Ugye, maguk nem jehovisták?

Kik azok, akik házról házra járnak és gyümölcsöket koldulnak? Ki az a Csont Renet? Miért dőlnek ki a fák Váralján?

Firtosváraljára tartunk. A közlekedés télies körülmények közt zajlik, mondanák erre a hatóságok. Ha megkérdeznéd az Udvarhelyszéki Közlekedési Info Facebook-csoportban, hogy milyenek a körülmények ezen az úton, akkor letörölnék a bejegyzésed, miután néhányan neked esnének, hogy „há tél van, mit akarsz”. Hargita megyében élünk, ezt meg kell szokni.

Firtosváralja, itt vagyunk. Te hó vagy?

Az út valamennyire le van nyomva, de parkolni nem nagyon van ahol, ha nem akarod teljesen lezárni egy fél napra a megyei utat. Zsolt barátom magyarországi, nincs teljesen szokva az itteni viszonyokhoz, ezért egy kicsit kiszélesíti az utat parkolás céljából. Aki nem ismeri Zsoltot, a malomfalvi kerítések átugrásának docensét, olvassa el tavalyi anyagunkat Nagy Józsi körözéséről.

Nem telik bele két perc, hogy elkezdtük lapátolni a havat, máris megjelenik egy helybéli, aki egy lapátot akar nekünk eladni. Ez aztán az üzleti érzék, tesó!

Bálint Árpádékhoz jöttünk, azzal az eltökélt szándékkal, hogy oltóvesszőt szedjünk, még akkor is, ha 20 centis hó van a fákon. Árpád bácsi (képünkön) mondja, hogy náluk nem ilyenkor szokás az oltóvesszőt szedni, de ha már a magyarországi vendégek most jöttek, s „leutaznak ezervalahányszáz kilométert” ezért, akkor kijön velünk a kertbe. Egyébként is ki akart jönni a kertbe, mert le akarta verni a havat a fákról, nehogy leszakadjanak a gyümölcsfák a hó alatt.

Gyönyörű a fehér táj, de a fákat keményen megviselte a rájuk fagyott vastag hótakaró. Váralja pont egyvonalban van a Kalondával, s ugyanaz a jelenség lépett fel, mint ott. Bizonyára kedves olvasóink felfigyeltek arra, hogy az elmúlt hetekben mindennapos hír volt: hóval megrakodott fa dőlt az úttestre a Kalondán, és áll a forgalom, amíg a fát el nem távolítják. Aztán az is hír volt, hogy kivágnak mintegy 600 útmenti fát, amely az útra szeretne dőlni, és el is kezdték a munkálatokat. Ugyanaz a jelenség kínozza a firtosváraljai fákat is.

Mikor kimegyünk a kertbe, akkor veszik észre vendéglátóink, hogy itt is több gyümölcsfa hever kidőlve a földön. „Ej, a csont renet fát kinyomta” – mondja Árpád bácsi a háttérben, bal oldalon látható fára. Odébb még egy kidőlt csont renet fát találunk. Rájár a rúd erre a csont renetre. Szilárd, Zsolt édesapja, szorosan öleli magához az oltóvesszőket. Jó lesz ezeket a fajtákat minél hamarabb és minél biztosabban átoltani, ki tudja, hogy 5-10 év múlva lesz-e még itt a faluban csont renet fa. Sok olyan fajtáról mesélnek itt nekünk az emberek, amelyet csak múlt időben emlegetnek.

A régi körte- és vackorfajtáknak több mint fele eltűnt már a faluból, és nem csak ebből a faluból. Az almák is fogyatkoznak. A régi gyümölcsfák helyébe ültetett „vettes” fák már többnyire modern fajták oltványai. Ami régi, az lassan odalesz. Zsolt huszonéve járja vidékünket, éveken keresztül mérte fel Udvarhelyszék gyümölcsészeti kincseit, de az általa felmért állománynak ma már csak töredéke van meg.

Úgy döntött, hogy ideje menteni, ami menthető, oltóvesszőt visz minden öreg fáról, még olyanokról is, aminek a nevét senki nem tudja. Régebb is vett oltóvesszőket, s odaadta azokat mindenféle fajtagyűjteményeknek, génmegőrző szakembereknek, de most úgy döntött, saját maga fogja leoltatni a fajtákat, és az édesapja tanyáján ülteti el a fákat. Én is ezt teszem évek óta. Felesleges abban reménykednünk, hogy a helybéliek majd megmentik a falvak génállományát. Nincs ki, nincs mikor. Olyan idők járnak, hogy már annak is örülhetünk, ha minden második faluban van egy oltóember, és minden ötvenedik faluban van valaki, aki összegyűjti egy kertbe a helyi fajtákat.

Árpi bácsitól a kosztot, azaz a faverő karót átveszi Árpi, a fia, egy velem egykorú fiatalember. Árpi jobban bírja a munkát, érződik, hogy szereti is a kertet, de gyümölcsészeti tudása már nem olyan bő, mint édesapjáé, és érdeklődése is inkább másfelé irányul, nem a gyümölcsök felé. Zsolt és több gyümölcsész ismerősöm is szokta emlegetni: ha a mostani öregek kihalnak, a hagyományos gyümölcsészeti tudás java odalesz, a mi generációnkból már sokkal kevesebben vagyunk, akik érdeklődünk ez iránt. Ilyen idők járnak, megváltozott a világ, nem is sok értelme van panaszkodni vagy bezzegelni, egyszerűen csak el kell fogadni, hogy ez van, és örülni minden olyan öregnek, akitől még valamit lehet tanulni. Mert egyre kevesebben vannak ilyenek, mint Bálinték.

Térjünk vissza másfél évet az időben. Zsolttal tavalyelőtt ősszel kopogtattunk be először a Bálint családhoz. Úgy történt a dolog, hogy kíváncsian mászkálunk Váralja utcáin, s Zsolt meglátta a tányéralma fához támasztott létrát. Róla azért kell tudni, hogy nagyon beindul, ha ilyen hosszú létrákat lát. Áttetsző lesz a tekintete, és jobb nem hozzászólni ilyenkor. És főleg nem ajánlott azt javasolni, hogy menjünk már.

Bálinték épp szilvaízt főztek. Szerénke néni, a gazdasszony, Aranka nénivel közösen ügyelte a rézüstben fortyogó vulkánt. Ketten könnyebb, mégiscsak egy olyan folyamatról van szó, amit pár másodpercnél hosszabb időre nem szabad otthagyni. Ha az ember nem kavargatja folyamatosan, odakap. Mégis, Zsolt kedvéért kiemelik a masszából a keverőt, hogy tudja lefotózni, de hősünk ennyivel nem elégszik meg.

Amint véget ér a főzés, mérőszalaggal leméri az összes eszköz pontos méretét. Időközben megtanítják neki a szilvaíz-főzés minden csínját-bínját a lelkes nénik, a szilva „kipöttyögtetésétől” egészen az üvegbe töltésig. Az, hogy a szilvát „kipöttyögtetik”, az annak bizonyítéka, hogy hargasmagú szilvából készül az íz. Szoktak még nálunkfelé húsos szilvából is szilvaízt főzni, de azt nem magozzák ki előtte, hanem egy kis főzés után átpasszírozzák egy szitán. A hargasmagú a besztercei szilva székelyföldi változatainak gyűjtőneve, millióegy alfajtát ölel magába, melyek érési időben, méretben, aromában, termőképességben és minden másban eltérnek, mert magról is szaporítják őket, nagyon ritka az oltott szilvafa.

Zsoltot végigkísérte Árpád bácsi a kertben, olyan boldog volt, mint egy gyermek. Mármint Zsolt, nem Árpád bácsi. Tizenhét gyümölcsfajtából hoztunk el mintát tőlük fotózni, közöttük voltak olyanok, amelyeknek a nevét nem tudták, de voltak szuperismertek és ritkaságok is. Gyorsan felsorolok néhányat.

Kezdjük a legismertebbekkel. Jonatán – a régi magyar kertek alapalmája. Amerikai, de valahogy nálunk nagyon bejött a népnek, talán jobban, mint szülőhazájában.

Batul (vagy Batur) – az erdélyi alma, még mindig sokak kedvence. Sokan félnek attól, hogy ki fog veszni, de ha a helyi kertészetek eladási listáját nézem, a pónyikkal együtt még mindig a batur a listavezető, kicsi az esélye annak, hogy egyhamar eltűnjön. Esetleg attól félhetünk, hogy a genetikai sokszínűsége csökken ennek a fajtának, ha nem falusi oltóemberek oltják át a helyi sokféle változatot, hanem két-három törzsfáról, azaz anyafáról szemzett oltványokkal látják el egész Udvarhelyszéket a faiskolák. Bálintéknak is sokféle baturjuk van, egymás mellett mutat három fát, amiből az egyik bőtermő, a másik finom, de keveset termő, a harmadik pedig egyáltalán nem olyan, mint az előző kettő.

Sárga belfer – egész Firtosváralján csak úgy emlegetik, hogy „belfer”. Ezt nem olyan nehéz azonosítani, alakja, íze és neve alapján is egyértelmű, hogy a sárga szépvirágúról van szó, ami franciául bellefleur, magyarul is szokták belflőr-nek emlegetni, innen a belfer. Régebb ez volt környékünkön a citromalma, de manapság egyre inkább a golden veszi át a helyét. Nem csak azért, mert az emberek ízlése megváltozott, s azért sem, mert sokkal érzékenyebb a szállításra a belfer, hanem inkább azért, mert a kertészetekben, a piacon vagy a Kauflandban nem olyan könnyű már belfer-csemetét vásárolni. Szóval, ha citromalmát kér az ember, leghamarabb goldent kap.

Sampán renet. Ezt sem nehéz azonosítani, mert máshol is sampány renetnek hívják, avagy hivatalosan: Champagne-i renet. Régen közkedvelt fajta volt, de manapság már túl savanyú, az édes alma korában nem elégíti ki a közízlést, erősen visszaszorult.

Bőralma, hivatalosan kanadai renet. Ebből van nálunk többféle is, főleg a parker pepint és a boskoopi szépet bőralmázzák még errefelé, de Zsolt szeme sok bőralmát látott már életében, s nem olyan nehéz ezt sem beazonosítani. Egy finom, tömött, kellemesen fűszeres, savanykás ízű alma, egy évszázaddal ezelőtt minden szempontból elsőosztályú almának tartották. Mára már sem a piacosság, sem íz szempontjából nem számítana kiemelkedőnek, visszaszorulóban van.

Cigányalma. Én kérek bocsánatot a cigányozásért, tényleg ideje valami politikailag korrektebbre cserélni ezt a nevet, mielőtt a Transindex ismét megírná, hogy cigányozok, és kikiáltana rasszistának, xenofóbnak, holokauszttagadónak meg akármicsodának, amit ilyenkor illik. A sárga körtét, a fekete tányéralmát is át kellene nevezni. Afro-amerikai tányéralma… Hogy szól?

Csont renet. Na, ennek az almafajtának a beazonosítása még Zsoltot is próbára teszi, pedig nem kezdő már. Talál egy fajtát egy német pomológiában, ami nagyon hasonlít erre, de a lenti cellák színe nem egyezik. Árpád bácsi sokat nem tud mondani erről a fajtáról, fogalma sincs, hogy honnan jön a csont elnevezés, azt viszont tudja, hogy ez a legjobban eltartható almafajtájuk, olyan év is volt, hogy augusztusban volt még a pincében csont renetjük.

Megkóstoljuk most, január közepén ezt a fajtát: még eléggé kemény, ropogós, de a gazda szerint majd szépen megérik és finom lesz. Szerintem most is finom, aki a ropogós almát szereti, annak ideális. Kár, hogy hullanak a fái, mint a legyek, a nagy hónak ez a fajta volt a legfőbb áldozata. Ha csak egy fajta oltóvesszejét vihetném el innen Váraljáról, ez lenne az. Számomra határozottan ez a legizgalmasabb fajtája a Bálint család kertjének.

Fűszeralma. Zsolt szerint ez nem egy idegenből rég behozott fajta helyi pótneve, hanem ez egy eleve erdélyi eredetű fajta, melyet az 1880-as években már erdélyi eredetű almafajtaként írtak le. A szászok körében nagyon elterjedt volt, meséli Zsolt. Az íze olyan fűszeres, mondja Árpád bácsi, ezen már nem is lepődünk meg.

Kerek alma – tányéralmának is hívják Árpád bácsiék. Zsolt Baumann-renetnek azonosítja be. Egy évszázada még elsőosztályú asztali és piaci almának írták le, kellemes zamattal, és az Országos Pomológiai Bizottság tömegtermesztésre ajánlotta. Ma már nem igazán telepítik, ritkaságszámba megy.

Sikulai. Magyar eredetű fajtának tartjuk, állítólag az asszony szülőföldjéről való, az Arad megyei Sikula községben kelt magról nevezték el. Legjobb pomológusunk, Bereczki szerint meglehet, hogy a török hódoltság idején hozták be. Egyik legellenállóbb fájú almafajtánk, és az íze sem rossz, Árpád bácsi a jonatánhoz hasonlítja. Lehet, hogy picit túlzás a hasonlata, de nekem például, aki nem rajongok a jonatánért, sokkal nagyobb öröm egy sikulai.

Török Bálint – eléggé elterjedt almafajta mifelénk. Neve alapján azt hinnénk, hogy idevaló, vagy legalább magyar eredetű alma, de a pomológiák stettini piros néven emlegetik, osztrák vagy német fajtának tartják. Árpád bácsi szerint egy jól elálló, finom alma. A régi fajták közül az egyik legkedveltebb a vidékünkön, nem éppen a batur-pónyik-jonatán kategória, de rögtön utána következik.

Vajalma. Az utolsó alma a mai napra, hogy ne unják el túlságosan olvasóink ezt a végtelen felsorolást, ami folytatódhatna, mert Bálintéknak biza nagy a kertjük. Zsolt ezt a vajalmát Olga hercegnőnek véli első nekifutásra. Bevallom, én most találkozom először ezzel a fajtával, és nem is lehet valami túl elterjedt, mert a Bordeianu-féle pomológiában sem találom.

Zsolt és a kétnapi gyümölcstermés egy késő éjszakába nyúló fotózáson.

Lássuk a körtéket is. Ezekből már nem olyan nagy a felhozatal. A tűzelhalás is végigsöpört a vidéken, s valami más is bántja a körtefákat, meséli Árpád bácsi, mert szárad el a fák teteje, s vége mindennek. Képünkön a kongresszuskörte, hivatalos nevén: kongresszus emléke. A mi vidékünkön nem számít ritkaságnak, sok faluban előfordul, de Zsolt szerint Magyarországról szinte teljesen eltűnt. Talán nálunk is ez várható, minősége elmarad a piacon található körték minőségétől, körtetermesztő barátunk, Levente szerint csak akkor finom, ha más nincs. Szeptember végén, október elején érik, nyomódásra érzékeny, éretten nem szállítható.

Moldvai vackor. Zsoltnak a gyengéje minden, ami vackor, oldalakat tudna mesélni róla. Neve egyértelműen arra utal, hogy Moldva irányából hozták be. Hogy mikor, az nem teljesen egyértelmű, más-más források különböző évszázadokat adnak meg, de nagy valószínűséggel már legalább kétszáz éve elmúlt, hogy valamelyik szekeres az oltóággal tért haza a hegyen túlról. A moldvai vackort nemesebb vackornak tartják a többinél, nagyobb mérete és jobb tárolhatósága miatt. Váralján még az idősebbek emlékeznek arra, hogy aszalták ezt a vackort, egészben, és még a piacra is vittek belőle.

Van még jó néhány fajta Váralján, egy kupacba raktuk a gyűjtés eredményét, hogy látsszon a sokszínűsége a termésnek. Most nem fogom megmutatni az összes fajtát, és a fajtákról sem mondtam el mindent, amit tudunk, hogy ne legyen túl hosszú és túl unalmas azok számára, akik nem ennyire rajongók, mint mi. Zsolt azt tervezi, hogy egy könyvbe foglaljuk össze az itt látottakat, abban majd bővebben meg lesz írva minden.

Tavalyelőtti utunk alkalmával több házba bekukkantottunk, mint valami kóbor kereskedők, akik információkat szeretnének felvásárolni a lakosságtól. Bálint Júlia, Julcsa néni nyomban beleegyezik a beszélgetésbe, de amint négyen betódulunk a pincekonyhájába, aggódóan megkérdi: Ugye, maguk nem jehovisták? Azzal kezdi a beszélgetést, hogy jönnek a migránsok, de aztán gyümölcsről is beszél. Dió nem lett, kevés. Meggy az lett, már ami megmaradt. A tolvajokkal és a medvével van baja. A medve „fölment a fa högyös-högyibe, s ahogy csúszott le, mind összetörte”. Az almáját lopja valaki. „Nem a cigányok, mert azok mind Magyarban dolgoznak.”

Julcsa néni megkínál minket finom szilvával, erősen jól esik a késői, aromás hargasmagú. Közben a vackorokról is beszél. Sárga vackor, füge vackor, bakbűz, moldvai, sorolja őket. Régen megaszalták a vackort, a gyerekek dolga volt az aszalás. Ülkéből jöttek asszonyok, s felvásárolták a vackort. Az aszalt gyümölcsöt felhasználáskor vízbe rakták, hogy lágyuljon. Régen sok gyümölcsöt ettek. Az almát összefőzték disznólábbal. Mikor kérdezzük, milyen gyakran ettek gyümölcsöt, csak annyit válaszol: „Mikor mölyiknek köllött, ött.” Ez ilyen keresztúri-nyikómenti akcentus, ez a sok ö. Zsolt kérdi, voltak-e itt olyan szokások, mint amilyeneket ő gyűjt, hogy például a lányok számolták az almamagot, mint felénk az akácleveleket, hogy „szeret, nem szeret, szeret, nem szeret”. Julcsa néni picit gondolkodik, majd határozottan válaszol: „Itt nem csináltak ilyen bolondságokat, mint Magyarba.”

Mikor az aszalásról esik szó, elmeséli, hogy ő idén is aszalt szilvát. Megkérem, engedje meg, hogy lefotózzam. Nem engedi meg. Mind kérlelem, de hiába. Mondom is neki, hogy megírom, milyen makacs, erre röviden válaszol: „Mit érdeköl engem?”. Bármennyit győzködöm, nem adja meg magát. Kérlelem is, nagyon szépen, aztán meg is fenyegetem, hogy elkezdek Jehova istenről prédikálni, ha nem mutatja meg a szilvát, de hiába. Hajthatatlan.

Azt szerencsére megengedi, hogy Zsolt lemérje a szilvás kosarat. Hősünk, mint egy kis mérő-robotocska, előkapja az ikeás mérőszalagot, és boldogan elmerül a méricskélésben. Az adatok felkerülnek a szilvaíz-főző kellékek, a létra, és a váralji mindenség lemért adatai mellé. Ilyen a tudományos munka, a számok számítanak.

A zsákmány. Zsolt a gyümölcsökkel töltött neccet cipeli a falu szélén hagyott autó irányába. Közös barátunk, Levente, időnként mesél Zsolt régi gyűjtőútjairól, még azokból az időkből, amikor hősünk gyalogosan járta heteken keresztül Udvarhelyszéket. Ahol az este utolérte, ott bekérezkedett egy-egy nénihez-bácsihoz aludni és gyümölcsökről faggatózni, és hazamenetelkor úgy megtöltötte a pesti buszok csomagtartóit gyümölcsös ládákkal, hogy már-már gyanús volt, hogy valami zöldség-gyümölcs kereskedő. Azt pedig senkinek nem lehetett beadni abban a seftelős korszakban, hogy valaki azért visz át sok ládányi gyümölcsöt, hogy lemérje és lefényképezze őket. Ez mese.

Tavalyelőtti gyűjtőutunk utolsó váraljai képe, ami bizonyítja, hogy sors igenis van, mi már egy előző életben is találkoztunk lapátos őrangyalunkkal.

A tavalyelőtti őszből térjünk vissza az idei télbe egy váraljai látképpel. Firtosváralja nem csak, hogy szép helyen fekszik, hanem kiválóan alkalmas gyümölcstermesztésre. Hiába, hogy 800 méter magasan található a település, ami azért jócskán az ideális gyümölcstermesztői magasság fölött van, a hegy déli oldalán fekszik, így jobb szögben esnek be ide a nap sugarai, ami sokat segít a hely mikroklímáján.

Szép ez az idő, csak meg kell szokni, mondják félig keserűen, félig viccesen Bálinték. Csodálatos ez a tél itt, mesebeli a táj. Bizonyára a fák nem örülnek ennek a terhelésnek, de a szemünk örül a látványnak.

Árpi is örül. Annak, hogy befejezte. El is fáradt szegény, nem volt könnyű ez a fapüfölés.

A Bálint család főleg állattenyésztésből él, a gyümölcs csak másodlagos számukra. Fontosnak a gyümölcs is fontos, de csak miután a marhák meg vannak etetve és el vannak intézve. Egyik istállóban fejőstehenek sorakoznak, a másikban borjak. Két ló is van, és minden más, ami egy székely gazdaságba illik.

Tavalyelőtt Árpád bácsi kihajtotta a disznót a pajtából, hogy nézzük meg, milyen szép. Büszke az állataira. Tényleg szép volt a disznó, de a szilvaízfőzést éppen befejező fehérnépek nem értékelték ezt a szépséget, úgy szidták a disznókiengedő gazdát, mint a kocsist. Végül nagy nehezen sikerült visszaterelni a cugát a helyére.

Nem csak az állataira lehet büszke a gazda, a pincéiben lévő ászkokon sorakozó almái is kellemes látványt nyújtanak. Míg felesége palacsintát süt a vendégeknek, azaz nekünk, mi megnézhetjük, hogyan sorakoznak a belfer almák és a sikulaik a polcon, a csont renetekkel kézenfogva.

Két pincéjük van itthon Árpi bácsiéknak, és még egyet használnak a falu másik felében. Mindenik pince körbe van bélelve ászkokkal, melyeken vastagon áll a gyümölcs. És jól áll. A pónyik alma például, ami nem arról híres, hogy későig elállna, január közepén még teljesen élvezhető, most a legfinomabb. Érdekes, azt tanultuk, hogy nem szabad egy légtérben gyümölcsöt és pityókát tárolni, és tapasztaltam is nálam a pincében, hogy krumpliízű lesz az alma. Itt Bálintéknál pár mázsa pityóka van betárolva az almaászok alá, kóstolok is pár darabot a fölötte lévő almából, és abszolút nem érzem rajta a krumpliaromát. Hogy hogyan csinálják, nem tudom.

Mielőtt elhagynánk Firtosváralját, oltóvesszőt szedünk egy útra hajló vackorfáról, melynek a gyümölcsét Zsolt már begyűjtötte tavalyelőtt. Barátomat határozottan izgatják a kereklevelű vackorok, elmesélem, miért. A kerek levél arra utal, hogy a fa az a Pyrus pyraster utódja. A manapság nálunkfelé termesztett körték java hosszúkás levelű, mert Pyrus syriaca utód. A Pyrus syriaca, amint neve is mondja, más vidékek körtéje, inkább Közel-Keleten és Észak-Afrikában honos. A Pyrus pyraster a nálunk honos vadkörte, sokkal kerekdedebb levéllel.

Ezért lelkendezik barátunk, mikor egy kereklevelű vackort talál, mert az annak a jele, hogy azt a fajtát a helyi emberek szelektálták évszázadokon keresztül egy helyi vadkörtéből. Ezt úgy kell elképzelni, hogy az ember kiválasztott egy szebb és finomabb gyümölcsű vadkörtét, s annak a legjobb ízű és méretű gyümölcseiből a magot elvetette, a legjobb fajtákat megtartotta, s így tovább, míg pár száz év után egyszer olyan körtét nem kapott, ami már annyira finom volt, hogy érdemes volt oltani. Mikor a tudomány is odáig fejlődött, hogy tudott már oltani az ember. Tavalyelőtt is érdeklődött Zsolt erről a körtéről, de akkor nem talált senkit, aki valamilyen hasznos infót tudott volna adni neki. Most megkerestük a tulajdonost.

Bálint Sándor, a gazda, nem tudja, hogy lenne valamilyen neve ennek a vackornak. Azt tudja, hogy enni használják, vagy pálinkának, de nagyon keveset terem, és az sincs már, aki leszedje a magas fáról, ami kilóg az út fölé. Sándor édesanyja, a 84 éves Bálint Irma, úgy emlékszik, hogy dilvent körtének hívják, vagy Lujza körtének. Zsolt szerint a dilvent név az a Diel vajkörtéből származhat, a Lujza az egyértelmű, hogy a jó Lujzából, de a tavalyelőtt készített képek egyértelműen bizonyítják, ez egy vackor, és nem az emlegetett körték valamelyike.

Irma néniéket vackorokról is kérdezzük, emlékeznek arra, hogy volt pirosbelű vackor a faluban, de mind kivágták, tudomásuk szerint már egy sincs. Van még szürkebelű vackor, amiből nekik is van egy fájuk, valahol kint a határban, amit most nem tudnak megmutatni a nagy hó miatt, de majd ha máskor jövünk, akkor igen. És van füge vackor is András Annáéknál. Oda is beköszönnénk, de sajnos a kutyán kívül senki nem válaszol köszönésünkre. Elindulunk hazafelé, mert kezd hullni a hó, s azonnal este van.

Pálfalván megállunk még egy pillanatra, gyönyörködni a szép útmenti diófákban és a hó terhe alatt görnyedező fenyőkben.

Majd megnézzük fentről a falut, és ismét elgyönyörködünk, mily harmonikusan illeszkednek egymásba az épületek és a gyümölcsfák sokasága ezekben a régi székely falvakban. Visszatérünk még ide, egészen biztos.

Kattints a hozzászólások megjelenítéséhez

Korábbi képriportok