Vajon minden költő szerepet játszik?

 

Kovács András Ferenc, Markó Béla, Jász Attila és Murányi Sándor Olivér
Fotók: Pál Edit Éva

Sokan összegyűltünk. Szinte teljesen megtöltöttük a Gondűző Étterem kis konferenciatermének székeit. Meglepően sok volt a fiatal, általában nem szokta őket ennyire lázba hozni egy könyvbemutató, most a hat sor székből legalább kettő az övék volt. A többi vegyes: idősek és középkorosztálybeliek várták a kezdést.

„Kiket ismersz az előadók közül?”

– hallom a kérdést hátulról. Az egyik fiatal fiú intézi a mellette ülő lányhoz, akinek a válaszát nem hallom, csak sejthetem, mivel a fiú az én sem két rövid szóval felel neki vissza. Majd a földrajz leckéről kezdenek el beszélni. 

Közben előttem is készülődni kezd valami: asztalok és székek nyikorognak, amíg végül megtalálják a tökéletes helyüket. Az asztalra poharak kerülnek, majd víz és némi bor. Murányi Sándor Olivér oldalt lassan három kötetet húz elő egy zacskóból, majd leteszi őket az asztalra. Rövid idő múlva helyet foglalnak mind: az udvarhelyi író mellé Jász Attila, Markó Béla és Kovács András Ferenc ülnek le az asztalhoz. 

A közönség lassan elhallgat, a csendet pedig Murányi töri meg: köszönt mindenkit, legfőképp a Tamási Áron Gimnázium diákjait, és megígéri, hogy vigyázni fognak a következő ötven percben, hogy ne unatkozzanak. Majd ismerteti a Versek között című est tervezett programját: azt szeretné, ha a versek beszélnének, a felolvasások szüneteiben pedig válaszolnának a jelenlévők a kérdéseire. Ez a gyakorlatban kicsit másképp néz ki, két körkérdés után hangzanak csak el az első költemények, amiket egy újabb kérdés és három vers követ. 

„Nem igazi költő, akinek nincs álneve”

– idézi Centaurit Murányi, és felvázolja az első kérdését, ami végső soron nem is annyira kérdés, inkább csak egy szó: álnevek.

Elsőként a Murányi jobbján ülő Jász Attila szólal meg, ő kevésbé a Centauri féle álnevek híve, sokkal inkább egy kedvenc költője, Fernando Pessoa nézeteit vallja, aki a heteronim költőfigurákként utal rájuk az álnevek helyett. „Ez egy nagyon komoly játék: játék, de nem csak úgy, hogy játszadozunk, és majd holnap átnevezzük magunkat. Volt egy nagyon kedves irodalomtörténész barátom, Tarján Tamás, ő azt mondta, hogy bírja a Csendes Toll prózákat, de arra kíváncsi, hogy Csendes Toll milyen verseket írna. Miután ő lelépett az örök vadászmezőkre, én jóval utána kezdtem el Csendes Tollként, pontosabban Csendes Sirály Tollként indián verseket írni – ezek nem Jász Attila versek, ezek egy indián költőnek a versei. De vannak még ilyen heteronímjeim rajta kívül is, van például egy japán vagy egy krakkói szent is” – foglalja össze röviden Csendes Toll történetét. 

„Ugyanaz a Markó Béla írja-e a szonetteket és a szabad verseket?” – teszi fel a kérdést Murányi a középen ülő költőhöz. Ő mindenek előtt leszögezi, hogy a fő kérdésre nem tud válaszolni, neki nem volt álneve, csupán egyszer találkozott ezzel a problémával, amikor Marosvásárhelyre került fiatal végzősként, ahol élt egy szintén Markó Béla nevezetű újságíró, „aki a helyi lapba írt elviselhető újságcikkeket az akkori rendszer körülményei közepette”. Az újságnál párszor őt is felkérték, hogy írjon recenziókat, ekkor ő megpróbálkozott a Kézdi Markó Béla névvel, de rájött, hogy ez nála nem működik. 

„KAF Lázáry René Sándor verseit szerkeszti – egyezzünk meg egyelőre ebben, mert ő ezt állítja, hogy csak szerkeszti, megtalálta valahol a század eleji dokumentumok között. Jász Attila Csendes Toll néven ír, de lehet, hogy ez nem is ő. Ettől függetlenül én úgy gondolom, 

hogy mindannyian szerepet játszunk”

 – mondja. Aki szonettet ír, az be kell tudjon illeszkedni a zárt formába, „fegyelmezett, mérnöki pontossággal dolgozó ember” kell legyen, aki pedig szabad verseket ír, az „szabadon lélegzik, egy konvencióromboló ember”. A Költészet rendeltetésszerű használatáról című esszégyűjteményében az egyik központi dilemma, hogy egybeesik-e az ember, aki a verseket írja és az, akit mi a versekből érzünk vagy látunk. „Vajon Petőfi Sándor, az ember ugyanaz-e, mint Petőfi Sándor, a költő?” – teszi fel a kérdést. Amit rögtön meg is válaszol, nemleges válaszát azzal indokolja, hogy minden költő választ egy szerepet. „Persze, ha ez a szerep élesen különbözik az ő emberi mivoltától, akkor baj van, egy hamis, hazug dolog lesz, de ha csak egyszerűen kiválasztja az ő emberi mivoltának vonásait és abból összegyúr egy költőt, az rendben van” – részletezi. Példaként Balassi Bálintot hozza fel, aki verseiből úgy jön velünk szembe, mint egy „rendkívül gyöngéd, érzelmes, szerelmes” figura, miközben az életrajzi adatok ennek ellenkezőjét bizonyítják. 

„Attól függetlenül, hogy választunk-e álnevet, minden költői név is álnév. Az is álnév, hogy József Attila vagy Ady Endre. Ezek az emberek általában gyengébbek, bonyolultabbak, meghasonlottabbak, de ugyanakkor mégis ugyanaz az ember, aki a versekben van, és aki az életben létezik” – fejezi be.  

Újra Murányi hangja csendül fel, most Kovács András Ferenchez szól: „Mit szabad tudnunk Lázáry–ról? Találkoztál–e vele vagy csak szerkeszted?”. 

„Ha találkoztam volna vele, akkor már nem ülnék itt”

– érkezik a válasz, amit nevetés kísér a közönség soraiból. „Lázáry 1859–ben született, 1929–ben halt meg, valamivel több, mint 600 verset hagyott hátra, és nagyon nehéz, mert variációk vannak és átírások. Az új kötetben van egy prelúdium, ott valamennyit meg lehet tudni róla. Ez egy Lázáry évfordulós év, ezért 95 versből válogattam össze 35 verset, csak azért, hogy lássák, hogy közben a filológiai munkám is halad” – ecseteli Lázáry történetét. Majd az alteregókra tereli a szót, és elmondja, hogy Pessoa rá is hatással volt, meg hogy az angolok és franciák jobban értettek hozzá, mint a magyarok, a régebbiek közül talán Weöres Sándor állt a legközelebb a dolog lényegéhez, szerinte.  

„Nem tudom, ki írja a verseimet. Lehet, hogy Kovács András Ferenc”– jelenti ki. Aztán elárulja, hogy ezt a nevet „tulajdonképpen Béla adta neki”, és közösen mesélik el a történetet. Fiatalon még Kovács Andrásként írta a költeményeket, és úgy küldte el az Igaz Szónak is őket, Markó azonban túl gyakorinak és ezáltal összetéveszthetőnek vélte a nevét, így derült fény a harmadik, személyi igazolványában is szereplő nevére, és lett Kovács András Ferenc, majd később KAF a rajzaira és frottázsaira szignózott betűk miatt. „Ady, KAF, mindkettő három betű, ezt jól kitalálták” – teszi hozzá végül.

A következő téma Csontváry, aki Markónál és Jásznál közös kapcsolódási pont. „Hogyan indult? Olvastátok is egymást” – kérdezi Murányi. 

„Bélával és Andrással találkoztunk az Alutus nyomdában, még a Csíkszeredai est előtt, és jó szokás szerint cserélgettük a dedikált köteteinket. Kinyitottam a Béla könyvét, ami egyáltalán nem vékony: 

hát egy Csontváry, majd még egy Csontváry,

ezeket bejelöltem. Felvettem KAF kötetét, kinyitom, és rögtön az elején találkozok egy Csontváry mottóval” – kezdi Jász. A szicíliai képek miatt kezdett el foglalkozni Csontváry-val, egy idő után bármihez nyúlt, minden erről szólt, „mindenhol egy Szicília vagy egy Csontváry volt”, állítja. 

„Éreztem, hogy nem jó ha csak költészet van, és elkezdtem Csontváryt hamisítani. Ezek ilyen töredékes prózanapló-valamik, és úgy írtam be őket, hogy ne lehessen tudni, hogy én voltam. Csomó átfedés van: van, ami tényleg tőle tudható, vagy ő írta, vagy róla pletykák, ezeket én átvariáltam, így került egyensúlyba az egész. A mai napig kérdezgetik emberek, hogy most akkor az mi, a Csontváryt idéztem be idézőjel nélkül, vagy mi van, és ezzel elégedett voltam, hogy egy ilyen játékot megcsinálhattam” – mesél részleteket a kötetről. 

Majd az idei budapesti emlékezéssorozatot említi, amelyet Csontváry halálának százéves évfordulójának alkalmából tartottak. Annyira jól sikerült, hogy bár jövőre nem lesz aktuális, mégis folytatnák, sőt, Markót is elhívja, hogy csatlakozzon hozzájuk. Rövid egyeztetés után Markó visszatér Murányi kérdéséhez, és állítja, Csontváry „súlyos példája annak, hogy véletlenek láncolata kellett, hogy tudjuk, egyáltalán volt, és milyen nagy festő volt ő. Miután meghalt, a vásznait egy garázsszerűségben tartották sokáig, és utána a család el akarta adni a vásznakat, hatalmas festmények voltak, és úgy nézett ki, hogy lennének vevők: fuvarosok, akik ponyvának használták volna ezeket. Az utolsó pillanatban egy rokon pénzt szedett össze, és megvásárolta ezeket, így tudjuk ma, hogy ki volt” – osztotta meg velünk a festő történetét röviden.

„Az alkotónál erősebb, hiúbb, dölyfösebb egyéniség nincs.

Persze nem magunkról beszélek itt az asztalnál” – viccelődött. „Minden alkotó szereti azt hinni magáról, hogy ő egy teljes világ, egy entitás, aki nem függ semmitől. Én azt szeretem pontosan a magyar irodalomban, a magyar költészetben, hogy kimutathatóan a költészet maga egy entitás: a költők egymástól tanulnak, egymástól veszik át az eszméket, gondolatokat, néha képeket is. Nem arról van szó, hogy másolják egymást, vagy plagizálják, hanem a költészet egy szerves egész és építkeznek egymásba a költők”. Példának József Attila Hazám című versében szereplő nem mindennapi inog–jázminok rímpárt hozza fel, mely Kosztolányinál és Adynál szintén felbukkan. 

“Az a gyönyörűség ebben és a festészet felé való fordulásban – remélem Jász Attila is egyetért velem –, hogy bevonjuk az alkotás körébe és ebbe az entitásba a festészetet is, az is része lesz a kultúrafolyamnak, az alkotásfolyamnak. Azt szoktuk mondani, hogy Petőfi és Arany nélkül nem lenne Ady, de lehet, hogy Munkácsy nélkül sem lenne. Sokféle tanulsága van a dolognak, és ez a szép, hogy kapcsolódnak egymáshoz a fotók, művek, és külön is érnek valamit, de ha tudjuk, hogy mihez kapcsolódnak, honnan származnak, akkor sokkal többet jelentenek” – hangzik el. 

Ezután következik a felolvasás, KAF az Asszonyi karddal Odysseushoz, Madridi poétika és a (A kálomista varjak…) című verseket választja, mivel nem szeretne olyat, amit már olvasott a csíkszeredai bemutatón, vagy olyat, ami hosszú. Jász Csontváry versekkel folytatja, az első a már korábban Markó által elmesélt, Csontváry képeiről szóló történetet írja le, a következő egy haiku. Markó az Erdélyi Nyár és A verseny című költeményeivel végül azt próbálja bizonyítani, hogy csupa utalás és csupa idézet között él az, aki manapság versírásra adja a fejét. 

Murányi ezután Kányádi Sándorra tereli a témát, a médiumok közötti átjárhatósággal kapcsolatban megemlíti, hogy egyszer azt mondta neki: 

„Sanyika, Udvarhelyen írjatok, mert Csíkban erőssen festenek!”

Majd egy másik mondata jut eszébe – „A verset mondani kell” –, arra kíváncsi, hogyan értelmezik ezt a többiek.  

Markó Béla szerint Kányádi verseit valóban mondani kell. Ő sok szonettet ír, azt nehéz felolvasni, vallja, mert akkor jó egy szonett, ha a sorok áthajlanak, „most ez azt jelenti, ha értelmesen akarod olvasni, akkor szétvered a zenéjét, és nem is hallatszik, hogy ebben van rím, ritmus, és zene. Ez egy óriási kihívás, amit még nekem nem sikerült megoldani. Nem mernék vele egyetérteni, hogy minden vers, csak akkor vers, ha mondható. De az is igaz, hogy a mondhatóság állandóan visszatér”. Példának ismét Balassit említi, akinek versei mellett megtalálható, hogy melyik ének dallamára készültek. Végül azt a következtetést vonja le, hogy Kányádinak alapvetően igaza van, csak nem biztos, hogy az összes versre kell érteni az állítását. 

KAF szűkszavúan, de egyetért a felvetéssel, szereti is mondani a verset, de könyv nélkül nem tudja a verseit, csak felolvasva, mondja.

Jásznak Kányádiról elsőként egy történet jut eszébe, gyorsan el is meséli: fiatal vegyipari mérnök hallgatóként sok mindent csinált, egyetemi színpadozott, zenélt, kereste merrefele induljon. Barátai készültek versmondó versenyre, és meggyőzték őt is, hogy tartson velük. Keresett egy verset, Kányáditól a Villanyhuzalok, víz– és gázcsövekra esett a választása, ez „Kányádi szürreális korszakából való” – teszi hozzá. „Mindenki szavalt, énekelt, én a versre figyeltem, ami egy őrült vízió, és brutális basszussal kimentem a zsűri elé, kész volt mindenki” – emlékezett vissza. A versmondásról meg azt gondolja, teszi hozzá, hogy egy fontos kontroll lehet – nyilván nála nem mondásról van szó, hanem olvasásról –, ő az olvasás közben jön rá, ha valamit rosszul írt. Egyébként neki a képzőművészeten túl a zene is fontos, sokat tanult zenékből, zeneszerzőktől, fejezi be mondandóját.  

Ismét Murányira kerül a sor, aki épp a KAF órájáról próbálja lelesni a pontos időt, miután rájön, hogy a tervezett ötven percet már túlhaladták, azt tanácsolja, hogy búcsúként még hangozzon el három vers. A sort megint Kovács András Ferenc kezdi, „valami rövidet, rövidet”, ismételgeti szorgalmasan, míg megtalálja a Pygmeus mysteriumot. Markó Murányi Sándor kedvéért olvassa fel az Erdélyi dalt, Jász még gyorsan elmeséli, hogy azt tervezte, hogy felüti valahol a könyvét, és úgy fog felolvasni. Közben rájött, hogy vannak a kötetben cikluscímek és üres lapok, esélyes lenne, hogy ott nyílik ki, és ő bajba kerül, így a kevésbé rizikós módszert választotta, és már azelőtt felütötte a könyvet, mielőtt rá került volna a sor, így utolsóként a Felébredés című versének szövege hallatszott a teremben.