Tizennégy volt, amikor egy bőrönddel eljött otthonról, és huszonkét évesen látott életében először magyart. Buzás Georgeta nem akarta a román-magyar harctéren felnevelni a gyerekeit.
Fotók: GÁL ELŐD és SIMÓ VERONIKA
Brăila megyéből származik, édesapja Auschwitzban volt fogoly, a nagyapja pedig az utolsó paraszt-párti polgármester a faluban. “Sem apám, sem nagyapám nem szimpatizált a kommunistákkal, és így én sem” – kezdi az élete történetét Buzás Georgeta tanító, tanárnő.
Buzás Ernő külső munkatársunk édesanyját Popa Ioan Eneida tanár úr ajánlott a figyelmünkbe azzal, hogy egy igazi, déli származású román, akinek nemzetiségi kérdésekben nagyon határozott véleménye van, és nyíltan fel is vállalja. Mindkettejüket megkérdeztük arról, milyen Székelyföldön vegyes családban élni, milyen többszörösen kisebbséginek lenni.
December 1-je alkalmából most már hagyomány, hogy minden évben megkeresünk egy városunkban élő román embert, mesélje el, milyen itt nálunk az élete.
A Buzău-i tanítóképző elvégzése után pedagógiát tanult a bákói egyetemen. Mivel nagyon jó médiával végzett, választhatott, hová helyezzék ki. Ő a listáról az egyetlen várost, Balánbányát szemelte ki. 1976-ban, amikor ide megérkezett, látott életében először magyart.
„Sohasem akartam hazamenni – már 14 éves koromban elhatároztam, olyan helyen szeretnék élni, ahol vannak dombok és jó a víz”.
Balánbányán tanított 14 évig, ott találta meg élete párját Buzás Ernő testnevelés tanár személyében, aki Hunyad megyeiként nem számított igazi magyarnak, ezért kerülhetett ide. A kommunisták jól összekevertek minket – magyarázza Buzás Georgeta, hogyan hekkelte meg csíki származású, de a Zsil-völgyében felnőtt férje az előző rendszer etnikai alapú kihelyezési stratégiáját.
Hogyan kerültek Balánybányáról Székelyudvarhelyre?
A rendszerváltás után egyik pillanatról a másikra magyarul tanulhattak az iskolában a gyerekek, és hirtelen nagyon sok román pedagógus állása megszűnt a megyében. Sokan haza is mentek.
Én viszont vettem bátorságot, és felhívtam telefonon a tanfelügyelőséget, megkerestem Bondor és Asztalos urakat, hogy vannak-e Udvarhelyen román tanári állások, mert én ide szeretnék jönni. Azt mondták, négy is van, holnap kezdhetek.
Fogtam a bőröndöt és a Balánbányát sirató férjemet meg az akkor harmadikos fiamat, és beköltöztem velük a Küküllő szállodába. A gyereket a férjem bevitte a Benedek Elek Tanítóképzőbe, ahol ő is végzett, és így ismert egy tanítónőt, én pedig reggel nyolckor a Bányaiban találtam magam.
Év végéig ott tanítottam, de nem voltam elégedett, mert nem volt sikerélményem. Én azzal voltam megszokva, hogy tanítóként dolgozom nagyon jó képességű gyerekekkel.
A képesítésem szerint tanárként tizedik osztályig taníthattam volna általános és középiskolában, de nem akartam többet román tanítani, mert azt láttam, hogy nehéz, nem megy, és nem tudtam felelősséget vállalni.
Hogy érzi magát Udvarhelyen?
Nagyon jól, én választottam. Mindenki azt mondta, á, ott magyarok vannak, hamar vissza fogsz jönni onnan. Azt csak ti hiszitek – gondoltam én. Semmit nem tudtam a helyről, jöttem és itt maradtam. Nem tudom, hogy zavart-e valakit a jelenlétem, de nem is érdekel, mert az én boldogságom nem ettől függ, hanem attól, amit én teszek, felelős vagyok a tetteimért, a szavaimért.
Csak időközben román tanításról franciára váltottam, mert abban több sikerem volt. Az Orbán Balázsban és a Palló Imrében tanítottam elemiseket. Érdekes módon franciául második osztálytól negyedikig elég jól megtanultak a gyerekek, de az sem volt könnyű, sőt. Program, tankönyv, mindenféle támogatás nélkül kellett dolgozni, én készítettem el mindent. Nem beszélve arról, hogy három nyelvről fordítottam folyamatosan.
Ezután visszatértem tanítóként a román tagozatra a Marin Preda iskolába. Egy nagyon kedvezőtlen helyzetben, mert annak, hogy határozott politikai és civil irányvonalat követtem, megvolt a tanügyben a következménye.
Én ugyanis láttam Smaranda Enache asszonyt a tévében, és beiratkoztam a Pro Europa Ligába. A Liga által képviselt értékrendet – az európai és humanista értékek meghonosítását Romániában – azokban az újságcikkekben is képviseltem, amelyeket akkoriban írtam.
Erre azt mondták a románok, hogy a magyarokkal tartok. Amikor valamivel nem értettem egyet, megírtam. Nem tudtam befogni a szám – nevet. És ez természetesen felidegesítette a román nemzetiségűeket. A tévében is szerepeltem ezekkel a gondolatokkal, s ezért folytonos háborúskodásban voltam.
Mit írt ezekben a cikkekben?
Állást foglaltam a magyar-román kapcsolatok terén. A kilencvenes években rettenetes körülmények voltak ilyen szempontból, örökös harcban álltak, és mindig én voltam középen, akinek közvetítenie kellett. „Fiecare spunea, hogy milyen rossz a másik” – magyarázza félig románul, féli magyarul. Azt mondtam, én nem akarom a gyermekemet a harctéren felnevelni, és cselekedtem is.
A Pro Europa Ligában dolgozva 1995-2000 között különböző terveket, projekteket készítettem interkulturális kapcsolatok témakörben a Soros Alapítvány és más külföldi, emberi jogi alapítványok támogatásával. Doina Cornea asszonnyal, Ticu Dumitrescu szenátorral leveleztem, akik a kommunizmus újraalakulása ellen dolgoztak. De sajnos most ugyanott vagyunk.
Én nagyon szimpatizáltam Emil Constantinescu elnökkel, azokkal az értékekkel, amelyeket ő képviselt. Azokban az években nagyon jó volt a hangulat a civil szférában, nagyon jól elindult az élet. Sajnos, ennek vége, minden elromlott.
Miért romlott el minden?
Mert a civilek beavatkoztak a politikába. Itt említhetném többek közt Renate Webert, aki nagyon sokszor járt itt, és kerekasztal-beszélgetéseket rendeztünk, tanárokkal tanácskoztunk, vagy Gabriel Andreescut, Smaranda Enachet, Dan Oprescut, akiről később kiderült, hogy besúgta a barátait. Egyesek politizálni akartak, mások politizáltak is. Én is. Csak nekem sikerem is volt, mert megválasztottak. A városi tanácsban voltam önkormányzati képviselő, amit később feloszlattak.
Én minden téren arra törekedtem, hogy európai állampolgárként teljesítsem a kötelességeimet: az európai értékeket képviseljem. A gyermekeket otthon is és az iskolában is európainak neveltem, vagyis civilizáltnak, az emberi jogok egyetemes értékeinek a tiszteletben tartására. Hogy kiszabaduljunk a mi kis ketrecünkből.
Ez mit jelent konkrétan?
Például táborokat szerveztünk szász, román és magyar gyerekeknek, egyetemistáknak az ország különböző régióiban. Hogy ismerjék meg és fogadják el egymást bizonyos értékek mentén. Az egyetemes emberi jogokra gondolok: minden ember egyenlő, minden gyermek ember, tehát minden gyermek egyenlő.
Voltak olyan visszhangok a románok részéről, hogy hát persze, mind egyenlőek vagyunk, de a magyarok túl sokan vannak itt, Udvarhelyen.
Volt, hogy meccset rendeztünk a Tompa László Általános Iskola és a Marin Preda kisiskolásai között. Ők kitalálták, hogy ez Románia-Magyarország meccs lesz. Mondtam, nem. Vegyesen játszanak a román és a magyar gyerekek. Persze, nagyon sok türelemre és tapintatra volt szükség, hogy ne vesszenek össze. De akkor még sok ötletem volt.
Nemzetközi ösztöndíjakat is nyertem velük, Lisszabonban, Debrecenben, Strasbourgban, Montrealban is voltam bemutatni őket. És természetesen ezek a külföldi sikerek belföldi támadásokat váltottak ki.
Milyen támadásokat és kinek a részéről?
A tanfelügyelőség részéről. A román nyelv tanfelügyelőnek nem tetszett, jött az ortodox pap, „földalatti román nagygyűléseket” szerveztek ellenem, hogy miért fogadtam a magyar gyerekeket a román iskolában, és miért akarom, hogy barátkozzanak, hogy ki fizet nekem ezért.
Megmutattam nekik az akkori tanügyi törvényt, hogy a gyermekeket a békére és barátságra kell nevelni a világ összes népével. Nem értenek egyet vele? Változtassák meg a törvényt.
1998-ban voltam egy ösztöndíjprogrammal Strasbourgban, és azután kezdődtek a valódi támadások. Nagyon nehéz volt, de akkor még volt erőm az ilyesmikhez.
Úgy hallottam, egyszer még a pópát is kirakta.
Igen, vagyis nem. Nem raktam ki, de nagyon kedvesen persona non gratának nyilvánítottam.
A pópa mind panaszkodott, hogy ez egy intézmény, és egy intézményben ilyet nem lehet, én nem képviselem az intézményt, nem voltam elég román a számára.
Ennek a következménye az lett, hogy létrehoztunk egy szakszervezetet még két kolléganővel közösen, akik szintén vegyes családokban éltek. Mi hárman voltunk a Független, szabad tanügyi káderek szakszervezete. De az ellenzők voltak többen és náluk voltak az erőforrások, a hatalom.
Azt mondták„a románok udvarhelyi nagygyűlésén”, ahova még Bukarestből is jöttek az ortodox egyetemi szervezettől, – annyira sovén volt szegény –, és mondták, hogy innen, a teremből valakinek bilincsben kell távoznia. És kérdezték, hogy ki fizet minket Budapestről. Azt keresték, milyen hatalom áll mögöttem, és miért vagyok ennyire arcátlan.
Egy időben szorgalmaztam a magyar órákat. Jöttek a szülők, rendőrök, a csereháti apácáktól, hogy tanuljanak. De ezt is sikerült elrontani. Próbáltak kitenni az iskolából, már csak azért is, mert szúrta a szemüket az is, hogy a gyerekeimet magyar tagozaton taníttattam.
Hogy sikerült ilyen ellenséges hangulatban tanítania, amelyben a gyerekek szülei is vádaskodtak esetleg? Honnan vette az erőt?
Nagyon jól, mert én tudtam, hogy jól csinálom. Most nagyon jól szórakozom, amikor visszagondolok ezekre a helyzetekre, és arra, hogy egyesek miattam nem aludtak éjszaka, mert azon gondolkoztak, hogy tudjanak akadályokat gördíteni elém.
A magyar szülők kérésére bevezettem a magyar órát a Marin Predában. Pont annyit, ahány román órája volt a magyar gyerekeknek. Legyen kölcsönösség. Ezt utólag belátom, hogy túlzásba vittem, nem kellett volna egyből négy órát, és csak választható tantárgyként, de így volt. Sokat hibáztam, de nagyon jól tudtam az irányt: előre. Jó egészségem volt, a munkahelyem pedig energiát is adott a gyerekek által.
Az élet nagy fintora, hogy az a pap, amelyik folyton támadott, hozzám hozta elsőben a kislányát. Imádott engem az a kislány, én lettem a legjobb tanító néni. Amikor pedig balesetben meghalt, temetési beszédet kellett írnom. Az interkulturális nevelésről írtam, hogy szeressük és tiszteljük egymást, s a huszonharmadik zsoltárt is belefoglaltam.
Négy érdemfokozatot értem el a tanügyben úgy, hogy ellenséges környezetben kellett tanítanom. Elértem, hogy benne vagyok az ARACIP szervezetben, amely most akkreditálja az iskolákat, óvodákat. Bukarestben is egy óvodát kellett akkreditálni, és mit gondolnak, ki volt a szülők között a három gyerekével?
Az az egyetemista, aki az ortodox fiatalok részéről nagy ellenségem volt. És nagyban hízelgett. Így változnak meg a szerepek az életben.
Úgy érzem, győzelmes életem volt. A Bărăgan bogáncsai közül indultam el 14 évesen, egy bőrönddel felültem a vonatra, és tudtam, hogy el innen, és niciodată înapoi. Nem gondoltam Hargita megyére, de így alakult.
Mit szóltak a szülők a vegyes házassághoz?
Semmit, egyből szimpatizáltak a férjemmel. Mivel a Zsil-völgyében nőtt fel, nagyon jól beszélt románul, olyan nyelvjárásban, amilyenben csak akart, és így tudtak kommunikálni. A férjem is nagyon szerette Filipești-t, a szülőfalumat, az emberek értékelték, és még mindig kívánkozik vissza.
Nekem nagyon tetszett a magyar nyelv, ha nem is értettem. Az érdekes az, hogy egyből több magyar barátom lett, mint román. Mert a románok irigyek voltak, haragtartóak. Azt nem szerettem. Volt egyszer egy vita a román kolléganők között, és megszidtak, hogy miért barátkozom a magyarokkal, hisz az ők nagyapjuk megölte a mi nagyapánkat, és nem tudom mit elvett. Azt válaszoltam, tőlem nem vett el senki semmit.
Hogy nevelték a gyerekeket?
A férjem azt mondta, ő azt szeretné, hogy neveljük a magyar kultúrában őket. És nekem nem volt ellenvetésem, mert láttam, hogy milyenek a magyar tagozaton a gyerekek, és milyenek a románon. Milyenek a magyar tanítók, hogy viselkednek a gyerekekkel, és nekem nagyon tetszett.
Még nem volt képben a magyar házasság, de már így gondolkodtam. De tudod, hogy van, nem a gyereket kell nevelni, hanem magadat. Sosem mondtam nekik, hogy valamit csináljanak, vagy ne csináljanak. Azt tették, amit tőlünk láttak.
Hogy tanult magyarul?
Végeztem egy kísérletet. Azt olvastam, hogy egy szülő csak egy nyelven beszélhet a gyermekével. De én nem így tettem. Ha két szót megtanultam, akkor a csecsemő gyermekemmel gyakoroltam, mert előtte nem szégyelltem. És ahogy ő tanult magyarul beszélni, úgy tanultam tőle én is. Okos gyermek volt, és haladt előre ügyesen mindkét nyelven. Úgyhogy mi megcáfoltuk ezt az elméletet.
Verseket tanultam, énekeltem, rövid meséket fordítottam otthon, olvastam. Ernővel már könnyebb volt, mert ő már itt született, és jobban tudtam magyarul. Előtte szótáraztam minden nap, Kallós Zoli bácsi énekeit énekelgettem – innen a nagyobbik fiam neve is.
Nehezebben beszélek, de mindent értek. Például egyszer néztem a tévét, a magyar parlamentből volt közvetítés. Hívtam a férjemet, hogy nézd, ezek románul beszélnek. Pedig nem. Csak megértettem, hogy miről van szó.
Neked melyik nyelv az anyanyelved, Ernő?
Ernő: Nekem úgy tűnt, hogy mi ketten többnyire románul beszéltünk.
Georgeta: Nekem nem. Emlékszem, hogy a napköziben kiscsoportban tanultátok a bună ziuát, és bedugtad a fejed a konyhába, és mondtad nekem, bună ziua. Rájöttél, hogy én vagyok a buna ziuás.
Van-e olyan pillanat, amire emlékszel, amikor rájöttél, hogy te egy picit más vagy, a te anyukád másabb, mint a többi gyereké?
Arra emlékszem, hogy egyszer a játszótéren mondtál valamit, én válaszoltam, és a többiek tátott szájjal néztek. Akkor jöttem rá, hogy románul válaszoltam, és a többiek nem értik.
Még egy olyan tényező volt, hogy már a napköziben láttam, hogy nekem könnyebben megy a román, másoknak nehezebben. De világos volt, hogy miért. Ha velem nem is beszélt annyit románul édesanyám, de a szüleim egymás között sokszor románul beszéltek, és egy gyerek azt hallja, könnyen felfogja.
Volt-e olyan pillanat, amikor elgondolkoztál, hogy akkor neked mi is az identitásod, magyar vagy, román vagy, romániai magyar vagy?
Ilyesmin csak később gondolkodtam. A környezet eleve adott volt, teljesen magyar környezetben ez nem volt kérdéses. Magyar iskola, magyar barátok. Nem volt a családban sem különösebben fontos téma a nemzetiség, az identitás. Van még egy ilyen emlékem, hogy másoknak fontosabbak voltak a szimbólumok, zenék. Bár édesapámnak fontos volt, de hozzám már nem jutott el például az István, a király, vagy hasonlók. Amikor elkezdtem ezeken gondolkodni, akkor rájöttem, hogy inkább maga az ember fontos. A többi tanult viselkedés.
A román nem anyanyelvként funkcionált nálam sosem. Sokszor érzem, hogy kellene fejlesztenem, mert az angol dominánsabb.
A nemzeti identitásnak van helye, sőt a regionálisnak is, de a kis nemzetek vetélkedésének nincs értelme, nem tesz jót az egyénnek sem. Nem azt mondom, hogy nem fontos a nemzeti identitás, de nem annyira fontos, mint ahogy mutatják. Amire rámondják, hogy magyar vagy román kultúra, az – ha jobban megnézzük – az európainak a széle. Rendes demokrácia nem tud lenni gazdasági szabadság nélkül.
Georgeta: Nem volt ebből vita a családban, hogy ki milyen identitású, a gyerekek magyar nevet kaptak, én választottam őket. Így tűnt helyesnek, így határoztunk.
Mi volt ennek az oka?
Nálunk sosem voltak nacionalista érzelmek, az ember a lényeg. Az apám, aki megjárta a németországi lágert nem az németekre haragudott, hanem az oroszokra. Sosem mondott rosszat róluk. A háború miatt lett fogoly és a háborúnak ezek voltak a szabályai.
Én így értelmeztem a helyzetet, így tűnt helyesnek, és most sem csinálnám másképp. Már azelőtt így döntöttem, hogy a gyerekek megszülettek volna, és nem bántam meg, örülök, hogy itt nőttek fel a magyar kultúrában. Ha Bukarestben élnénk, és román férjem lenne, akkor nyilván abban a kultúrában nevelkedtek volna, de ugyanazon értékek mentén. Annyira nem számít, hogy milyen nyelvet beszélsz. Sokaktól hallom, hogy a nyelv, a zászló stb. De ezek múlandó dolgok itt a földön.
Létezik most román közösség itt a városban? Szerveznek maguknak eseményeket, ünnepeket?
Nem tudom, most mi van. Régen én foglalkoztam ilyesmivel. Megünnepeltük a magyar kisebbségek napját, az emberi jogok napját, az oktatás napját, találkoztunk, voltak projektjeink.
Honnan a belső erő, amivel kitart az értékrendje mellett a támadások ellenére is? Az emberek többsége tart mások véleményétől.
Ez egy jellembeli erősség, talán az apámtól örököltem, vagy tanultam, aki egy nagyon erős, igazságos személy volt, akit sokat kínoztak a kommunisták. És nagyon jó tanáraim voltak, a szülőfalumban is, majd a pedagógiai líceumban is szigorú és korrekt tanáraim voltak. És ezek voltak otthon is az értékek, amelyeket kaptam.
Nekem egy hatalmas lehetőség volt, hogy ide kerültem. Minden, ami az életemben történt, egy-egy kiaknázott lehetőségnek köszönhető. Felmértem a helyzetet, és „elcsíptem a vonatot”, elértem, ahová akartam. Kellett a makacsság, az erős jellem, mások úgy mondják, szerencse.
Minden irányból támadtak, de ez az ők számlájukra gyűl, nem az enyémre. Ez is egy gyerekes viselkedés, egy hatéves gyerek szintje. Minden percben azért vagy felelős, hogy ember legyél, én erre törekedtem, de persze én is követtem el hibákat, de ez volt az irány, hogy ne ítéljek el másokat, ne rontsam el az ő jócselekedeteiket, inkább hozzájáruljak valamivel.
Milyen nyelven veszekednek otthon?
Románul is magyarul is. Ez is érdekes. Megtanultam néhány trükköt, amikor az egyik kiabál, a másik hallgat, s csak másnap mondja el a véleményét, amikor lehiggadtak az érzelmek. Ez a kommunikáció, így logikus.
Hogy tartotta a kapcsolatot a román kultúrával az internet korszaka előtt?
Sokat olvastam. Minden évben elmentünk Bukarestbe a férjemmel, és könyvekkel tértünk haza. Történelemkönyvek, szótárak, gyerekneveléssel kapcsolatos kiadványok románul, magyarul, franciául és németül.
Mielőtt megszületett volna az első gyerekünk, tanulmányoztuk ezeket. A gyerekek is sokat olvastak, ez volt a hobbink. Magyarul is olvastunk, megvan a Révai Nagylexikon otthon. A gyerekekkel mentem a könyvtárba is, olvastam a magyar sajtót, a Bibliát magyarul.
Mi a véleménye a Dan Tanasa jelenségről, és hogy a székelyföldi románok azt mondják, el vannak nyomva?
Szörnyű. Méltánytalan, akik ilyet mondanak, valahol alacsonyan állnak az emberség lépcsőjén. Ha el lennének nyomva, annak meg kellene jelennie rendőrségen, bíróságon letett panaszokban stb. Nem tartok a csőcselékkel. Én nem éreztem magam elnyomva, szakmai és politikai téren is tudtam érvényesülni, és mindig mindenkinek ezt mondtam, hogy itt kedvezőek a feltételek.
Szerintem szörnyű ez a jelenség, hogy száz év után erről kell beszélni. Dan Tanasa-t pszichológushoz küldeném, és minden hasonló embert, mert alacsony az önértékelésük. Az embereknek úgyis elég problémájuk van, miért kell még egyet mesterségesen létrehozzon Dan Tanasa, vagy a hozzá hasonló emberek. És ha valóban keresztények, akkor olvassák el mégegyszer figyelmesen, hogy szeretned kell a felebarátaidat, de az ellenségedet is.
És hogy vélekedik a centenáriumi év ünnepségeiről?
Alig várom, hogy lejárjon. Azt szerettem volna, hogy ez az évforduló tisztán, művelten, civilizáltan találjon minket, nem úgy, hogy a lakosság fele még mindig falusi környezetben iskolák és illemhelyek nélkül él, ahol nincs lehetőségük kezet mosni evés előtt. Jártam Európában, minden iskolában kényelem van, ott esznek a gyerekek. Nálunk egy-egy iskola inkább gettónak néz ki, sötétek, piszkosak, mint 50 évvel ezelőtt. Nincs, amit ünnepeljünk.
Az én politikai példaképeim megmaradtak Ferdinánd királynál, Mária királynőnél és Mihály királynál, én őket becsülöm december elsején. A megvalósítások sem akkorák, hogy dicsekednünk kéne vele. Olyan, mint az elefánt és az egér meséje, amikor átkelnek a hídon, a kisegér megjegyzi: Ugye, milyen jól dübörgünk? Meg lehetünk elégedve, de csak azért, hogy érezzük jobban magunkat, legyen meg a placebóhatás.
Mit gondol a székelyföldi autónómiáról?
Ha nem csak a választásokkor kerülne elő, és egy kidolgozott terv lenne, nem volna rossz ötlet. De harminc éve ígérgetik. Valószínűleg nem lesz megvalósítható, Románia túl éretlen ehhez, úgy tűnik nekem. A decentralizációt sem tudtuk megvalósítani.
Egy latin nép vagyunk, nem leszünk soha olyanok, mint a japánok, vagy a németek, de a bicentenáriumig remélem több jót tudunk kihozni magunkból, románok, magyarok egyaránt.
Ernő, te hogy érzed magad, amikor a románok és a magyarok összecsattannak? Amikor egymást szidják?
Ernő: Kevésbé érzelmi reakciókban dolgozom fel ezt. A szűk környezetemben nem volt ilyen feszültség. Ha valami jött is, azt távolinak éreztem, hogy az nem én vagyok. Sokszor meglepődtek az emberek, hogy édesanyám román, de azon kívül nem okozott ez semmi kellemetlenséget.
Georgeta: Egy ember értéke nem az anyanyelvétől függ. Egy ember bárhol ember lehet a világon. Én soha nem éreztem, hogy elveszíteném a kultúrámat. Azok, akik ettől félnek, hogy elveszítik a nyelvüket, a zászlójukat, félelemben nőttek fel, és abban élnek. Ez is politika, hogy mindig kell félni, hogy a románok vagy a magyarok elveszik tőlünk ezt vagy azt.
Szenvednek, mert így tanulták, így szokták meg. De miért szenvedjen egy hároméves gyerek most a Trianon miatt? Most ez van, ennek kell örülni, ha autonómia lesz, annak is nagyon fogunk örvendeni. De addig nem kell szenvedni, hogy egyesektől mit vettek el, mások mit kaptak.
Újra kéne programozi mindkét nemzetet – kellene egy „resetare” – az értékeket, a fontos dolgokat, a kapcsolatokat. Ha valaki tanulni akar a centenáriumból, akkor felejtsen el mindent, amit eddig hallott, és kezdjen tiszta lappal.
Az én értékrendem szerint minden ember értékes és mindenkiben tisztelni kell az isteni méltóságot. Ezt kellene megtanítani a gyerekeknek, ezt kellene gyakorolni, az empátiát. És hogy megvalósítsuk ezt az újraprogramozást, legyünk egy polgári nemzet, mindenkinek legyen meg a zászlója, de őrizzük meg a közös értékeinket. Ezt kellene megtanulniuk az embereknek, hogy felelősséget vállaljanak magukért.
A föld az Istené, nem a románoké, nem a magyaroké. Ez volt az Isten akarata, és ebből kell kihozzuk a lehető legjobbat.