Vágásban vagyunk. Vágás egy valamikor szebb időket megélt büszke gyümölcsészfalu. Ilyenekkel dicsekszenek a lakói: „Oroszhegyen, mikor nincsen szilva, innen viszik”. S még meg is toldják: „Az övéknek van híre, a mienknek íze.”
Újdonság a vackorjehovisták csapatában: hőn szeretett vezérünk, dr. Szani Zsolt, és kedves édesapja, Szilárd mellett egyházunk újabb csapattaggal bővült, Mónikával. Nem kell mondanom, ugye, hogy Mónika egy új minőséget hozott a bandába, amióta ő velünk van, sokkal csendesebbek és szorgosabbak vagyunk. Pakot Mónikáról azt kell tudni, hogy farkaslaki, azaz vackorfővárosi, a Székelygyümölcs mozgalom elindítója és egyik legaktívabb tagja volt, gyümölcsök iránti érdeklődése azóta sem lankadt, sőt. A vackorjehovistákról most nem mesélek, akit érdekel, hogy mi ez a furcsa szekta, olvassa el eddigi anyagainkat ide kattintva.
Mónika szervezte be Tóásó urat, aki helyismeretével segít eligazodni a faluban. A teljes történethez hozzátartozik, hogy nem ezt a Tóásót szervezte be, hanem a szomszéd falusit.
Elmagyarázom bővebben, hogy érthető legyen, mert komplikált, de kérem a figyelmet, mert nem mondom el még egyszer. Szóval, Vágás egybe van nőve a szomszéd faluval, Dobóval. Legendák is vannak ezzel kapcsolatban, a két falu határán van a templom, a plébánia még Vágásban, de a mellette lévő kántori lak már Dobóban van.
Mónika megérdeklődte a vágási falufelelős telefonszámát, és beszélt Tóásóval, megbeszélte vele, hogy jövünk. Mikor ideértünk, felhívta az illetőt, akiről abban a pillanatban kiderült, hogy dobói, és elmondta, hogy Vágásban ugyancsak egy Tóásó az, aki minket útba tud igazítani, valószínűleg elkeveredtek a telefonszámok. Ki gondolta volna, hogy mindkét faluban Tóásó a kontaktember? Oszt úgy történt, hogy a dobói Tóásó megadta a vágási Tóásó telefonszámát, akit Mónika azonnal felhívott, és öt perc múlva már ott is álltunk a háza előtt és hallgattuk, amit nem szerettünk volna hallgatni. Azt, ami szívünknek nagyon fájt.
Az igazi Tóásó áll a kapuja előtt és mutogat: ott is volt egy vackor, ott is volt egy, és ott is volt egy. Volt. Négy éve a tűzhalál elvitte az összeset, alig maradt vackorfa a faluban. Fájdalom.
Régebb sok volt. A Nyári vackor érett legelsőnek, rögtön a cseresznye és a meggy után. Aztán a Csuszátlan augusztus vége felé, a Bakbűz is ugyanakkor, utána a vörösbélű. A nyári vackor már most kellene, hogy érjen (július 20-án jártunk Vágásban), csakhogy már nem tud egyet sem abból a fajtából. Szerinte már nincs is olyan fa a faluban, mondja.
Csak ennyit kell mondani hőn szeretett vezérünknek, Zsoltnak, hogy egy vackorfajtából már ejsze nincs egy példány sem. Minden lyukba bekukucskál, minden lyukba befotóz. Egyszerűen bevadul. Na nem úgy vadul be, ahogy egy halandó tenné, hogy felgyorsul és pörög, hanem pont fordítva. Egy határtalan nyugodtság és béke ül ki rá, és sokkal lassabban, mint ahogyan normálisan beszélne, mindenkitől meg fogja ma kérdezni: „esetleg … olyan … vackort … ismer, … hogy … Nyári … vackor?” Ha esetleg valaki ismeri a Villám nevű lajhárt a Zootropolisz című rajzfilmből, akkor a Villám beszédét kétszeresen felgyorsítva kijöhet az a nyugodt és alapos stílus, amellyel Zsolt megkérdi a nap legfontosabb információját a népektől. A nyugodt arc és nyugodt beszéd mögött, odabent egy vihar dúl, az erősen lüktető halántékerek jelzik, hogy a remény próbál felkapaszkodni a hullámok tetejére, de folyton alá-alávágja a mélybe egy-egy „nem” válasz. Nagy a tét. Megismerni, esetleg megmenteni egy kihalófélben lévő vackorfajtát, mely valamikor aranyat ért. S még valamikor aranyat érhet.
Tóásó, az igazi, a szomszédjába irányít, Dobai Juliához, mert úgy emlékszik, hogy ott van egy vackorfa, ami túlélte a nehéz időket. Így is van, itt egy Bakbűz vackor, az egyetlen Bakbűz, amit a faluban találtunk. Sajnos, erősen rossz állapotban van. Domokos, a Júlia néni fia, tavasszal levágta a fáról a száraz ágakat, de azóta ismét elszáradt a fél fa. Kérdés, hogy túléli-e a támadást.
Nagyon finom vackor a Bakbűz, igazi csemege. Fügének is hívják helyenként, meséli a gazda, a Füge és a Bakbűz ugyanaz. A most begyűjtött közel ötven vackorfajtából vizuális jegyek alapján sikerült beazonosítani, hogy melyek az igazi Bakbűz vackorok, és melyek azok, amelyek hasonlítanak ugyan a Bakbűzre, de eltérnek tőle, és a beazonosítás alapján azt mondhatjuk, ez egy igazi Bakbűz. Kár, hogy mire lepottyan a fáról, már túl puha, mondja a gazda.
A fajták beazonosításánál nem csak a gyümölcs, hanem a levél is segíthet. Zsolt elmagyarázza Mónikának, hogy milyen bélyegeket lehet megfigyelni a levélen, ezt most túl hosszú lenne leírnom, és talán unalmas is, de amit érdekesnek tartok megjegyezni, hogy a leveleket mindig a hajtások közepéről szedik, nem a csúcsáról, nem a tövéről. Ezek a középről szedett levelek a legjellemzőbbek a fajtára.
Dobai Domokos nemrég tért haza Amerikából. A gyerekei már akkorák, hogy nincs szükségük rá, de az édesanyja, Júlia néni, már annyira benne van a korban, hogy szüksége van rá. Így hazatért, és kezébe vette a gazdaságot. Egy nyolcvan évvel ezelőtti fényképről készült képeslapot mutat az őseiről, a kép pontosan itt a csűr előtt készült. Mesél a múltról.
Régen pénzeltek itt a gyümölcsből, a falunak komoly jövedelme volt belőle. Főleg a szilvát és az almát adták el, de a körte is ment. Volt egy nagy Kossós körtefa, nagy, mutatós gyümölcsöt termett, a nagyanyja felpakolt belőle, és gyalog elvitte az udvarhelyi piacra, ami rövidítőn tíz kilométerre van. Gyorsan eladta, mert piacos volt a körte, aztán hazasietett, ismét felpakolt belőle, és azzal is begyalogolt és azt is eladta. Negyven kilométer, akárhogy számoljuk is, amiből húsz a gyümölcs terhe alatt.
De nem csak a nagyanyjáról tud mesélni, még ő is hordta Csíkba a szilvát, 400 kiló fért egy dácsiába. Mentek körbe a csíki falvakban, és kiáltották, hogy „Szilvát!” Mert mi mást kiálthattak volna? A csíkiak nagyon szerették az udvarhelyi szilvát, mindig megkérdezték, hogy honnan van a szilva, és az Udvarhely környékéről származó szilvának volt a legnagyobb becsülete.
Domokos második osztályos korában tanulta az oltást nagyapjától. Akkor még agyaggal, újságpapírral oltottak. Ma is olt, idén is megpróbált néhány régi, ritka szilvafajtát átoltani, látható sikerrel.
Én már jártam ezelőtt pár évvel itt Júlia néninél, akkor Sinka Arnold hozott, hogy szedjünk oltóvesszőt egy nagyon ritka és furcsa fajtájú, kipusztulóban lévő szilvafáról. Oltottunk is akkor a Kossós szilvából, a fák nőnek, szépek, de még nem teremnek, így én ezidáig a termését még nem láttam. Kihasználtam így az alkalmat és megkértem Domokost, hogy nézzük meg, van-e valami termés a fán, hadd lássam, hogy néz ki. Hát, így néz ki. Tényleg Kossós.
A másik fajta, amiről oltóvesszőt vittem volt évekkel ezelőtt, az a Királyalma. Domokos most is megemlíti a ritkább fajták között, és megmutatja fáját is, amiről idén tavasszal vágott le egy nagy halom száraz ágat. Nagyra becsült fajta volt itt a faluban.
Így néz ki a Királyalma, augusztusban érik, szedés után egy-két héttel megpuhul, és azonnal kell is fogyasztani, mert nem áll tovább. Azaz augusztusban érne, mert idén nem fog érni, üres a fa.
A Tökalma fáját is üresen hagyjuk, mert mind a két szem almáját, amit idén kinevelt, leszedjük fotózásra. Ez egy nem különlegesen finom alma, meséli Domokos, de hatalmas gyümölcsöt nevel, onnan jön a neve is.
Jézus a vízen tudott járni, a mi gurunk, Zsolt, repülni tud. Főleg, ha valami gyümölcs is van a fán, amiből neki kell. Ez az eperfa Dobaiék faluvégi örökségének udvarán megihleti őt, még akkor is, ha nem vackor.
Fehér eper. Valamikor minden udvaron volt eperfa, a tyúkok és a gyerekek szedegették össze a gyümölcsét. Ma már ritkaságszámba megy.
A fenti képen egy olyan fa, ami nagyon szépen ábrázolja, milyen, mikor a nemes rávastagszik az alanyra az oltási pontban. Ez akkor következik be, ha a nemes erősebb növekedésű fajta, mint a vad, amire oltották. Nagyobb a növekedési erélye, így mondják szakszerűen.
Domokos a fél napját ránk szánja, elkísér még a Szász Irén gyümölcsösébe, mert emlékszik, hogy ott voltak érdekes fák. A tulajdonosok nem szoktak itthon lenni, az ország másik felén laknak, de most épp itthon kaptuk őket, családostól, hazajöttek látogatóba, és beengedtek a kertbe. Domokos bevallja, ő már rég be szeretett volna jönni ebbe a kertbe, most régi álma teljesül. Emlékszik, gyerekkorában nem mert ide bejönni, mert az Irén néni édesapja, aki példásan gondozta a kertet, nagyon szigorú volt. Most Irén nénivel együtt felidézik, hogy milyen technikákkal próbálták a gyümölcsre folyton éhes gyerekeket távol tartani a bűnbeeséstől: a fa alá degenyeget raktak, vagy bekenték a fa törzsét ganéval, hogy foltos vagy büdös legyen a tolvaj lurkók ruhája, otthon ne tudják könnyen megmagyarázni, mitől van az árulkodó jel rajtuk.
Irén néni arra emlékszik, hogy Fekete vackor volt a kertjükben, de annál többet nem nagyon tud mondani. Nagy valószínűséggel ez a Fekete vackor.
Találunk még egy vackort ebben a kertben, ami egy ideig Sós körte néven fut, aztán átkeresztelődik Kovács vackorrá. Nehéz dolog az ilyen fajták beazonosítása, főleg úgy, hogy a gazda, aki a gyümölcsössel foglalkozott, már nincs köztünk, hogy elmondhassa, hogy minek hívják. Még úgy is nehéz, mert sokszor a gazda azt mondja, hogy a vackorja Bakbűz, vagy Nagy Józsi, és te látod, hogy nem az, mert ezeket a fajtákat már aránylag ismered. Vagy azt mondja, hogy Füge vagy Mézvackor, s te gyere rá, hogy az azonos egy másik fajtával. De ahol a gazda nem tud mondani semmit, és a fajta sem hasonlít semmire az általad eddig begyűjtött ötven fajtából, akkor mit csinálsz? Vagy ha az egyik szomszéd azt mondja, hogy így hívják, s a másik szomszéd azt, hogy úgy, akkor kinek hiszel? Melyik nevét használod később, mikor le kell írnod a fajtát?
Mindenkit megkérdünk a Nyári vackorról, még a teheneket is. Az ilyen képeket nagyon szereti Zsolt, amin látszik, hogy élet zajlik a gyümölcsfák között. Mert valójában ezeknek a gyümölcsfáknak a virágkora kötődik egy adott életformához.
Az ilyen képeket is nagyon szereti Zsolt, amin látszik, főleg a balra és a felfele haladó utcákon, hogy miként épült fel egy székely porta. A ház hosszában a telken, merőlegesen az útra, aztán egy udvar, majd a csűr, keresztbe a telken, párhuzamosan az úttal. A csűrök egy vonalban helyezkednek el, és egyféle védőgyűrűt is alkotnak a házak körül, a vadállatok nehezebben tévedhettek be az udvarra. És végül, ami minket nagyon izgat, a csűr mögött mindenkinek volt egy csűrkertje, veteményessel és kis gyümölcsössel. Itt maradhattak fent azok a fajták, amik minket oly nagyon érdekelnek, illetve az udvaron, ahol régen meghagytak egy-két fát, sőt, a kapunál is szokott volt lenni egy-egy nagy vackorfa.
Megneszeljük, hogy Vágási Domokosnak lehetnek valami vackorfái. Meglátogatjuk. Kiderül, van neki Nyári vackorja, de valahol kint a mezőn. Próbáljuk csalogatni, hogy mutassa meg, de éppen építkeznek, s nehezen tud elszakadni, nem akarja a munkásokat magukra hagyni. Aztán valahogy mégis meggyőzzük, és elindulunk együtt a Lázárok kertje felé, ahol a híres fa áll. Veszélyes az út, mesterünk újabb csodát mutat be: átlép a pocsolyán és sáron jár. Hmmm? Na, melyik egyházalapító volt még képes sáron járni? Azért ez nem semmi, ugye?
Itt leállok, még mielőtt Zsolt megbánná, hogy megismert. Szerencsém, hogy most úgysem tud arra figyelni, hogy mit írok róla, mert odavan az örömtől, tegnap megszületett ötödik gyereke, Julcsi baba. Isten éltesse!
Nálunk, gyümölcsszektásoknál, nem szégyen a sok gyermek. Csak az idegesít, hogy Zsolték mindig előttünk járnak, ahogy nálunk megfogan a negyedik, náluk megszületik az ötödik. Esélyt sem adnak az embernek!
Kezünkben a Nyári vackor! Hurrá! Zsolt elfeledett címkét hozni magával, így a kezére írja, a biztonság kedvéért.
Csak az a furcsa, hogy ez a nyári vackor miért ilyen kemény és ehetetlen. Elvégre most kellene érnie. Kérdezzük a gazdát, mikor szokott érni ez a vackor? Hát ősszel. Na, oda a nyári vackorunk!
Ehhez a képhez nem szeretnék szöveget fűzni, kérem, emlékezzünk meg erről a szomorú pillanatról két perc néma csenddel.
Azért ez a nyári-őszi vackor nem egy megvetendő fajta, kérem alássan. Mert nem az a Nyári, amit mi kerestünk, de egy olyan vackorfajta, amilyet eddig még nem találtunk sehol. Erre bizonyíték a levele is, ami rendkívül gyorsan oxidálódik, a szedéstől a fotózásig eltelt egy nap alatt teljesen besötétedett a zöldből. Ilyen egyetlen más mintával sem fordult elő. Hatalmas felfedezés ez, lehet, hogy ez fog a rák elleni gyógyszer, vagy az öregedés elleni szérum megtalálásához vezetni.
A közelben találkozunk Gál Sándorral és családjával, akik, úgy tűnik, elég komolyan gondolják a jövőt itt Vágásban. Szépen művelik a gyümölcsösüket, és csemetéket is telepítettek. Azért azt kell tudniuk kedves olvasóinknak, főleg azoknak, akik nem idevalók, hogy nálunk manapság egy csemetét kinevelni a mezőn az tiszta művészet. Vadállatok, tenyészállatok, emberek, mindenik azon dolgozik, hogy a kis gyümölcsfád ne élje meg a felnőttkort. Ilyen körülmények között elég nagy bátorság egy egész gyümölcsöst telepíteni ide, kerítés nélkül. Drukkolunk Gáléknak, hogy sikerüljön a tervük. Modernebb fajtákat telepítettek, nem régieket, de pár évtized-évszázad múlva ezek a fajták pont olyan hagyományosoknak fognak számítani, mint most azok, amikre mi beizgulunk.
Ebédszünet következik. Igaz, hogy már jócskán délután van, de legalább éhesek vagyunk, és jó étvággyal tudunk falatozni. Bevonulunk egy faluszéli kertbe, és kiterítjük a piknikpokrócot. Zsoltot megragadja a kert régi fáinak szépsége, és nem bírja ki, hogy ne mérje meg átmérőjüket.
Ebéd után kóválygunk a faluban, próbálunk mindenfelé érdeklődni, de nem túl nagy sikerrel. Aki szóba áll velünk, az nem tud semmit, de vannak olyanok is, akik direkt ilyen táblákat raktak ki a kapura, amik ellenkeznek egyházunk hitével. Szégyen! Az ilyen táblákat be kellene tiltani! Vesszenek a hitetlenek, akik nem hajlandók meghallgatni az igét, mely a vackorfák felsőbbrendűségét és örök királyságát hirdeti!
Kóricálásunk közben összefutunk Dobai Magdolnával és fiával, akik fosókaszilvát szednek egy főútmenti telkükön. Nekik is feltesszük indiszkrét kérdésünket a vackorról és főleg a Nyári vackorról. Dehogynem, válaszolja a néni, nekik van otthon. Ezt úgy már nem merjük teljesen lelkesen elhinni, de megbeszéljük, hogy majd miután összeszedik a szilvát, és hazamennek, meglátogatjuk őket. Belemennek. De tényleg, ebben a fázisban sok reményt már nem fűzünk ahhoz, hogy megtaláljuk a Nyári vackort.
Az üzletnél találkozunk Kiss Borbálával, akinek az udvarán van egy vackorfa. Borbála néni lassan mássza meg a hegyet, a falu legmagasabb pontján lakik. Utánanyargalunk, és meglessük udvarán a vackorfát, amit ők úgy hívnak, hogy Császárkörte. Zsolt azonnal beazonosítja a körtefajtát: Hardy. Dugig van a fa gyümölccsel, épp csak hogy nem szakadnak le az ágai. „Ezt megteremtette jól, pedig idén gyümölcs nem sok mutatkozik.” A fa öreg, de ők is öregek már. Férje, József bácsi, egy jó kedélyű ember, bottal jár. Kihalóban van a falu, mondja Borbála néni, „lassan oda juttunk, hogy ha lemegyek a faluba, kutyánál mással nem találkozok”.
Esteledik. Utolsó erőnkkel elvánszorgunk Dobai Magdolnáékhoz, hogy megnézzük az állítólagos Nyári vackor. És hanyatt esünk a meglepetéstől. Ez tényleg az. Gyönyörű, hatalmas fa, a legalsóbb ágai öt méter magasan vannak. Törzskerülete 221 centi.
A néni meséli, ő 79 éves, de ezt a fát már ekkorának ismerte meg. „Már rég kivágtuk volna, de az épületektől nem tudjuk. Immár éljen!” Mikor dicsérjük a fáját, és ecseteljük, hogy mekkora örömöt okozott nekünk, büszkén mondja: „Ilyen fa nincs is a faluban, az biztos!” Ez a büszkeség és öröm az, amit szeretnénk látni minden vackorfa-tulajdonos arcán.
Telis-teli van a fa apró vackorral, ami már elkezdett potyogni, pár napon belül teljében érik. Ez tehát tényleg nyári vackor, a mókusok is bizonyítják, potyognak a vackorok a fáról. Magdolna néni felnéz: „Ejsze most is fent van a mókus, mert ő potyogtatja le. Kieszi a magját, s dobja le.” Nézzük a földön a vackorokat, tényleg soknak ki van rágva a magháza. Kóstoljuk, finom. „Jó ehető lesz, csak ilyen kicsike, nem nagy”.
Mára ennyi a kis körték dicséretéből, járjatok békével. Örömmel szívünkben megyünk haza, mert megtaláltuk a Nyári vackort, ugyanakkor hatalmas fájdalommal, mert Vágást, ezt az egykori vackornagyhatalmat, megkopasztotta az Erwinia tüze. Öt vackorfát találtunk az egész faluban. Ez van, ezt kell menteni. Vackortérképünkön minden vágási vackorfát megtaláltok, lehet oltóvesszőt szedni, és oltani, amíg még van miről. Hajrá, vackoristák!