Van-e rá lehetőség, hogy az SzKC volt csapatkapitánya újra Udvarhelyen játsszon? Tálas Huba maga mondja el.

Fotó: GÁL ELŐD

Az SzKC volt csapatkapitányát, Tálas Hubát harmincharmadik szülinapja előtt csíptük el itthon. Kihasználtuk, hogy Udvarhelyre látogatott a Tordai Potaissa beállója, és jól ki is faggattuk. Az SzKC-s évekről, a csapat megszűnésének évéről, jelenről, a Szejke SK-ról, az apaságról, és jövőbeli terveiről.

Mik maradtak a legemlékezetesebb pillanataid az SzKC-nál eltöltött időszakból?

A meccsnapokra szívesen emlékszem vissza. Arra, hogy készülünk és hívnak a szurkolók, hogy nyerünk-e. Mondtam nekik mindig, hogy ti csak gyertek, mi harcolunk, mindent megteszünk azért, hogy győzzünk. A székely medvékkel mindig szoros volt kapcsolatom. Nagyon hiányoznak, de azóta is beszélünk két-három hetente telefonon. Nagyon hiányzik teltház előtt játszani, elénekelni a székely himnuszt meccs után. Sokszor egy kemény győzelem után, amikor legyőztük valamelyik bukaresti csapatot vagy Konstancát, éppen annyi erőnk volt még, hogy elénekeljük a himnuszt.

Amikor bekerültünk Bukarestbe, a Steauához, Andrei-jal azt beszéltük, hogy valami történjen, mert így nem tudunk felpörögni a meccsre. Volt harminc néző. Itthon a teltház belehajszolt abba, hogy kiadjunk magunkból mindent. Én itt is jártam suliba, a szurkolók barátaim, Udvarhely a második otthonom.

A jó emlékek közül a Challenge-kupa döntő a legemlékezetesebb, vagy amikor másodikak lettünk a bajnokságban. A Challenge-kupa érem most is a legkülönlegesebb a kollekciómból.

Rossz emlékezetes pillanat is van

sajnos. Amikor megtudtam, hogy Verestóy Attila szenátor úr meghalt és rá pár napra, hogy meg fog szűnni a klub, amelyik engem felnevelt. Én az első pillanattól az utolsóig itt voltam. Ez volt sportkarrierem legszomorúbb pillanata. A tavaszi szezon meg volt kezdődve, két forduló járt le belőle, amikor ez megtörtént.

Nagyon nagy volt a nyomás abban az évben, bajnokok akartunk lenni. Edzőváltás történt azelőtt, Dragan Djukics is nagyon akart bizonyítani, mi is neki. Kaptunk ki meccseket, de mondta, hogy tartsunk ki, mert kezd összeállni az, amit ő elképzelt és ez tényleg érződött. Nagyon jó formába kezdtünk lendülni, fizikálisan erősek voltunk. Olyan meccseket nyertünk meg, amelyek során elejétől végig az ellenfél vezetett. A szezon legjobb csapata voltunk szerintem és a bajnokság első helyén volt a csapat, amikor megszűnt. Szerintem két évben volt valós esélyünk a bajnokság megnyerésére, abban az évben, amikor első helyen végeztünk az alapszakaszban és kiütött Torda, és abban az évben, amikor megszűnt a klub.

Djukics vagy Vlad Caba? Hogy érzed, jót tett az edzőváltás?

Nagyon jól jött, szerintem kicsit későn is, 1-2 évvel hamarabb is megtörténhetett volna. Caba egy jó szakember, de nem tudott bánni a balkáni játékosokkal. Azokat kell ütni, rúgni ahhoz, hogy kihozd belőlük a maximumot, hanem kanászosodnak el. Nem úgy vannak felnevelve, mint a német, vagy a skandináv profi játékosok, hogy tudják, el kell végezniük a dolgukat, és annak érdekében pihennek, rehabilitációt végeznek. Nálunk úgy van, ha nem vagy az ostorral rajta, akkor nem húz a ló. Djukics ezt jól tudta, ő is a szerb iskolából jön. Kiismerte a játékosokat, tudta, melyiket hogyan kell kezelni: agresszíven, vagy enyhébben.

Cabánál voltak „áramszünetek”, nem tudtuk, hogy az ötvenedik percben merre lépjünk. Djukicsnál ha ilyen volt, ő tudta, hogy éppen le kell ütni valakit, hogy felpörögjünk és azt is, hogy melyik játékosát állítsa oda, hogy üsse le. Lett egy kis harc, jött egy piros, de attól kipattant mindenkinek a szeme, s ment tovább a játék. Ki tudott lépni a hullámvölgyekből.

És akkor jött a tragédia…

Az utolsó években én voltam a csapatkapitány, december végén beszélgettem a szenátor úrral, mondta, hogy egészségügyi problémái vannak, ezért el kell utaznia, de azt mondta, a csapat egyben marad, ő hazajön és folytatjuk tovább az egészet. Nem búcsúzott el, azt mondta, kimegy, meggyógyítják és jön is vissza. Gyógyulást kívántam és mondtam neki, hogy várjuk haza. Jó kapcsolatban voltunk. Engem, Andreit és Gorant engedett a legközelebb magához. Amikor itthon volt, beszélgettünk a csapatról, arról, mi kellene, hogy jobban menjen a szekér.

Akkor már éreztük, hogy lehet, hogy probléma lesz. Utána jött a hír, hogy nagy beteg, abba nem mert senki belegondolni, hogy a szenátor úr el fog menni, de a nyomás egyre nagyobb lett.

Végül jött a hír, hogy meghalt,

és bejelentették, hogy 25 százalék esélye van annak, hogy megmarad a klub. Akkor már mindenki telefonálgatott a menedzserekkel, hogy ki hova menjen. Egy pár napra rá, be is jelentették, hogy megszűnik a csapat.

Hogy látod, a halála ellenére lett volna megoldás rá, hogy egyben maradjon a klub?

Persze, mindig vannak megoldások. Annyi pénze volt a klubnak, hogy a csapat nem esett volna ki az első osztályból. A támogatók és a város átvehette volna, Udvarhelyen van potenciál ilyesmire. Egyébként sem a szenátor úr nevét viselte a klub. Rájátszást érő helyen tudtunk volna végezni, annyi pontunk volt. Ha kikaptunk volna minden mérkőzést, akkor is.

A játékosoknak meg kellett volna mondani őszintén: „né, gyerekek, ennyi a buget, ezért aki akar maradni, marad, s aki nem, mehet”. Lettünk volna egy páran, akik maradtunk volna, ifikkel fel lehetett volna tölteni a keretet, és még mérkőzéseket is lehetett volna nyerni. Sajnos a támogatók s a város nem így döntött. Mindenki elkerült, jó csapatokhoz igazoltak. Most megint fel kell jutni az udvarhelyieknek, nem lesz könnyű, és bent maradni még nehezebb lesz. Nagyon nagy szintkülönbség van az első és a második osztály között.

Ha már itt vagyunk, mesélj, követed-e a Szejke sorsát, hogy látod, mikor lehet újra első osztályos kézilabda Udvarhelyen?

Követem. Amikor Tordán játszottak meg is néztem őket, még egy barátságos mérkőzést is játszottunk ellenük. Tartom is a kapcsolatot a vezetőséggel is, Sipossal, aki a másodedzőnk volt éveken keresztül, Sumival, akivel együtt is játszottunk és Öcsi bácsival, a volt ügyintézőnkkel is. Ők nagyon közel állnak hozzám.

Nagyon ügyes, tehetséges gyerekek

vannak, de fiatalok, nem hiszem, hogy ezzel a kerettel fel tudnának jutni. Most kiesett a Suceava, meg ki fog esni Fogaras, de nekik is olyan keretük van, hogy nem lehet megverni őket a jelenlegi udvarhelyi kerettel. Ez az én véleményem, de adja az Isten, hogy ne legyen igazam. Ott van kolozsvári szintén fiatalokból álló csapat, akik úgy estek ki, hogy egy mérkőzést se nyertek. Hiányzik a tapasztalat. Kell egy tapasztalt irányító, akire hallgatnak a csapattársak, és aki, ha azt mondja, nem sietjük el, nem sietik el. Kell egy tapasztalt valaki, aki összerakja a védekezést. Ez most nem látom, hogy meglenne, még ha az Orbán testvéreknek és Komporálynak van is tapasztalata.

Szeretném ha feljutnának, de nagyon nehéz lesz jövőre is, és ha netán megtörténne, a szintkülönbség miatt nehéz lesz bentmaradni. Ezt ők, a mostani vezetőség is nagyon jól tudja.

Légiósokkal működne? Mit gondolsz, az akadémia adhat-e biztosítást hosszútávon, hogy úgy feltöltse a csapatot játékosokkal, hogy az tudjon létezni az Bölények Ligájában?

Én soha nem pártoltam ezt a politikát, hogy légiósokat hozunk, de el kellett fogadnunk és el is fogadtuk. Ezeket az eredményeket nehéz lett volna elérni csak saját nevelésű és román játékosokkal, sőt, valószínűleg nem is lehetett volna.

Hát ha nagyon hosszútávon gondolkozunk,

és jó elképzelések, jó edzők vannak, akkor igen. Ez megvan, ahogy én látom és hallom. De ez nem 3-4 generáció múlva, el kell telnie 5-10-15 évnek, hogy kerüljenek ki olyan játékosok, akik fenntartják a csapatot. Ha kerül majd egy-egy nagyon nagy tehetség, az mindig el fog menni, s azt el is kell engedni. Egy jó játékos menjen egy Bundesligába, egy francia bajnokságba. Itthon azt az anyagi hátteret és tapasztalatot nem fogja megkapni soha.

Látsz-e rá lehetőséget, hogy visszatérj Udvarhelyre játékosként?

Van egy olyan mondás, hogy soha ne mondd azt, hogy soha. Mostanában nem fogok visszatérni, sajnos visszalépés lenne ezen a szinten játszanom. Úgy érzem, még van bennem, amit az asztalra tegyek, nem vagyok még annyira idős. Amíg az egészségem tartja, próbálom a maximumot kihozni magamból. Mindig eszerint éltem: hogyha valamit csinálok, csináljam rendesen. Ha nem, akkor inkább nem csinálom, neki fogok valami másnak. Összejön, vagy nem, de adjál bele mindent, hogy utólag ne kérhesd magad számon, hogy én lazsáltam, nem csináltam meg a dolgom. Most az a célom, hogy Tordával bajnokságot nyerjek jövőben, vagy utána. Ha nem is jön össze, szeretnék az első háromban végezni, hogy valamelyik európai kupában szerepelhessünk.

Az tudjuk, hogy Tordán játszol. Mi történt veled még azóta, hogy felbomlott a klub?

Pörgött az élet. Akkor nagyon hamar kellett csapatot keresni, nem volt időm meggondolni sem. Voltak ajánlataim. Azt néztem, hogy mi jó nekem és családomnak, a feleségem terhes volt már. Úgy döntöttünk, hogy lemegyek a Steauához játszani egy fél évre s utána hazajövök Tordára. Nekem már szerződésem volt Tordán, amikor aláírtam a Steauához.

Jó fél év volt Bukarestben, sok tapasztalatot szereztem. Második helyen végeztünk, a Dinamóval játszottuk a bajnoki döntőt. Otthon kikaptuk az első mérkőzést, nyertünk a Dinamo otthonában a másodikon, és a harmadikat kikaptuk otthon. Ezután költöztünk haza Ludasra és már Tordán kezdtem is a felkészülést.

Június 12-én szült a feleségem, megszületett a lányom, Lara. Imádom az apaságot, a legjobb dolog.

Tordával az EHF Kupában játszottunk és végül az a Sporting ellen estünk ki, amely döntőt játszott. Konstancát is oda-vissza verte, itthon hét-nyolccal, s ott tizeneggyel, tehát nagyon jó csapat, a román bajnokságot simán nyerné. Ahogy kiestünk, hangolódtunk a bajnokságra és végül ott is elég jó szezont zártunk, harmadik helyen végeztünk. A kupában szerettünk volna bejutni a legjobb négybe, sajnos nem sikerült, hetesekkel kaptunk ki a CSM-től. Ez van, ilyen a sport, kerek a labda.

Nektek Torda nagy mumus volt SzKC játékosokként. Értek-e ezzel kapcsolatban élcelődések az öltözőben?

Igen, egymást követő években is búcsúztattak a rájátszásban. Vannak volt SzKC játékosok is a csapatban: Szőke Marius és Cristian Ghiță. Rendesek a srácok, nem szívattak. Többeket, például Rotarut a válogatottból ismerem. Baráti alapon a heccelés megy minden csapatban, de amikor komoly dologról van szó, odatesszük a csontot.

A többi SzKC játékossal tartod a kapcsolatot?

Andrei-jal, Andrással és Vencikével tartom szorosabban. Velük szinte napi szinten beszélünk. Andreihoz közelebb állok, mint a testvéremhez. Vele nőttem fel. Már Udvarhelyre úgy került, hogy én ajánlottam az edző figyelmébe. A bentlakásba szobatársak voltunk, kiszálláson, a válogatottban mindig egy szobában voltunk, ez nem volt kérdés. Mindig mindenhol együtt voltunk. Tizenöt évig vele keltem, vele feküdtem.

Mindenki szanaszét van a világban,

ezért nagy összeülés a csapattal nem volt, mert de gondoltunk rá, hogy a Challenge kupa győzelem öt vagy tízéves évfordulóján szervezzünk egy találkozót, akár egy meccset játszani a szurkolókkal a csarnokban és utána beszélgetni egyet. Elmesélni, hogy kit merre vitt az élet. 2020-ban lesz az öt éves találkozó.

Vencikét és Andrást is nagyon szeretem, mert mellettünk nőttek fel. Amikor bekerültek a csapathoz, mindig segítettük őket jó tanácsokkal. Ha láttuk, hogy félremennek, egy sapkát osztottunk nekik, megráncigáltuk a fülüket. Eredményesek lettek nagyon. András nagyon jó szezont zárt, el is került Tatabányára, a Bajnokok Ligájában is nagyon jól játszott amellett, hogy bajnok lett. Ezúton is gratulálok neki. Vencike is egyre több lehetőséget kap, ő is nagyon ügyes. Mindkettőjükkel számol a válogatott is.

És veled?

Én visszamondtam a válogatottságot. 16-ban. Amikor hívtak, mondtam, ha nem muszáj, én már nem megyek. Akkor 30-31 éves voltam. Már vannak olyan fiatalok, akikben nagyobb jövő van. Menjenek ők. Úgy éreztem, hogy az nekem már plusz, és azzal ha otthagyom, csak hosszabbítom a karrieremet.

Van-e még valami a teltházon, a szurkolókon kívül, ami itt megvolt és most hiányzik nagyon?

Ez tudod milyen? Van Udvarhely és van a többi csapat. Udvarhely olyan, mint a nő, akit szeretsz, és a többi az a többi. Udvarhelyen úgy játszottam, mintha otthon játszottam volna. Ez a város nevelt fel, faragott embert belőlem. Tőle kaptam mindent. Nyilván, Tordán is szeretek játszani, jól érzem magam, jó a hangulat, vannak dolgok, amik jobbak, mint Udvarhelyen voltak, vannak, amik rosszabbak, de Udvarhely, az Udvarhely.

Beszéljünk a jövőről is picit. Fizikailag hogy érzed magad, mennyi van még benned?

Az izamim, az izületeim már nem olyanok, mint húsz éves koromban, most töltöttem a 33-at, ha nem edzek, érzem, hogy fáj mindenem.

Ettől eltekintve edzésen, meccsen jól érzem magam nagyon, mint huszohét éves koromban. Tordán, amikor idén megkezdtük a bajnokságot, két beálló: Iancu és Nenad Savic is meg volt sérülve. Én játszottam le egyedül a hatvan perceket 11 barátságos mérkőzésen, majd az első nyolc fordulón keresztül. Támadásban és védekezésben is. Négy meccs után az edző megkérdezte, hogy bírom. Kérdeztem, hány barátságos van még. Mondta, hogy hat-hét. Mondtam, persze, bírom, de majd utánuk kérek két nap szünetet. Jók az edzések Tordán, nyilván különböznek az itteniektől. Én már annyi kézilabdát nem fogok magamra szedni, sokkal fontosabb, hogy fizikálisan legyek jól, ne legyek sérült, figyeljek a taktikára és részt vegyek az edzéseken.

Hogy őszinte legyek, inkább az a baj, ha kiszálláson van mérkőzésünk. Ilyenkor hat-nyolc órákat utazunk vissza éjszaka Tordára és én nem tudok aludni a buszban. Reggelre érünk haza egy kiszállásról, nappal megint nem tudok aludni. Ilyenkor van egyhuzamban harminc óra, hogy nem alszok semmit. Ha tudok egy jót pihenni, elmenni uszodába, masszázsra, akkor nincs baj. Akkor sincs, ha itthon van mérkőzésünk.

Törődök nagyon az étkezéssel, házi kosztot tudunk enni, édesanyámék sokat besegítenek a konyhára. Nappal alszom 1-2 órát, és este korán lefekszem, az is nagyon fontos.

Mik a rövid és a hosszú távú terveid?

Hogy kézilabdázzak még, amennyit csak lehet, amíg az egészségem engedi. Sokszor ha úgy is kelek, hogy fáj mindenem, és azt mondom, abba kellene, hogy hagyjam, eltelik egy kicsi idő s hiányzik már nagyon. Öt nap után a szünidőben is érzem, hiányzik a mozgás, a csapat, az öltöző, az edzések. Nagyon szeretem azt, amit csinálok.

Még van a következő szezonra szerződésem, de azon kívül még kettőt le szeretnék játszani. Hogy hol, azt nem tudom, attól függ, mit hoz az élet. Nekünk, sportolóknak, a csomagunk össze kell, legyen készítve mindig: jön egy jobb ajánlat, megszűnik a csapat, ez a mai világban akármikor megtörténhet.

Hogy utána mi lesz?

Azon még nem gondolkozok. Ami biztos, hogy szeretnék még vállalni gyereket. A család közelében szeretnék maradni, hogy a kézilabda közelében-e, azt még nem tudom. Nyilván nem lenne rossz egy kis csapatot elvállalni edzőként, majd szépen lassan feltornászni magam, de ez a jövő zenéje. Most mondhatnám, hogy ez vagy az leszek, de nem tudom, ahogy hozza az élet. Megvan a testnevelési egyetemem, feltalálom magam. Egyelőre a jelenre koncentrálok, az egészségemre és a családomra. Házat építettünk Ludason, jobban mondva még épül, de nagyon jól érezzük magunkat ott. Közösen döntöttük el, hogy a családdal nem költözünk „haza” Udvarhelyre.