Meseország kapuja: az ezerarcú nagyszínpad.

Kicsit úgy voltam az Untold-dal, mint a bolgár tengerrel. Tudtam róla, mégsem érdekelt, mert sokáig az hittem, nem is nekem való. Tele voltam előítéletekkel, amikkel nem is kellett megbirkóznom, mert ott volt az Electric Castle, ami tökéletesen megfelelt. Ezzel nem is voltam egyedül, már az elejétől fogva érezhető volt egy olyan, hogy az alterhipszter elektrikesek és a tüc-tüc untoldosok ki nem állhatják egymást, s talán jobb is, hogy két külön fesztivál van a homo festivus eme két alfajának.

Nem tudom, hogy az untoldosok mit gondoltak rólunk, de nekünk eléggé sarkos véleményünk volt róluk: kényelmes városiak, akik nem bírják sem a sátort, sem a sarat, de a modern mulatóst annál inkább, s képesek egy olyan „zenész” kétbites ütemére hajnalig ropni, aki csak a gombokat nyomogatja, hangszert talán életében nem fogott. Ráadásul nem elég nekik a kolozsvári stadion, az évek során a bonchidai kastélyban is egyre több picipoánka meg kokalár jelent meg teljes hadi díszben bájologni. Akaratlanul is velük azonosítottuk az Untold-ot, mert ők voltak a leghangosabbak és legfeltűnőbbek, nem is tartottuk őket „igazi” fesztiválózoknak, csak divatmajmoknak. Kultúrfölény, amennyi belefér.

Az Untold megítélése akkor kezdett puhulni, mikor egyre nagyobb lett az átfedés a két fesztivál kínálata között. A szervezők rájöhettek, hogy jobban megéri mindkét célcsoportot megcélozni, így az Untoldra is kezdtek több, nagyobb nevű – élőzenés – fellépőt, zenekart hívni. Sajnos közben az Electric is rájött, hogy jobban megéri a színpadon a DJ-ket keverni, mint többtagú zenekarok gázsiját fizetni. Szóval teltek az évek, egyre jobban piszkált a bogár a fejemben, hogy csak jó volna elmenni egyszer. Az első élő találkozás potyázósra sikerült, a Szamos partját közelítettük meg, a túlsó oldali színpadról az egyik kedvenc előadóm szólt, még ha nem is a legjobb minőségben. Amit még a falgyűrű mögül is lenyomott néha a stadion elképesztő döngése. Akkor fogadtam meg, hogy egyszer be kell jutnom.

Teltek megint az évek, de az Electric mindig beelőzte, vagy éppen lagziba kellett menni, s így sose maradt pénzem az egyre drágább Untoldra (2021-ben 600 volt az akciós bérlet, 300 a napijegy). Mire eltökéltem magam, hogy bármi jöhet, úgyis megyek, arra ránk tört a kovid, mégis annak köszönhetem, hogy végül eljutottam. Ugyanis az Electric 2021-re lemondott a sztárfellépőiről, az Untold viszont nem, így be is lőttem egy napot, még mielőtt tudtam volna, kik fognak aznap koncertezni. Igazából mindegy volt nekem, abból a szempontból, hogy a fő DJ-k ugyanabban a műfajban (dance) mozognak, egymás számait is játsszák, végül a szombatra esett a választás, mert hétvégén van több idő és nyugalom – utazni meg pihenni is.

Ismerősöknek meg az internetnek köszönhetően nagyjából tudtam, mi vár rám a cifra kapun túl, meseországban, de azért voltak így is meglepetések, újdonságok, érdekességek. Vegyük sorra,

mit is kapunk a pénzünkért.

Sok-sok látványt.

A magyar operától a stadionig az egész sétatért behálózza a fesztivál, szinte nincs is olyan sarka, ahol ne lenne egy stand, sátor, pult, kiállítás, food-truck, nincs négyzetméter, ahol ne lenne legalább egy fekvőágy, babzsák, vagy valamilyen látványelem. Persze, mindez éjszaka lesz igazán izgalmas, amikor felkapcsolják a sok-sok fényt, lézereket, füstgépeket, girlandokat, tűzijátékot lőnek, és jól feltekerik a hangerőt. Ekkor vált át a családias parkfesztiválból tomboló tömegbuliba.

Mind közül a nagyszínpad díszlete a legütősebb, a pályát teljes széltében és magasságában kitöltő, egyszerre világító, füstölő, tüzelő falról alig tudod levenni a tekinteted. Mert folyamatosan változik, az éppen lejátszott zenére hajszálpontosan vált színt és formát, szóval külön élményt nyújt az a koreográfia, amit minden koncertre egyenként kitaláltak. Mintha fogták s elhozták volna nekünk a belgiumi Tomorrowland-et, steampunk berendezések, robotok, akrobaták és mázolt testű táncoslányok tették még varázslatosabbá az esténket.

Sok-sok zenét.

Főleg elektronikus zenét, de azért hébe-hóba egy-egy rockzenekar vagy egy rapbanda is megtöri a monotóniát. S ha nem bírod jól a tömeget meg a bezártságot a három nagy színpadnál (Main, Alchemy, Galaxy), akkor a fák között, a sétány mindkét oldalán felbukkan néhol egy-egy pult, ahonnan folyton szól valami muzsika.

Színpadon az elektro-folkot játszó Subcarpați.

Szombat este például tranceban voltak az emberek a Kaszinó előtt, a pár éve felújított boltíveket fantasy figurákkal meg fényvetítéssel szabták fesztiválosra. Nagy sikere volt még a Retro Nostalgia diszkónak is, ahol valósággal tombolt a nép a 90-es évek román slágereire, a 3SudEst, az O-zone, az A.S.I.A-ra komikus örökzöldjeire. Éjjel már itt sem lehetett csak úgy elejteni valamit. 

S még egy dolog, ami kifogástalan volt minden színpadnál: a minőségi hangtechnika. Életemben olyan hangerőt, mégis tiszta hangzást nem tapasztaltam, mint a nagyszínpadnál, döngött a mellkasom a basszustól, pedig a küzdőtér közepe tájt álltunk. Egyből megértettem, hogy miért nem tudnak aludni a szomszédok egész éjjel, pláne tanévkezdés előtt.

Kaját, piát

– igaz, ezekért már pluszba kell fizetni. Azért van a karkötőd, amit elég sok kreditkiosknál fel tudsz tölteni pénzzel, ha még marad miből. Mert az árak jó fesztiválosak: egy víz, egy üdítő, egy sör tíz lej körül, egy koktél már 25-30 lej felé húz, a 15 lejes krumplitornádótól a 30 lejes gyroson át a 45 lejes hamburgerig elég nagy a választék, s a vegá(no)k meg az édesszájúak is biztosan találnak valami finomságot. A csel viszont az, hogy a foodcourt nem egy helyen van, hanem a standokat szétszórva találod. Elég megtévesztő volt elsőre, hogy alig öt standot találtunk ott, amit mi kajaudvarnak hittünk. 

Az alkoholos italkínálat viszont bosszantóan szűk volt, csak az egységesen leszerződött márkákból mértek. A tömény szekcióban így inkább olyan piák voltak, amit magára nem biztos, hogy meginnál, inkább valamivel keverni kellett: vodka-narancs, whisky-energy, rumoskóla, gin tonik. Szóval hiányoztak a közkedvelt partyshotok: a jéger, a Tatratea, a tequila, Stroh és társaik. Tény, hogy a koktélok finomak voltak, a piát sem spórolták ki belőlük. S talán bort is lehetett kapni, de azt pont kihagytuk, meg valami új ízesített szódavizet promóztak, de nem eléggé, mert a nevét is elfelejtettem.

Társaságot – ha kellett, ha nem.

A 75 ezres létszámküszöb bár kisebb, mint a fesztivál teljes befogadóképessége, mégis irtózatos, folyamatosan hömpölygő tömeggé tud változni, ezt élőben tapasztalhattuk meg. Érdekes módon nem is a stadionba vagy a szomszédos sportcsarnokba volt problémás a ki-be járás, hanem inkább a sétatéren volt tumultus, mintha minden ember egymást keresztező irányba haladt volna. S láss csodát! Nem is a magamutogató bájgúnárok meg díszpintyek vannak többségben, hanem teljesen átlagos kinézetű fiatalok, családos emberek, idősebbek is vannak bőven, a Subcarpați koncert tele volt elektrikes arcokkal. S milyen jól megférünk! Vagyis, majdnem.

Részben felszabadító, részben ijesztő érzés is volt újra ennyien egy helyen lenni, bulizni, még akkor is, ha csak beoltott és letesztelt embereket engedtek be – ezt a bejáratnál rendesen ellenőrizték, tesztközpontok is voltak. Talán éppen emiatt sem követelték meg a maszkhordást, ahogyan sok más rendezvényen sem, ahol a nyár folyamán jártam. Ami szabadtéren még érthető, de zárt térben már kevésbé, vagy ha akkora a zsúfoltság helyenként, hogy már a nyakadba lihegnek. Egyedül a maszkos hatóságiak, önkéntesek, pultosok emlékeztettek arra, hogy meseországban is járványhelyzet van. Utólag olvastam, hogy alig pár száz(!) esetben figyelmeztettek/büntettek a csendőrök, de igazából lehetetlen lett volna a teljes ellenőrzés. Abszolút létszámfölényben voltunk.

Azon lehetne még sokáig vitatkozni, hogy helyes volt vagy sem egy ekkora rendezvényt megengedni, amikor várható volt a negyedik hullám, vagy – ami évente felmerül – hogy van-e helye egyáltalán egy ekkora fesztiválnak a város kellős közepén, én mindenesetre arra jutottam, hogy – a határozott pluszok mellett és a kisebb mínuszok ellenére – megérte. Az életben legalább egyszer el kell menni a kolozsvári stadionba, mielőtt ítéletet mondanánk felette.