Kedves Szakács–Paál István!
Sajnálom, hogy dühös vagy és szomorú. Megértem. Én sem szeretek tehetséges és jó kollégákat elveszíteni. Egyet sem. Nem hogy egyszerre négyet.
Ezért is jeleztem a tegnap a Facebookon a hozzászólásodra reagálva – miután egymás után kétszer is tárgyi tévedésbe bonyolódtál –, hogy ehhez neked semmi közöd, ezt te nem kell magadra vállald, ez nem a te harcod. Igazából azt próbáltam jelezni, hogy ezt még lezárhatjuk azelőtt, hogy feleslegesen túl sok fájdalmat okoznánk egymásnak.
De valószínű akkor már túl sok volt benned a dűh, és túl nagy a fájdalom, hogy ezt észrevedd, és élj a felkínált lehetőséggel. Ehelyett inkább elkezdted minősíteni az uh.ro-t, hogy közösségromboló, manipulatív és szenzációhajhász. És a végén megjegyezted, hogy szerencsére az emberek tökéletesen látják mi folyik itt.
Most én ezzel mihez kezdjek?
Válaszoljam azt, hogy te egy kudarckerülő, sikerfüggő, a kritikát meghallgatni nem tudó, egyre paranoiásabb és egyre nagyobb egójú Micimackó vagy? Mert hidd el, tudok 200 embert, aki ezt is lájkolná – sőt megkockáztatom, hogy még igaznak is tartaná – ugyanúgy, ahogy a te lejárató minősítésed is lájkolta gondolkodás nélkül 200 ember.
De mi értelme lenne? Mit érnék el vele?
Pontosan.
Ezért nem válaszolom ezt.
De akkor mit tegyek? Kezdjem el cáfolni? Mit? Egy minősítéshalmazt, ami mögött nincs egyetlen érv sem, csak düh és frusztráció?
Apa vagyok. Tudom, hogy egy dühös és frusztrált gyerekkel nem vitatkozni kell, hanem időt kell hagyni neki, hogy megnyugodjon, hogy hátrább tudjon lépni, hogy távolabbról tudja nézni az egészet. Ezt próbáltam a tegnap. Időt adni, hogy hátrébb tudj lépni, hogy észrevedd, hogy ez nem a te ügyed. Ez nem a te harcod.
Azt írod, szerencsére az emberek tökéletesen látják, mi folyik itt, és hogy a városnak csend és béke kell.
Megkérdezhetném, hogy milyen bizonyítékok, milyen felmérések alapján állítod. De nem teszem. Mert jártam én is hasonló cipőben, és pontosan tudom, hogyan működik a valóságtorzító mező.
Hadd meséljek el cserébe egy rövid történetet.
