Múlt szombatig, április 21-ig olyan érzése lehet az embernek, mintha egy fordított világban lennénk a háború előttihez képest: Amerika az orosz olajfinomítókért aggódik kéztördelve, európai államok beszélnek arról, hogy a hadsereget talán ki kéne venni naftalinból és Ukrajnába küldeni, illetve most ők adják a jelentősebb lőszeradományt, az oroszok szenvedtek el egy jelentős terroristatámadást, és az orosz létesítmények hiába vannak ezer kilométerre a határoktól, mégis drónok pottyannak rájuk. Az állandó maradt, hogy az orosz vezetés egyetlen emberi élettel sem törődik, se orosszal, se ukránnal, civil létesítményeket bombáznak nagy erőkkel, és a legkisebb habozás nélkül küldik halálba a saját embereiket – akik mennek is. Szombaton viszont fordult a kocka, az amerikaiak pótolták a hat hónapos elmaradásukat.
Körbejárta a világot a hír március 22-én, hogy
a moszkvai Crocus City Hallt támadás érte
(így, angol neve van, cirill írással Крокус-Сити-холл, azaz Krokusz Sziti Holl). Bár az orosz vezetés igyekezett nyakatekert módon az ukránokra kenni a támadást, azért ők is érezték, hogy ez nem igazán megy, főleg azután, hogy az elkövető ISIS-K videókat közölt, és Amerika után még Irán is közölte, hogy ők márpedig szóltak, hogy terroristatámadás várható Moszkvában. Az iráni titkosszolgálat feltehetőleg nem aktív az ukránok körében, míg a saját térségében (az ISIS-K székhelye Afganisztán, részben Pakisztán) annál inkább. És bár Putyin elfoglalt Ukrajnával, az ISIS-K olyan kihívást jelent, amelyet csak a saját kárára hanyagolhat el. A támadás nem a semmiből jött, az oroszok 2015-ben megkezdett beavatkozása Szíriában ugyanis a helyi csoportokkal ellenségeskedést eredményezett.
Ráadásul hatalmas muszlim lakosság él az országban (kb 10 százalék, tizennégy millió), akiket az orosz rezsim szegénységben tart, és másodrendű polgárként kezel. Ezek egy része a saját ősi földjén él (ilyenek a csecsenek is), nem ők költöztek az orosz birodalomba, hanem az terjesztette ki fölöttük a határait. Más része pedig gazdasági okokból tartózkodik a nagyobb orosz városokban, tehát átmenetileg vagy letelepedve munkát vállal, jellemzően nem túl jó fizetéssel és rossz körülmények között. Mindez ma ötvöződik a növekvő árakkal és a besorozás veszélyével is – például a frissen állampolgárságot szerzett bevándorlók egy részét azonnal viszik is a frontra. Ezek együtt pedig növekvő elégedetlenséghez vezetnek, az elégedetlenség pedig oda, hogy a szenvedő lakókat könnyebbé válik radikalizálni, majd támadásokba, műveletekbe bevonni.
Az ukránok elleni műveletek és az orosz ellenzék vegzálása rengeteg erőforrást köt le az orosz hatóságokban, ez pedig oda vezet, hogy az ISIS-K és potenciálisan más szervezetek Oroszországban egy kövér, védtelen célpontot látnak: a túlterhelt orosz apparátust könnyű kicselezni, és elég jó célpont ahhoz, hogy megtöltse a médiát világszerte. Például Iránban idén januárban hasonló méretű tömeget, 95 embert ölt meg az ISIS-K egyetlen támadással, de összehasonlíthatatlanul kevesebbet szerepelt a hírekben A nagy hírverés mellett viszont az oroszok nem, vagy alig képesek visszavágni, hiszen közben Ukrajnában is minden erejüket bevetve harcolnak.
William Spaniel készített egy kiváló videós elemzést (angolul) a témában arról, hogy az orosz elrettentési hiányosság milyen ösztönzőleg hathat az Oroszország elleni támadásokra. Az elkövetők kínzása, amelyet az oroszok publikáltak a médiában pedig olcsó, de végő soron hatástalan helyettesítő a valódi ellencsapásra.
Míg otthon nincs elég figyelő orosz szempár, addig
a NATO-székházban az Úr 2024. esztendejében jöttek rá, hogy talán az ott dolgozó oroszokkal lehetnek gondok. A hivatalos szöveg szerint rájöttek, hogy nem diplomáciai, hanem hírszerzési munkát végeztek ezek a személyek. Ha az olvasó nem érti, hogy „ezt így hogy”, megnyugtatásul: a szerző sem. Ráadásul általában a diplomáciai munkát végzők egy része is eleve hírszerzői feladatokat végez, ez nem újdonság. Így végülis az is elképzelhető, hogy tudtak erről korábban, csak valamiért mostanra lett annyira nyilvánvaló, hogy megérte megtörni a csendet, és inkább kidobni a „diplomatákat”, mintsem, mondjuk, csendes megfigyelés alatt tartani őket. Ez viszont csak spekuláció, és elnézve az orosz információs műveletek sikerét és a nyugat hatalmak naivitását, még mindig hihető marad, hogy az oroszok szem előtt dolgoztak észrevétlen.
Bár ezek a diplomaták lebuktak, a nem-kinetikus hadviselés (azaz a lövöldözésen kívüli fajták) nagyon jól megy az oroszoknak. Amellett, hogy az amerikai képviselőház gyakorlatilag túszává vált egy trumpista kisebbségnek, a Biden adminisztrációt is mintha jobban érdekelné az orosz olaj, mint az ukrán civilek élete. Többször is elhangzott, például április kilencedikén Lloyd Austin szájából, hogy inkább tessenek katonai célpontokat lőni, nehogy bármi fluktuáció történjen az üzemanyagárban Amerikában. Mindezt úgy, hogy tanácsot osztogatnak segítség nélkül. Sőt, több olajat termel Amerika, mint Oroszország, a harmadik helyezett pedig Szaúd-Arábia, azaz a jenkik régi szövetségese, és finomító eleve sok helyen van Oroszországon kívül (például Magyarországon és Romániában is).
Végül, de nem utolsó sorban, az ott megkeresett orosz pénz Biden ellen is fog dolgozni, mert elég sokat költenek az oroszok az amerikai közvélemény formálására. Igaz, a nyers kőolaj nagyobb pénzforrás a feldolgozott termékeknél, de minden rubel számít. A litvánok karakteres, szókimondó külügyminisztere, Gabrielius Landsbergis kiposztolta a Twitterre, hogy a második világháború alatt a szövetségesek a nácik olaját kiemelt célpontként kezelték bombázáskor. „Ennyi a poszt”, tette hozzá. Az ukránok nem nagyon hatódtak meg az amerikai atyai tanácsoktól, ott tartunk, hogy az ukrán támadások nyomán az orosz gázolajtermelés akár 12-14 százalékkal is csökkenhetett.
Sőt, a saját fogyasztását fedezendő az oroszok kérik Kazahsztánt, hogy álljon készen 100 ezer tonna gázolajkészlettel, ha hiány alakulna ki, és Beloruszból is megnövelték a gázolajimportot. Ebbe ugyan nem fog belebukni az orosz gazdaság, de érezhető plusz terhet jelent, és kevesebb háborúra költhető rubelt. Mivel nem valószínű, hogy a katonai járművek kárára fog történni az átcsoportosítás, ehelyett a hazai mezőgazdaság és szállítás lehet majd a fő elszenvedője a hiánynak, hozzájárulva az orosz infláció növekedéséhez és így az elégedetlenség növekedéséhez is.
Míg az amerikaiak ilyen félve álltak az oroszok megfékezéséhez, addig
az ukránok mintha átvették volna azt a szerepet, amit valaha az amerikaiak töltöttek be:
mégpedig a világ eldugott szegleteiben rajtaütni az oroszokon. Ezúttal például Szudánból van videó arról, ahogy ukrán különleges egységek oroszok és oroszbarát lázadók ellen hajtanak végre műveleteket. Nem luxusból, hanem mert a Wagner és utódai a világ ezen szegletén profitos vállalkozásokat működtettek: katonai segítségért bányákat (ez esetben arany), olajkutakat vettek át. A Wagner árulása óta ezeket az üzleti lehetőségeket Moszkva markolta fel, és így elszámolás nélkül öntheti az innen szerzett pénzeket Ukrajna mészárlásába. Kivéve persze, ha az ukránok tapasztalt katonákat és felszerelést küldenek oda, és képzik a szudániakat az otthoni tapasztalatokból – amely, főleg a drónos harcászat terén, messzemenően világelső tapasztalatot jelentenek, hiszen alig van más országnak bármilyen harci tapasztalata ebben. Persze nem az ukránok fogják eldönteni Szudán sorsát, de március eleje körül a gyors és pontos drónhasználat hozzásegítette a szudáni hatóságokat, hogy a lázadók ellen győzelmeket tudjanak felmutatni.
Visszakanyarodva északra, a belga és cseh elhárítás március végén felfedett egy európai ügynökhálót, amely orosz pénzből működött, az európai közvélemény befolyásolásának céljából. Ami az ukránoknak az orosz olaj, az oroszoknak az a nyugati közvélemény: azaz a másik túlélésének kulcsa. Ebben a hálóban a jobboldali politikusok jelenléte a legfeltűnőbb. Érdekes, hogy azok, akik szuverenitást hirdetnek, valahogy meglepően gyakran az orosz érdekeknek adják el a hazájukat. A baloldalon sincs hiány ebből, az oroszok nem válogatnak, de mivel ma kisebb szerepe van Európában a baloldali szélsőségeknek, így kevésbé láthatóak.
Talán nem csap annyi hullámot, de a franciák ébredezése mellett van még 8 másik ország, amely kijelentette, hogy nem zárják ki a csapatok Ukrajnába küldését: Kanada, Hollandia, Észtország, Lettország, Litvánia, Lengyelország, Csehország, Finnország és Norvégia. Ebből a kilencből csak 4 ország nem határos az oroszokkal, egészen beszédes, hogy a közvetlen szomszédok nem félnek az oroszoktól, hanem úgy gondolják, hogy egyedül az erő felmutatás az, amivel az oroszokat rá lehet bírni bármire is.
A másik oldalon viszont az oroszok számára egy nyitott lehetőség a kimerülő ukrán légvédelem, egy jelentős ukrán hőerőművet (Tripilszki) április 11-én kilőttek az oroszok, más, kisebb áramtermelőkkel együtt országszerte. Előtte való nap pedig a zaporizzsjai atomerőművet érte támadás, ez nem okozott jelentős károkat.
És bár légi meg vízi úton okoznak károkat az ukránok,
szárazföldön vannak kisebb haladások orosz részről. Habár ezek hatalmas áldozattal járnak, például április negyedikén egyetlen csatában vesztettek 73 páncélos szállítót, de az orosz ipar egyelőre megbírja. Ami kisebb fordulópontot jelent az az, hogy a cseh kezdeményezés mostanra már szállít 155 mm-es lőszert a tarackokba, illetve az észtek is bejelentették, hogy a cseh mellé még ők is találtak 800 ezer lőszert. Amit aztán kijavítottak egy millióra.
Ez a „találni” annyit jelent, hogy olyan partnerekkel sikerül megegyezni, akik nem adnának el közvetlenül az ukránoknak (például mert jó a kapcsolatuk az oroszokkal), de a cseheknek, észteknek szívesen eladnak – habár teljesen jól tudják, hogy ez hova fog kerülni. Az oroszoknak folyton olyan barátaik vannak, akiket pénzzel tud megtartani, de akik ugyanúgy el is csábulnak más pénzétől. Csakhogy a szankciók és dróntámadások alatt Moszkvának egyre kevesebb pénze lesz a barátokra, míg a Nyugat ugyanolyan gazdag marad.
Emellett pedig az európai országok lőszergyártása is javul, még Romániáé is, pedig szokás szerint lemaradásban vagyunk a szükségletekhez képest. Amíg ezek az új szállítmányok elérnek a frontra, addig az ukránok még nehéz helyzetben lesznek, de viszonyításképp: idén márciusban az oroszok Ukrajna területének 0,01 százalékát tudták elfoglalni úgy, hogy nagy erőkkel támadnak, februárban ennek dupláját, 0,02 százalékot. Ez így nem mond sokat, de tegyük mellé, hogy az elbukottnak tartott 2023-as ukrán offenzíva mennyi területet vett vissza (2023 május-október): 0,085 százalékot.
Ha már említjük az orosz ipart: Orenburg környékét (nyugat-Kazahsztánnal szomszédos régió) épp árvizek sújtják. A téli fűtésproblémákhoz hasonlóan ez is egy olyan probléma, amire lehetett számítani, de a háborúra átterelt erőforrások miatt rosszabb a helyzet, mint általában. Úgy tűnik, a természet idén is az oroszok ellen fordul, a 2022-2023-as kiemelten meleg európai tél után most az árvíz a Kurganmaszavod gyárat is veszélyezteti, az egyetlen orosz gyárat, amely BMP-3 és BMD-4-es gyalogsági harcjárműveket gyárt, és a BMP-2-esek felújításában is fontos szerepet játszik. Az orosz vezetés minden bizonnyal a civileknél fontosabb jelentőséget tulajdonít majd a gyárnak, de az ellátási láncban okozott késlekedések is érezhető hatással járhatnak a fronton. Bár április közepén indult az árvíz, az orosz hatóságok azóta sem tudták megfékezni a károkat, és mostanra az utóbbi száz év áradásait is meghaladta a katasztrófa nagysága.
Romániához menve tovább,
a Mihail Kogălniceanuban található légibázist épp bővítik, és a legnagyobbá válik Európában, a ramsteini bázisnál is nagyobb lesz. A 10 ezer katonát, és „bármilyen felszerelést” elszállásolni képes bázis elég jó indok lesz arra, hogy amikor NATO országokat akar kóstolgatni Oroszország (a folyton eltévedő és lezuhanó drónokon túl ugyebár), az majd ne Románia legyen. Április elején volt az évfordulója annak, hogy 1941-ben az oroszok 3.000 román civilt mészároltak le Fântâna Albă-nál, amit még 2017-ben is letagadtak az oroszok. A többi oroszokkal szomszédos állammal egyetemben a románok sem szeretnének repetát az oroszokból, úgy tűnik.
Bár a közbeszédben eléggé csend van az F-16-osok kapcsán, a háttérben az ukrán pilóták egy része végzett az alapképzéssel. Már csak maguk a (felszerelt) gépek kellene megérkezzenek, a mostani legkorábbi becslés júniusra teszi ennek dátumát. Mivel az oroszok a fronton elég sok repülőről indított, nagy robbanóerejű (és elég pontatlan) siklóbombával lövik az ukránokat, ezért nagyon nagy szükség lenne már a gépekre. Az F-16-osokkal járó bonyolult és drága logisztikát viszont nem lehet megspórolni: muszáj a megfelelő felkészülést elvégezni a helyszínen, hogy ne csak célpontok legyenek a gépek, hanem hasznos fegyverek.
Kína szerepe továbbra is nagyon fontos
az oroszok számára, a gazdasági óriásnak egyre nagyobb potenciális beleszólása lesz az orosz ügyekbe. Csendben továbbra is küldik a felszerelést (jó pénzért) az oroszoknak, és az amerikaiak szerint szatellit, rakéta és dróntechnológiát is, amely közvetlenül használható a fronton. A kínaiak állítják továbbra is, hogy fegyvert nem küldenek.
Ebbe a látszólag növekvő orosz-kínai barátságba csöppent bele egy meghökkentő április 11-ei cikk az Economiston a Peking Egyetemen oktató Feng Yujun professzor tollából. Hogy miért meghökkentő? Mert az eddig hangoztatott orosz-kínai határtalan bartáság korszakában már a cikk címe is az, hogy Oroszország biztosan veszíteni fog Ukrajnában – állítja egy kínai Oroszorzág-szakértő. Nehéz elképzelni, hogy egy egyetemi professzor Kínában ne egyeztetett volna a Párttal, hiszen nagyon fontos dologban szólal meg nagyon nyilvánosan, nagyon erős állítással. Négy fő tényezőre hivatkozik a szerző: az ukrán nemzeti egységre, a nemzetközi támogatásra, az ipari termelés hiányosságaira, és a Putyinhoz jutó rossz információkra.
Hogy ez valóban jelenti-e azt, hogy Kína még egy ideig hajlandó eladni az oroszoknak, de lassan kezd ráunni a bajkeverésre, vagy jelent-e úgy bármit, az még ki fog derülni. Lehet, hogy jószándék jelzés a Nyugat felé, lehet, hogy tényleg csak egy professzor szavai, és az is lehet, hogy puszta szavak, szándék nélkül. A szavak ingyen vannak, a tettek beszélnek.
A lefagyasztott orosz pénzek kapcsán is nagy kötélhúzás folyik a háttérben. Hírek szerint Kína, Szaúd-Arábia és Indonézia diplomatái csendben, de határozottan lobbiznak a pénzek sértetlenségéért, azaz hogy ne kerüljenek ki orosz tulajdonból. Akárcsak a lőszer esetén, nem az oroszok iránti barátság, hanem a saját érdekük hajtja ezeket az országokat. A saját sötét céljaik és módszereik miatt azon aggódnak, hogy egy nap majd ellenük is fordulhat, mintegy precedensként, ez az eset. Ez a lobbi nem volt túl sikeres, úgy tűnik, mert a szombati döntés utat nyitott az Amerikában tartott orosz pénzek lefoglalásához (mintegy 6 milliárd dollár a kb. 300-ból) és Ukrajnának szánt alapba fektetésükhöz. Még meglátjuk, hogy valóban végigviszik-e, de ha az amerikaiak utat nyitnak, az az Európában tartott pénzek felhasználáshoz vezethet (a 300 milliárd nagyja Belgiumban van, euróban).
A végére hagytuk az amerikai képviselőház döntését.
Már ősszel terítéken lett volna a 60,8 milliárd dolláros csomag, de a republikánusok (akik a képviselőházban többségben vannak) húzták az időt. Tették mindezt annak ellenére, hogy a pénz nagy része valójában az amerikai fegyveriparhoz vándorol, az ukránok valójában a régi amerikai készletekből kapnak (ami egyébként bőven elég modern az oroszok szovjet technikája ellen). Ráadásul a republikánusok uralta, főleg déli államok sokkal többet profitáltak volna ebből a pénzből, mivel ott vannak a fontosabb fegyvergyártók. Ennek ellenére a republikánusok szélsőjobboldali ága sikerült blokkolja a kérdést, többen, leglátványosabban Marjorie Taylor Greene egyenesen a Kreml szavaival kritizálta az Ukrajna melletti kiállást.
Itt például a kiváló Timothy Snyder teszi helyre a képviselő asszony tárgyi tévedéseit az „ukrán nácik” kapcsán. Hogy végül a republikánus házelnök miért is változtatta meg az álláspontját és bocsátotta szavazásra a kérdést, annak több oka lehet, de úgy tűnik, nagyobb, mint pusztán a saját döntése (például ilyen egyszemélyes döntés, hogy mentse a bőrét a menesztését kérő petíciótól, vagy az, hogy neoprotestáns hívőként első kézből kapott beszámolót, hogy az oroszok hogyan gyilkolják meg hittársait az elfoglalt területeken). Ennek a nagyobb, pártszintű váltásnak a jele az is, hogy Trump sem mert egy nagyon halvány és bújtatott kritikánál többet megfogalmazni. Talán felmérték, hogy a lakosságnak kezd elege lenni az időhúzásból, illetve a fontosabb tagok jobb hírszerzési anyagokhoz férnek hozzá (pl. Johnson), amelyből kiderült számukra is, hogy valóban koordinál Irán, Kína és Oroszország. Kína minden bizonnyal árgus szemekkel figyel, és ha az oroszok törvényszegése büntetlen marad, azt észben fogják tartani ők is, amikor Tajvanra kerül a sor. Lehet, hogy végre rájöttek, hogy a fegyverszállítás leállításával az oroszok még annyira sem hajlandóak tárgyalóasztalhoz ülni, és a béke csak még távolabb került az időhúzás miatt. Maga Johnson is említette, hogy inkább Ukrajnába küld most golyót, mint később Európába amerikai fiúkat.
Általában az ilyen csomagok célbaéréséhez sok idő szükséges, de az amerikaiak erősködnek, hogy előkészítették a csomagot, és a keddi szenátusi döntés után csak napok kérdése a szállítás. Azt azért meglátjuk, hogy valóban mikor lesz hatásuk, meg hogy az oroszok mekkora pusztítást fognak próbálni véghezvinni addig. Nagyobb hatótávolságú ATACMS rakétákról is beszélnek, amelyekkel a Kercsi hidat is lehet lőni, de ennyi idő után, amely alatt folyton ijedeztek, hogy nehogy az oroszokat megsértsék az ukránok, a szerző még megvárná, hogy tényleg szállítanak-e olyan rakétákat, amelyek hatótávolsága nincs túlságosan leszűkítve. Ha szállítanak, azzal a német kancellár, Olaf Scholz, kifogását is elveszik, és a német Taurus is kiválóan alkalmas a híd elpusztítására.
Összességében azt mondhatjuk, hogy az ukránok már most kibírták a legrosszabb időszakot, és ennél már csak jobb lesz: az oroszok, ha még lesz is néhány látványosabb hullámuk, már nem fogják bírni az eddigi tempót modern haditechnikával, az ukránoknak meg több lőszere lesz, mint az elmúlt hónapokban, és modernebb technikát is kéhez kapnak. De azért továbbra sem lesz könnyű.
