Hogy a kérdésekeinket és a válaszainkat meg merjük világítani?
A szerző felvétele
Halottak napján belenézünk a tükörbe. Ahogy mindannyiszor, amikor a halállal és a gyásszal találkozunk. És megkérdezzük magunktól: honnan jöttünk, hová megyünk? Onnan jöttünk, és oda megyünk, ahol épp állunk: sírtól sírig tart az életünk. Elvesztett szeretteink az életünk forrásai, irányítűi, hiszen azért megyünk a sírjukhoz, mert az emlékük ma is fontos nekünk.
Ha rászánjuk az időt és az energiát, akkor önkéntelenül is felmerül bennünk az emlékezés által az, hogy: tőlük mit kaptunk, mit tanultunk, nekik életükben mit adtunk?
És aztán eltávolodva tőlük,
az emlékük biztonságos fényében
még inkább magunkra fókuszálhatunk:
Vajon értelmes életet élünk? Vajon azok vesznek körül, akiket szeretnénk magunk körül látni az életünkben?
Ott vagyunk, és úgy vagyunk, ahol és ahogy jó nekünk? Milyen kompromisszumokat és miért kötünk?
Mit tehetünk, hogy a tükörben egy jobb, egy boldogabb, kiegyensúlyozottabb, önmagunk, a világ és az Isten számára – ha elfogadjuk, hogy Isten az ember életében a végső jóság és szeretet kifejeződése, mely önmaga képére teremtetett, az út és a cél, a tökéletesség meg a tökéletességre törekvés egyben – hasznosabb, tetszőbb életet éljünk?
Úgy élünk-e, hogy majd, amikor utódaink állnak a sírunknál, kedves emlékeket tudjanak felidézni rólunk?
Hogy jólessen nekik a sírunknál állni, mert az emlékezés által előhívott közelségünkben jó lenni, meg lehet nyugodni, a nyugtalanító kérdéseket a gyertyafény meleg ölelésében bátran feltenni?
Ezek azok a kérdések, amelyeket valójában én teszek fel magamnak 2021. november 1-jén, csak sokkal könnyebb magamtól kicsit eltávolítva, egy képzelt közösséget alakítva többes számban beszélni róluk. Mindannyiunknak vannak kérdései és válaszai. És az is kérdés, hogy meg akarjuk-e,
meg merjük-e
őket az élet origójaként, a lehetőségek kezdeteként, nem pedig a lesajnált, vissza nem hozható és lezárásra, felejtésre ítélt múlt fényében világítani, a jövőbe vezető utat tisztábban, fényesebben meglátni?
Ez a – nem túl jól sikerült, de számomra fontos – kép október 23-án készült Székelyudvarhely központjában. Ha belenéztem, ezt láttam benne: kirakat, templom, zászló, tükör, tükör a tükörben, festett bútor, autók és a mobiltelefonnal ezt megörökítő sziluettem. Néhány tárgy, egymással összerendeződött szimbólum, néhány szó, amit kaptunk, kaptam, és amit magunk, magam után hagyok.
