogy abbamaradjon a remegés, pedig ez nem helyes, ilyen esetben hagyni kell, hogy a feszültség kijöjjön.

A lányoknak valamivel könnyebb feldolgozni a gyászt, mert inkább mernek sírni, mint a fiúk. Még mindig úgy nevelik sokan a fiaikat, hogy ne sírjanak, ne mutassák jelét a gyengeségnek, legyenek férfiak. Emiatt a fiúknak, később férfiaknak sokkal nehezebb megküzdeniük a nehéz érzelmekkel. Ez ellen csak úgy tehetünk, ha az apák megtanítják a fiaiknak, hogy joguk van sírni, és megélni az érzéseiket.

Mennyit lehet elmondani a kisgyerekeknek a valóságból? Vigyük-e temetésre őket?

A pszichológus elmondja, hogy a  gyerekeket nem a valóságtól kell megóvni, joguk van tudni, hogy mi történt, ne mondjunk nekik olyanokat, hogy aki meghalt, az elaludt, mert később félhetnek ők maguk is elaludni, illetve azt hihetik, az illető még felébredhet. Azt, hogy a mennybe ment, ha valaki tényleg hiszi, mondhatja, de fontos hogy szembesüljön a gyerek az igazsággal, még ha nem is minden részletével. Sokszor nem is értik az óvodáskorú kisgyerekek azt, hogy mit jelent az, hogy meghalt, nem érzik a végérvényességét.

A gyerekeket akár óvodás kortól el lehet vinni a temetésre, fontos, hogy ők is elbúcsúzhassanak. Viszont ilyenkor fel kell őket készíteni rá, hogy mi fog történni a temetésen pontosan, hogy ne érje váratlanul őket például a részvétnyilvánítás vagy a koporsó földbe helyezése, erről előtte el kell beszélgetni velük. Ha pedig a szertartás közben azt mondja a gyerek, hogy el szeretne menni, vagy úgy látjuk, hogy nem akar tovább részt venni a temetésen, akkor kell legyen egy felnőtt barát vagy rokon, aki távozhat vele a szertartás közben, akár sétálni vele a temetőben, akár hazavinni őt, ha szükséges.

Ugyanez érvényes azokra az esetekre is, amikor egy hozzátartozó beteg és ez már nagyon látszik rajta. Ilyenkor is fontos felkészíteni a gyerekeket a látványra, de meg kell adni a lehetőséget, hogy elbúcsúzhassanak, hogy azokat az utolsó szavakat kimondhassák, amelyektől megnyugszik a lélek. 

Honnan tudjuk, hogyha egy gyerek, vagy serdülő elakadt a gyászban, és hogyan segíthetünk neki szülőként, hozzátartozóként és pedagógusként?

– Azt látjuk a gyászban elakadt gyerekeken, hogy nem tudják jó színvonalon élni az életüket – mondja Tünde. Ilyenkor elakadhatnak a tanulásban, megváltozhat a viselkedésük, vagy fizikai, testi tüneteik lesznek: fájhat a hasuk vagy egyéb testrészük, ami miatt a szülők cipelik orvostól orvosig, ahol legtöbbször kiderül, hogy nincs semmi fizikális baja, csak a szorongás tünetei ezek. Legalább egy évig teljesen természetes, ha egy kicsit elengedi magát, nem teljesít olyan jól az iskolában, sportban, regresszió tünetei jelentkezhetnek, és ilyenkor ez megengedhető neki.

Az osztályközösségben is lehet beszélni róla, ha valakinek meghalt közeli hozzátartozója, ha csak a gyerek nem tiltakozik ellene. Addig is, amíg az érintett gyerek hiányzik, lehet beszélni az osztállyal arról, hogy mi történt, és ilyenkor az illetőnek támogatásra lehet szüksége.

Ha osztálytárs, vagy tanár hal meg, akkor még fontosabb erről beszélni az osztállyal, és odakerekíteni a beszélgetést, hogy hogyan tudunk segíteni egymáson, magunkon, és azokon, akik a leginkább érintettek. Gyakori probléma az is, hogy egy gyerek nem tudja megfogalmazni, hogy mit érez. Ilyen esetekre van például Tünde kabinetjében egy nagy lista az érzelmekkel, amikből ki tudja választani, hogy mi az, amit ő érez. Az is segítség, ha a testében kezdjük el keresni az érzelmeket, például a mellkasában, vagy a hasában, a fejében, és ezután vinni tovább, hogy mekkora az az érzelem, kicsi vagy nagy, tegnaphoz képest nőtt, vagy csökkent.

Milyen segítséget kaptak a gyerekek a bentlakás összeomlása után?

A bentlakás összeomlása után nagyon gyorsan összekapta magát a szakma, és reagált – meséli Tünde. Másnap reggel már a tanügyminiszterrel is beszéltek róla, hogy mit fognak csinálni, milyen foglalkozásokat fognak tartani. A következő nap a két érintett iskolába már sok szakember ment a megye teljes területéről. Ennek a folyamatnak még most sincs vége, úgy rendezkedtek be, hogy hosszútávon is segíteni tudjanak. Lesznek időszakok, amikor úgy tűnik, hogy nem kell ezzel foglalkozni, de időnként fellendül a pszichológiai támogatás iránti kereslet, most is vannak kiscsoportos beszélgetések, egyéni megkeresések.

Vannak diákok, akik most gondolkodnak el rajta, hogy akkor megmenekültek, és időben kijutottak, de kezdik érezni a nyomait, és nem is biztosak benne, hogy mitől lettek ezek az érzések bennük. Megrendült a bizalmuk, a biztonságos világba vetett hitük, akik nem ismerték az áldozatokat, azok is elveszítették az otthonukat, a tárgyaikat, kincseiket, közösségüket, és ezek is érvényes érzések. El kell jussanak a diákok oda, hogy rájöjjenek, hogy ezt is meg lehet gyászolni, ezzel is foglalkozni kell.

Ami nagyon fontos, hogy ne tekintsük gyengeségnek, hanem szülőként, pedagógusként nyíltan beszéljünk a negatív érzéseinkről is, hogy a gyerekeink is lássák, hogy megéljük ezeket az érzéseket, és teret hagyjunk nekik is, hogy beszélhessenek róla. 

Eltávolodott társadalmunk a haláltól, a fájdalmaktól, minél inkább igyekszünk magunktól távoltartani ezeket a dolgokat. A halállal kapcsolatos rituálékat már nem is ismerjük, nemhogy gyakoroljuk őket. Ez bizonyos szinten jó, mert nem kötelezik a merev szabályok az egyént arra, hogy bizonyos módon gyászoljon, de nem is részesülhet ezeknek a rituáléknak a megtartó erejében, abban, hogy egy nehéz helyzetben nem kell súlyos döntéseket hozni, gondolkodni, hanem rögzítve vannak a viselkedési szabályok. A haldoklók, hozzátartozók gyakran egyedül maradnak a szorongásaikkal. Tünde mesélt róla, hogy ennek pótlására Amerikában vannak már halál kávéházak, ahol a jelenlevők tabuk nélkül beszélhetnek a halálról, az ezzel kapcsolatos szorongásikról, és a gyászról, mert igényük van rá.

Ezért beszélgettünk mi is erről közösen, és hasonló terápiás élmény lehetett a résztvevőknek.

Ezután mindenki feltehette a kérdéseit Tündének, de ebbe már nem megyek bele, mert így is hosszúra nyúlott ez az anyag, és ezáltal is ösztönzöm azokat, akik nem voltak velünk csütörtök este, hogy a következő alkalomra eljöjjenek, és hozzák magukkal a saját kérdéseiket.