Fotó: SZÁSZ Zsuzsi

Megjárta a Távol-Keletet, ahol vezetőként dolgozott, a politikában is megmártózott, az Európai Parlament tagjaként alkotott szabályokat, jelenleg a Trend Consult nevű cégnél dolgozik, ahol vezetőket képeznek ki, mutatja be Csibi Magort röviden Fincziski Andrea. 

Magor a színpadra érve azzal kezdi az előadást, hogy bevallja: 

mindig szerette a struktúrát, a dobozokat, a besorolást.

– Amikor kölyök vagy, a világ nagyon nagynak és félelmetesnek tűnik. Nekem a struktúrák, a szabályok azt jelentették, hogy ezt a nagy és a félelmetes világot kicsit le lehet egyszerűsíteni, hogy meg tudom saját magamnak teremteni azt az illúziót, hogy valamennyire a saját életemet tudom kontrollálni – emlékszik vissza a fiatal éveire, amikor mindent és mindenkit besorolt valahová. Voltak például törvénytisztelők, „akik elfogadják az igát” és a lázadók. 

Ő az előbbi volt, jó gyerek, de ez nem a természetéből fakadt, nem „csak úgy jött”, hogy jó legyen, megtanulta, hogy vannak jó és rossz gyerekek. Ahogy az is megtanulta, hogy rossz gyereknek lenni nagyon rossz: sokat járt templomba, sokat olvasta a Bibliát, ministrált, a nagyszülei „elég keményen bele nevelték”, hogy a rossz gyerekek és emberek a pokolra jutnak. Ő pedig nagyon félt a pokoltól, de nem a melegtől, „mert a nyolcvanas években egy kicsi meleg elkellett volna Csíkszeredában” – kacagtatja meg a közönséget –, hanem attól rettegett, hogy a pokol örökkévaló, megváltoztathatatlan. Teljesen beleélte magát ebbe, vallja be, rettenetesen félt, hogy nehogy halálos bűnt kövessen el, bármit, amit a felnőttek mondtak neki, elhitte, az volt számára az igazság. 

Ha nem jegyzeteltél a TEDx-en:

Darvas Piroska: Ki kell próbálni, csendesedjünk el!

Chris Worman: A szabályokat meg kell szegnünk a jövőnk érdekében

Lukács Csaba: ha nagy a baj, akkor az ember, és nem az állat bújik elő belőlünk

Oana-Maria Rotariu: Túlélte a Colectiv tűzesetet, és felrúgta a szépségről alkotott ideálokat

Hány Burj Khalifát tenne ki egy zetabájtnyi telefon?

Jukka Sinnemäki: Meglátni a gyerekben a láthatalant

Bedő Imre: életet kell adni és hagyni 

Mindig van egy reshape, és van annak egy x plusz egyes verziója is

Behúzott kézifékkel nem lehet előre menni

Kicsit megint jobb lett itt, mint Csíkban?

– 1989-ben, amikor megtörtént a forradalom, én nem értettem, mi történik. Azt mondtam, nekünk van a legjobb vezetőnk, bőségben élünk, egy pár nap választ el minket attól, hogy jöjjön a világbéke. Miért akarja mindenki ezt megváltoztatni? Abban a pillanatban valami kicsit eltört bennem, rájöttem, hogy mit jelent az a mondás, hogy bort iszik és vizet prédikál, hogy mit jelent az, hogy képmutatás, hogy az, amit én látok, hogy vannak szabályok, ami szerint mindenki él, azok a szabályok, amiket mindenki betart látszólag, nem léteztek valójában – idézi fel a rendszerváltás éveit, amikor a világ, amit felépített saját magának, és minden, amiben hitt, eltűnt. Lázadó lett.

De csak csendes lázadó: 

nem lehetett „teljesen lázadó” az egész világ előtt, a teljes világrendjét korábban a törvények meg struktúrák határozták meg, nem tudott hirtelen váltani, és „egy nagyon laza lázadó” lenni. Úgy akart lázadni, hogy szabályokat szegjen meg, de közben higgye továbbra is mindenki azt, hogy ő jó.

Például az iskolában, ha nem akart készülni valamiből, hetekkel azelőtt elkezdte „készíteni” a szüleit: annak a tanárnak valami nagy baja van, olyan csúnyán néz rám. Amikor a rossz jegyet megkapta, a szülők egyből azt mondták, „pff, az a tanár volt?”, akkor „semmi hibád nincs, fiam”. Amikor így élsz, rájössz, hogy mennyire előnyös az, hogy egyet mondasz, és mást csinálsz.

Aztán rájött, hogy lázadónak lenni jó, mindenki szereti a lázadókat. Abban a pillanatban, „amikor lázadóként definiálja magát, hirtelen lesz valaki, nem lesz egy a sok névtelen, arctalan gyerek közül, minden tanár rá figyel, megpróbálja fegyelmezni, picit a figyelem középpontjába kerül”. Több tanára is azt jövendölte emiatt, hogy ki fogják csapni az iskolából, de nem így lett.

– Jól játszottam a szerepemet. Annyira beleéltem magam, hogy azt hittem, hogy tényleg az identitásom arról szól, hogy lázadás. Egy idő után elkezdtem egyre furcsább frizurákat viselni, egy időben borotváltam a fejem például. És egyre szélsőségesebb nézeteim kezdtek lenni – a társadalomnak pedig rendszerint kétféle reakciója volt erre: vagy megpróbálták ignorálni, átnéztek rajta vagy megpróbálták letörni.

– Senki nem néz ezekben a pillanatokban rád, senki nem érti meg, hogy ki vagy te. Ez azt eredményezi, hogy egy picit eltávolodsz az emberektől, és ez történt velem is, eltávolodtam az emberektől, megszilárdultak a nézeteim. Mindig azt hittem, hogy nekem van igazam, és úgy éreztem, hogy az én igazamat mindenkinek tudnia kell – ezt a hozzáállását még az egyetemen is megtartotta, három évet járt végig, és nem változott semmit. Egyszer egy professzor arra kérte őket, hogy mutatkozzanak be, erre ő azt mondta:

„Magor vagyok és szélsőséges”. 

– Általában erre a válasz az, hogy vagy átszöknek, mert nem akarnak kötekedni vagy picit provokálnak. Életemben először a tanár rám nézett, azt mondta, hogy mondj még többet arról, hogyan vagy te szélsőséges. Nem voltam erre felkészülve, persze elkezdtem gondolkodni, és azt mondtam, hogy igen, nagyon szeretem gazdaságilag a szélsőséges liberalizmust és nagyon szeretem a nacionalizmust. S azt mondta, hogy oké, gyere beszéljünk erről, másnap megjelent órán, hozott nekem egy könyvet – nem volt valami izgalmas a könyv, mondja, de arra jó volt, hogy megmutassa, a két hatalmas véglet között van egy csomó árnyalat. Még adott neki könyveket a professzor, dolgoztak, beszélgettek, és közben rájött, hogy a sziklaszilárd nézetei nem az intelligenciájának, hanem a saját butaságának az eredményei. 

– Rájöttem, hogy a világ nem ilyen egyszerű, nem lehet egyszerűsíteni ennyire. Miért mondom el ezt a történetet nektek? Azért, mert úgy tűnik, hogy a társadalmunkban egyre inkább szeretünk feketére és fehérre színezni, úgy érzem, hogy egyre inkább szeretnénk embereket jókra és rosszakra osztani, úgy érzem, egyre inkább szeretnénk egyszerűsíteni. Nincs semmi bajom sem a feketével, sem a fehérrel, szép színek, kifejezőek, művésziek, de az még mindig nem a teljes színskála, s ha valakinek volt annak idején fekete-fehér tévéje, tudja mennyire nem kifejező – szűri le a tanulságot. Majd hozzáteszi, szerinte nem egyszerűsítésre van szükség, szebb világban élhetnénk, ha elfogadnánk, hogy nem lehet a világot leegyszerűsíteni, mert a világ komplex. Az embereket „a teljes komplexitásukon keresztül” kell meglátnunk, nem csak az számít, hogy mit képviselnek, és mit mondanak: 

– Ha igazán belegondolunk, mindenki ebben a teremben egyszerre lehet jó vagy rossz. Nem attól függ, hogy melyik táborba sorolod be magad, milyen elveket képviselsz, hanem hogy mennyire vagy képes figyelni másokra – hívja fel a figyelmet arra, hogy mindenki élete során kevesebb figyelmet kap, mint amennyit érdemelne, és ez azért van, mert mindig egyszerűsítünk. 

Ha adunk, az élet visszaad, 

gondolja, éppen ezért nem szabályokra van szükségünk, hanem gondolkodásra: 

– A törvények nem fogják megoldani a társadalmunk problémáit, csak ha odafigyelünk egymásra, és rájövünk, hogy az emberek körülöttünk egyszerre tudnak idegesíteni és megörvendeztetni. Rájövünk, hogy az embereknek körülöttünk ugyanolyan szükségletei vannak, mint nekünk, mindenki szeretné, ha szeretnék, mindenkinek ugyanaz fáj, és nagyjából ugyanazokon a dolgokon gondolkodunk. És a legfontosabb, akárhogy osztjuk vagy egyszerűsítjük a világot, akármilyen táborokba soroljuk saját magunkat, együtt kell ezt a világot építsük. Mert lehet egy olyan világ, amelyet egymás között megbeszélünk empátiával, odafigyeléssel és együttéléssel, és együtt építjük, vagy lehet rengeteg olyan bástya, amelyet a saját elveink, ötleteink alapján építünk ki, és ezt egész életünkben védeni próbálunk, egész életünkben rettegni fogunk, és azt fogjuk várni, hogy valaki ezt el fogja tőlünk venni. Reméli, nem az utóbbit választjuk.