Valaki sietett az átjárón

A kép csak illusztráció fotó: Dávid Anna Júlia

Közel egy hónapja, egy napsütéses – ez később releváns lesz – délelőttön, kicsivel kilenc óra előtt elindul a napom és vele együtt elindulok én is. A megszokott kutyaszükségletek elvégzése és feltakarítása után, veszem az irányt a Kossuth utca felé a Városháza tér felől. A fülemben fülhallgató, és a sznob szokásaimhoz híven valami klasszikus zene szól nagyon hallkan a háttérben. Nem dübörög, mert kutyával vagyok, és a figyelmem így is megoszlik. De amúgy sem dübörög soha. Nem véletlenül meg is jegyeztem, hogy Debussy.

Annak a kereszteződésnek az átjáróján mennék át, normális, emberi, sőt mondhatnám fiatalos ritmusban, amit annyit tesznek-vesznek. De úgy tudom, akárhova is rakják azt a műanyag a háromszöget, az átjáró akkor is: járdaszegélytől járdaszegélyig tart. És akkor lelépek én a járdaszegélyről, és megyek a fiatalos ritmusomban át az átjárón. Előttem is halad valaki, és – mint később a felvételen látom – mögöttem is haladnak valakik. A műanyagháromszög után, a taximegállóra merőleges átjárórészen járok már, ami azt jelenti, hogy túl vagyok a teljes átjáró kétharmadán, amikor megáll egy azelőtt elég gyorsan hajtó Honda Civic márkájú sötétszínű autó, és

egy számomra ismeretlen ember el kezd hajtani a kezével,

mint valami pásztor a teheneket a réten, ordítani az autóból, erősen gesztikulálni, hogy – gondolom én: siessek.

És itt álljunk meg egy pillanatra. Gyerek és felnőttkorom hosszú éveit töltöttem többszázezres és többmilliós városokban, haladtam át naponta legalább tíz-tizenöt átjárón, és soha ezekben a hosszú években, nem sietett senki annyira, mint aznap reggel ebben a harmincezres városban, egy olyan időben, amikor még ráadásul forgalom sem volt.

Óvodáskoromban abban a fantáziavilágban éltem, hogy a körülöttem lévő világ és benne az emberek, az én fantáziám szüleményei, hogy a legtöbb dolog azért történik, mert én elképzelem, néha játszadoztam a gondolattal, hogy én irányítom őket.

Ilyenkor ez úgy nézett ki, hogy behunytam a szemem, erősen szuggeráltam a madárnak, hogy csipogjon, és amikor kinyitottam a szemem, vártam, hogy csippanjon meg. Ez néha összejött, néha nem. Amikor összejött, visszaigazolásként éltem meg, hogy valóban én irányítom a világot, amikor nem jött össze, rendszerhibának könyveltem el. Ez nem ritka dolog, állítólag egy teljesen átlagos gyerekpszichológiai jelenség, amit az ember kinő.

Ott, aznap reggel úgy éreztem magam, hogy egy ilyen gyereknek a fantáziavilágába csöppentem, ahol

én csak egy szereplő vagyok, amit ő az ő kénye-kedve szerint irányítgat.

Viszont nem voltam benne biztos, hogy nem-e mégis azért gesztikulál, és – ilyen jó székelyesen mondva – van kikelve a képéből, mert netán segítséget kér, vagy segíteni akar nekem valamiben, mert tegyük fel, egy óriáskaticabogár tart felém, és mindjárt szét fog csapni. Ezért én megálltam az átjáró fennmaradó egyharmad részének majdnem a felén, és visszafordultam a sofőr felé, azt gesztikulálva, hogy én nem értem, hogy mit szeretne pontosan.

Nem úgy tűnt tehát, hogy az óriáskaticától próbál megvédeni, ezért folytattam az utam, befejeztem az átjárást, és mentem ügyesen, szépen a járdán tovább. A sötétszínű Honda sofőrje viszont

nem hagyta ezt annyiban.

A Kossuth utcán félig felparkolt a járdára, és agresszív lendülettel elindult felém, láthatóan azzal a szándékkal, hogy… Le se merem írni. Én az arcom elé tartottam a bal kezem, mert a jobban a kutyapóráz volt, és vártam, hogy történjen, ami történhet ilyenkor. Az ember a bal vállamat lökte meg, és ordítani kezdett, hogy én egy büdös, taknyos…, hogy az a baj az én generációmmal, hogy… és hogy az anyámnak a… Reszkető lábakkal mondtam neki, hogy le kéne kicsit nyugodni, erre kitépte a fülhallgatókat a fülemből, és tovább ordította, hogy mi a büdös francot képzelek magamról.

Nem mindenre emlékszem pontosan, amit mondott, mert elég ijesztő volt. Még egy párszor elküldött valahova, beszállt az autójába, és elhajtott. Annyi lélekjelenlétem volt, hogy leírjam a rendszámot, és sírva felhívjam az első embert, aki eszembe jutott.

Többen azt javasolták, hogy nyugodtan hívjam az 112-t,

mert, ha nem emelem magam elé a kezem, ez súlyosabb is lehetett volna. Fel is hívtam, elmondtam, ami történt, és a megyei rendőrséget kapcsolták. A 112-es diszpécser megkérdezte, hogy minden oké-e, és kedves hangon mondta, hogy nyugodjak meg, most már nincs semmi baj. Bementem hát a megyei rendőrségre, még kicsit sokkos állapotban, még kicsit sírva.

A rendőrség ajtajában azzal fogadnak, hogy ez nem volt vészhelyzet, és fenyegető hangnemben elkezdenek kioktatni, hogy ez legalább ezerlejes büntetés. Mondom, jól van, bácsi, segítséget jöttem ide kérni, lehetne, hogy ne érezzem úgy magam, mint egy idióta? Amilyen rosszul esik ezt leírni, annyira igaz: meglepődik a román nyelvkészségemen, a személyi igazolványomból megérti, hogy délről fúj a szél, még egyet szinkrontolmácsolok, és át is adnak egy rendőrnőnek.

A hölgy sokkal türelmesebb, végighallgat, és megkérdezi, hogy mit szeretnék. Mondom, jelenteni az ügyet. Megírjuk a declarație-t, felhívja a helyi rendőrséget, kikéri a térfigyelőkamera felvételeit. Ez körülbelül negyven percünkbe telik, bejön két férfi, románul köszönnek, és azt kérdezik, „Na kiről írt már megint valamit?”. Életemben nem láttam egyik rendőrt sem, nem tudom honnan ez a bensőséges, szinte már bratyizós hangnem, de jól van, csináljuk.

Mondom, mi történt, mondom a rendszámot.

Kiderül, hogy egyből tudják, ki a delikvens, nem kell ide térfigyelőkamera, itt mindenki ismer mindenkit, csak én nem. Kimondják a nevét, még mindig nem tudom, ki az. Elmondanak egy-két köztudott dolgot róla, még mindig semmi.

Mondom nekem, mindegy ki az s kinek a micsodája, nekem segítsenek, hogy ez ne maradjon annyiban, mert nem tűnik sem fairnek, sem normálisnak, hogy ideges sofőrök lökdössenek embereket az utcán. Látom az arcára kiülni azt az arckifejezést, amit az után oly sokszor látok majd. Azt mondják elmehetek, majd hívnak.

Telefonálok, mondom a nevet, és érkeznek a különféle infók és pletykák. Mire visszaérek a Kossuthba már

többször a hátam mögé nézek.

Gondolom magamban, a francnak kellett nekem igazságot akarni tenni, most jól meggyűjtöm a bajom, ha lehet mérgelődjön fel, s akarjon ő magának igazságot szolgáltatni. Magyarán olyan pletykákat mondanak az emberről, amitől rendesen megijedek.

Éltem már székelyföldi kisvárosban, és ismerek más embereket is, akik éltek más székelyföldi kisvárosokban, de abban a legtöbben egyetértenek, hogy Udvarhely az a város, ahol a lányok autóval való követése, és szólítgatása a kilencvenes évektől egészen sokáig egy teljesen bevett és normális szokás volt. Köztudott, hogy errefelé az emberek szeretnek törvényen kívül, maguknak szolgáltatni igazságot, úgy ahogy ők a legjobban tudnak, és az is köztudott, hogy itt még mindig megy a pirulák italokba dobása. Csak hát ugye erről nem szokás anélkül beszélni, hogy bizonyítékom legyen.

Lejár a magyar húsvét, le a román is. És telefonálnak a rendőrségről. Hogy egyrészt megvannak a térfigyelő kamerák felvételei, másrészt az átjárón való megállásom provokációnak számít, hogy nem látszik a lökdösős része, harmadrészt nincs aláírva a feljelentés. Mondom, jó, akkor most bemegyek.

Ugyanaz a rendőr, ugyanazzal a bratyizós attitűddel, csak tréningben. Mondom, kezdjük azzal, hogy aláírom a feljelentést. Utána beültet a számítógép elé, azt mondja románul „hogy érezzem magam rendőrnek én is”, elindul a felvétel. A felvételen tényleg fiatalosan tempózok át az átjárón, és valóban megállok, és mivel a gimi felől süt a nap, a Kossuth utca épületeinek csak a tetejét éri, és engem az épületek alján lökdösnek meg, amit éppen kitakar egy autó, és akármennyire lassítom le a felvételt, és mondom, hogy világosítsuk ki,

a rendőr akkor sem véli látni.

Tudatja velem, hogy ez amúgy sem olyan súlyos törvényszegés, nincsenek tanúim se, meg maradandó sérülésem sem, de azért hozzáteszi, hogy ha a lányával csinálták volna ugyanezt, a saját kezével pofozta volna fel az embert. Még azt is elmondja, hogy amúgy ismeri személyesen, és hogy tényleg gyorsharagú. Mondom engem ezek nem érdekelnek, nekem csak simán nem tűnik normálisnak, hogy valaki ilyeneket csináljon akárkivel.

Eltelik fél óra, negyven perc azzal, hogy magyarázom, miért fontos ez nekem. Magyarázom, hogy én meg tudtam védeni magam, de: mi van, ha lesz egy olyan ember, aki nem szedi elég gyorsan a lábát, amikor ez vagy egy másik ember más terelgeti egy újszerű sötétszínű autóból, és ennek az első embernek nem nem jut eszébe védekezni? Azt meg lehet lökdösni, fel lehet pofozni? S ha nincs maradandó nyoma, akkor

nincs is végülis semmi baj?

Azt mondja meg tudja büntetni, amiért csúnyán beszélt velem. Mondom oké, s valamikor tudunk találkozni, hogy beszélgessünk együtt, hogy hallgassuk meg egymást, hogy derüljön ki mindkettőnk számára, hogy ez így miért történt, és mi ezzel a világgal a baj, amiért így haragszunk mi rá? Mondja a rendőr, hogy felhívja, és egyeztetünk.

Másnap hív a rendőr, hogy aznap kettőig menjek be, mert addig ér rá a delikvens. Hát egy fájdalmas röhögőgörcsöt kaptam, aminek sírás lett a vége. Hogy ha addig nem megyek be, akkor ő többet oda be nem megy. Még rám is ír valami furcsa profilról, hogy ezt elmondja nekem a delikvens személyesen is. Küld még egy képet a rendőrről is – tréningben. Mondom ez így nem túl oké, én ott szeretnék a rendőrségen találkozni, de nem, ő nem, úgyhogy „megkereslek személyesen, mert nem értem, mi bajod van”. Mondom ne keressen engem meg, ezt nem így kéne, erre ő „dehogynem keres meg”.

Rá egy pár percre küldött egy képet a büntetésről, amiben a megjegyzés részen azt írja, hogy ő se meg nem lökött, se csúnyán nem beszélt velem. A valóság mindenesetre relatív, és mindenki azt lát még egy videófelvételen is, amit ő tud, akar. S bár a félelmem elmúlt, mert kiderült, mégsem akkora muki, amekkorának tűnt, esténként már csak néha nézek a hátam mögé.