fotó: HODGYAI-LŐRINCZ Eszter
Szeretettel köszöntünk mindenkit, aki eljött az uh.ro első, hivatalosan is megtartott születésnapjára.
Az uh.ro létrehozásának 14 éve különféle motivációi voltak, de a legfontosabb, és legértékesebb, ami ezekből a motivációkból kisült végül, az az, hogy a tulajdonosok szabadkezet, lehetőséget adtak egy független, nagyszájú, időnként vicces, máskor hisztis, néha odamutató, és néha a célon túllövő csapatnak.
A Jó életbe!
Ez már elhangzott az Udvarhelyi Hírportál 14. születésnapi zsúrján.
Ahogy a gyereknek, úgy a cégnek is eljön az életében az idő, amikor a felnőttkor határára érkezik, a 14. születésnapra, és egyre inkább el kell gondolkoznia azon, hogy hogy fog a saját lábán megélni. Így lehet az, hogy ma nemcsak az uh.ro-t is kiadó Ekopapir cég épp aktuális munkatársai, vannak jelen, hanem az egykori és mostani kollégák mellett itt van velünk a legfontosabb vendég, akikért ezt az egészet csináljuk. Ez az első alkalom, hogy az OLVASÓK is velünk ünnepelnek és tortázhatnak.
Ha volt haszna ennek az előfizetéses rendszernek, amivel lassan két éve kínlódunk, az az, hogy megtudtuk, mennyire fontosnak érzik az olvasók azt, amit csinálunk.
14 év alatt megváltozott a médiapiac, 2009-ben online újságírónak lenni talán kevesebb presztízst és sokkal több kreatív szabadságot jelentett. Az olvasók és az újságírók halmaza szinte fedte egymást, ha nem is kollégák, de egy baráti társaságnak a tagjai voltunk és értettük egymást akár egy-egy zárójelből, összekacsintottunk egy-egy kurzívval szedett szón is.
Néhány év alatt eljutottunk el oda, hogy pár százból, ezerből 5-10, majd 10-20 ezres napi egyedi látogatószámot értünk el. A helyi médiapiac átalakulása, illetve a közösségimédia-piaci jelenségek, ami alatt elsősorban a Facebooknak és a Google-nek való kiszolgáltatottságunkat értem, és az olvasók tömeges megjelenése folytán már nem érthettünk egy-egy gesztusból, mi újságírók és olvasók.
Az uh.ro azzal a kihívással nézett és néz szembe, hogy alternatív hír- és szórakozási forrásból Székelyudvarhelyen mainstream, azaz fősodratú, elsődleges hírforrás lett.
A kovid járvány minket is megváltoztatott.
Alkalmazkodni kellett a folyton változó szabályokhoz, hírt kellett adni az újabbnál újabb korlátozásokról, megbetegedésekről. És itt vettük észre, hogy ez már nem játék. Ez már a tájékoztatási hivatás, amit akkor is csinálnod kell, ha a hátad közepére kívánod az egészet, ha magad is pánikban vagy és stresszelsz, hogy ki lesz a következő áldozat.
Ekkor éreztük át igazán, hogy mekkora luxusban éltünk, és hogy mit jelenthet a nyomtatott sajtóban dolgozó kollégák részére a lapzárta kényszere, és mit jelenthet a lyukra írás. Amikor kénytelen vagy megírni a cikket akkor is, ha utálod, ha nem érted még a témád minden részletét, ha nem áll össze. A nyomás miatt átalakult a szerkesztőség összetétele is, megroppantunk, de nem szűntünk meg akkor sem.
Amikor bezártak az éttermek, köztük az uh.ro akkori egyik fő bevételi forrását jelentő Zsebcafé és játszóház is, akkor kezdtünk az olvasói támogatásra mint lehetséges bevételi forrásra gondolni. És nagyon jól tettük, mert nem csak anyagiakban, hanem lelki támogatottságában is erősödtünk, és ez egy új utat jelentett, amely nem csak az olvasókhoz vezetett közelebb, hanem azokhoz a kollégákhoz is, akik hozzánk hasonlóan gondolkodnak.
Amikor azon gondolkodtam az éjjel, hogy mit fogok ma mondani, kicsit újra éltem az elmúlt 14 évet, amiből én 11-et töltöttem itt munkatársként, 9-et főszerkeszőként. Arcok, élmények, konfliktusok, vidám pillanatok jelentek meg előttem. Fáj is a hátam rendesen. Aztán elképzeltem, hogy kik lesznek ma itt. Azok az emberek, akiket évtizedek óta ismerünk és együtt röhögtük és melóztuk halálra magunk. És azok az emberek, akiket ugyan nem ismerünk olyan régóta, tegnap ismerkedtünk meg, de jó ideje a képernyőn követünk, mert bizonyos tekintetben, leginkább a szabad alkotás, a szabad sajtó, a szabad véleménynyilvánítás és úgy általában, a szabadság iránti vágy és elkötelezettség tekintetében hasonlóak hozzánk.
A tegnapi és tegnapelőtti események különösen élesek. Mert eljöttek a magyarországi „sztárvendégek”. Azok az ismerős ismeretlenek, akiket minden nap látsz – a képernyődön, és ha találkozol velük, rájuk is köszönsz, majd csak azután jut eszedbe, hogy ők nem ismernek téged. De a 444-es kollégák, Ács Dani és Szily Laci kedvesen visszaköszöntek, és sztárvendég létükre, nem váltak elérhetetlenné egy hotelszoba magányában, nem is itták le magukat, mint sztárvendégek, hanem két napig, az este egészen éjfél utánig dolgoztak velünk. Ők és a mai beszélgetések meghívottai, mind valahol, valahogyan az életünk részei voltak.
Amikor reggel, mint egy fájdalmasan nyikorgó, száraz deszka kinyitottam az egész éjjeli töprengés és félálomban való vizionálás után a szemem,
azt a szót láttam magam előtt, hogy KAPCSOLAT.
Ennek az eseménynek az a lényege, hogy kapcsolat legyen. Kapcsolat legyen a régi és az új, a közeli és a távoli között, a hasonlóan és a különbözően gondolkodók között. Ezért megkerestük a régi munkatársakat, hogy mondják el egy videóban az új kollégáknak és az új olvasóknak, hogy mit jelentett, milyen volt régen uhásnak lenni, és mit kívánnak nekik a jövőre.
Eszter, a film készítője a tegnap még azon sopánkodottt, hogy nem áll össze a film, nem egységesek a képek, a hang, a megszólalók. Az egyik túl drámai, a másik túl vicces, a harmadik túl patetikus. És akkor esett le, hogy hát ez ilyen. Ez így pont jó. Pont olyan, mint az uh.ro. Mert a legjobb dolog, amit az uh.ro-nál a korábbi munkahelyeimhez képest megtapasztaltam, hogy nem kell mindig tökéletesnek lennem. Ahogy Udvarhelyen, ebben a városban is. Néha túl drámaiak vagyunk, néha túl passzívak, néha túl patetikusak, néha túl konformisták és középszerűek, mások pedig túl őrültek.
De ez az újság és ez a város, ha néha a szájára vesz is, ha néha kifiguráz is, ha néha beléd rúg is, de el- és befogad az összes különcségeinkkel és őrültségeinkkel együtt. És ettől jó uhásnak lenni, vagy udvarhelyinek lenni, hogy nem kell mindig a tökéletest hajszolni. Bőven elég megtenni azt, ami az adott pillanatban az adott körülmények között, az adott tudásunkból kitelik. Angolul keményebben hangzik: Try our best. Megtenni a tőlünk telhetőt.
Azt kívánom tehát, hogy használjuk ki ezt a születésnapot, használjuk ki ezt a 14 éve kapott lehetőséget, létesítsünk kapcsolatokat, érezzük jól magunkat, amennyire tőlünk telik.
És nézzétek el nekünk, hogy ez a rendezvény távolról sem tökéletes, annyi, amennyi 5-10 fős csapattól a napi munka mellett kitelik.